Új Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1982-10-01 / 5. szám - Naszvadi Gábor: Egy liter bor (elbeszélés)

NASZVADI GÁBOR Egy liter bor Ez a nap legunalmasabb időszaka. A delet több mint egy órája elharan­gozták, de az udvarok, nem számítva a porban fürdő vagy a füves része­ken kapirgáló szárnyasokat, még teljesen kihaltak. Magányosan kell bók­lásznia, mégpedig a saját házuk táján, mert ebédidőben nem szabad be­tennie a lábát más portájára — tanította meg rá nagy szigorral az anyja. A csúzlit forgatja a kezében. Csak úgy üresen megcéloz egy-egy ke­rítésoszlopot vagy bágyadtan kóricáló tyúkot. A zsebében jó marék kavics lapul, de szó sem lehet róla, hogy most ellődözze, később, majd ha lega­lább féltucatnyian összeverődnek, akkor mutatja meg a tudományát. Az idő a csúzli húzogatásával, a célozgatósdival sem mozdul egy ta­podtat sem. Hiába kéml­el át a szomszéd udvarokba, még senki sem jön elő. Fölmászik az eperfára, melynek a lombja az ól fölé terebélyesedik. A famászásban sincs semmi izgalmas. A fatörzsön ismer minden bemé­lyedést és kiszögellést, ahova lépni lehet. Annyiszor megmászta már, hogy akár csukott szemmel is fölkapaszkodna. Az ágak között megkeresi a helyet, ahol a legkényelmesebb ülés esik, s lelógatja a lábát. Kinyúl egy-két érett eperszemért, bekapja, de most nem élvezi iga­zán, lekváros tészta volt ebédre, s az eper savanyú, fanyar utána. Nézi a koronát. Alig néhány hete, mikor még iskolába jártak, más volt a levelek színe. Világoszöld, s ha a napsugarak kellő szögben estek a lombozatra, a ágak védelmében zöldes derengés ömlött el. Mostanra már haragoszöldek a levelek, nem engedik át a fényt. Boltozatuk tömör árnyékot takargat. Most jólesik az árnyék. Kívüle, a napon, szikrázik a levegő, s egy idő után úgy érzi az ember, hogy belül a szemében vibrál valami. Nem is szólva az erek furcsa lüktetéséről. Rendes körülmények között észre sem veszi az ember, hogy vér kering az egész testében. A tűző napon azonban hol a halántékában, hol a végtagjaiban észlel bizsergést, s ez olyan ér­zést kelt, mintha tized másodpercre megállna az ereiben a vér, s aztán késztető lökésnek engedve, vadabbul áradna tovább. Persze az efféle gondolatok csak a fene nagy unalomtól fordulnak meg a fiú fejében. Gondolhatna éppen másfélékre is, de azokból a dol­gokból sok mindent nem ért, és különben sem alkalmasak rá, hogy jó­kedvre hangolják, vagy legalábbis kellemes hangulatba ringassák. Mert hát. .. Levesméréskor toppant be a nagynénje. Furcsa szerzet. Hajadonfőtt jár, nem köti be a fejét, mint az utcabeli asszonyok. A ruhája is egészen más. Nem a barna vagy szürkésfekete barhentruhát hordja, hanem a vilá­gos alapszínű, virágmintás öltözéket. Igaz, a ruha megkopott — az ere­deti színét nehéz volna megállapítani —, s olyan foltok nyomát mutatja, melyeket a legalaposabb mosás sem tud eltüntetni. De a fiúnak nem is ez a legföltűnőbb rajta. Még sohasem hallotta 14

Next