Új Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-10. szám)

1992-01-01 / 1. szám - Monostori Imre: Harmincnyolc sor a tétova reményről

ÚJ FORRÁS Monostori Imre Harmincnyolc sor a tétova reményről Fölöttébb nehéz, sőt egyszerűen lehetet­len manapság érvényes válaszokat adni közérdekű kérdésekre. Olyan koordiná­ták között mocorogva, amelyek sorra­­rendre — szinte naponta — változnak, bizonytalanná válnak, eltűnnek, újjáala­kulnak (Nem is szólva most arról a szűnni nem akaró politikai ricsajról, amely mostanra már nemcsak a közéle­tet, a politika színtereit árasztotta el, de benyomult a kiegyensúlyozottan nor­málisnak egyébként sem nevezhető kul­turális szféra legapróbb zugaiba is.) A működési zavarokat még csak teté­zi, hogy se sem­, se száma az önmaguk­nak is ellentmondó kulturális jelenségeknek. Például hosszú ideje is­merjük már (és drasztikus példák töme­gén érzékelni is tudtuk) az állami könyvkiadás katasztrofális helyzetét; ezzel szemben azt is tudjuk, hogy soha nem volt még ennyi folyamatosan mű­ködő kiadó az országban, és még soha nem jelent meg ilyen tömegben értékes, jó, érdekes mű. (Persze soha ennyi ér­téktelen, sőt szemét termék sem.) Igen ám, de ki tudja ezeket a remek dolgokat megvásárolni, megfizetni? Már a nagy könyvtárak is csak alig-alig. Vagy. A lapterjesztés tökéletes csődje sem feledtetheti, hogy irodalmi folyói­rataink összessége igenis híven tükrözi a magyar irodalom állapotát, tehát képes megfelelni szerepének, funkciójának. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy sokukat az agónia vagy egyenesen a megszűnés réme fenyegeti. Miközben új és új kul­turális lapok születnek, formálódnak (például Komárom-Esztergom megyé­ben is), kiegészítve a régieket, vagy ép­pen versenyre kelve velük. Igen ám, de mi lesz 1992-ben vagy 1993-ban? Hiszen—például — a terve­zett (elfogadott?) új adórendszer egyes passzusai tényleg — és most már kivéd­hetetlenül — tönkre tehetik nemcsak a folyóiratokat, de magukat az írókat is. S lesz-e könyvszakmai alapítvány? —, hogyan változik a folyóirat-mecena­túra? —, kapnak-e végül is valamilyen „adókedvezményt” a szellemi műhe­lyek, illetve alkotók?—, érdemes lesz-e (egyáltalán: felelősen gondolkodva sza­bad lesz-e?) megfizethető áron értékes, jó műveket kiadni? S vajon mikor érjük már meg azt a nagy pillanatot, amidőn egy folyóirat előfizetői (valamennyien és rendben) meg is kapják az előfizetett lapot? Nehéz, sőt lehetetlen érvényes vála­szokat adni ezekre a — csak találomra fölvetett — kérdésekre. Én magam már azzal is beérném, ha nem most, hanem egy év múlva, de ugyanitt válaszolni tudnék. Ez ugyanis azt is jelentené, hogy 1992-t is — megúsztak. Tatabánya, 1991. december 16-án.

Next