Új Holnap, 2000 (45. évfolyam, január-december)

2000 / január-február - KRITIKA - Farkas László: Szabadság és börtön : Bihari Sándor: Hegyek hullámverése és Borjúláncon c. könyveiről

Farkas László Szabadság és börtön Bihari Sándor: Hegyek hullámverése és Borjúláncon c. könyveiről Két könyve van előttem Bihari Sándornak. Az egyiknek tágas, szabad világra tekintő címe van: Hegyek hullámverése, a másiknak ember­alázó, rabság a címe: Borjúláncon. Az előbbi új veréseinek kötete, az utóbb az emlékezetéből pár éve fölszakadt lélek­napló, az 1956-59-es éveknek, lázadásának és börtönéveinek története. Egy tárgyias, fegyelmezetten érzelmes, láng nélkül izzó verseskönyv, és egy tárgyias költői prózából és versekből ötvözött kötet. Egyiket a másikból próbálom teljesebben megérteni. A Hegyek hullámverése - dalok könyve. Egyszerűsítve mondom ezt, nagyolva-jellemezve, Bihari mindig is a kis formák, az intenzív érzelmek, a tiszta, áttetsző lelkiállapotrajzok mestere volt, ebben mélyült, s nem lett az új versekben viharzóbb se, külterjesebb se, elvontabb se. A könyv címét is megszólnám emiatt: a versek természetéhez a „hullámverés” túl romantikus. S nem is dalolni való dalok ezek, ritmusra, rímre nem könnyedek és nem muzikálisak, de tömörek, zártak, egy-egy érzületről szólók. Egyik-másik a népdal ízeit keresi, mint a kaviccsá csiszolt káprázat, vagy az egyszirmú Nők, virágok, de jellemzőbb, hogy egy tételes, egy keretbe foglalt lélek-képek, emlékező, lelkesült vagy gyötrődő lelkiállapot-helyzetjelentések. Ezek a dalok nagy szorongásokról, szomorúságról, rossz közérzetről­­ és nagy hitekről, ámulásokról, szeretetvágyról vallanak. Bihari sorsából, ahogyan fiatalon állást foglalt, s a börtönnel szenvedte meg kiállását, azt hinnénk, politikus költő, pedig költő szavaival alig-alig szól bele a közélet dolgaiba. Sem verseiben, sem börtönnaplójában nincsenek hangos felszólalások, de egy-egy megjegyzésével, fohászaival, példaképeivel félreérthetetlenül meg­határozza, hol áll. Megformázza a „szegénység emlékművét”, a korai Illyés áhítatával, a kis cselédlány, édesanyja alakjában, megállapítva, hogy a „változó világban minden milyen változatlan”. Veres Péter és József Attya magatartás eszményével vall, s Illyés Dózsa György­­szobrával. A század nagy torzulását, a szocializmus megcsalását döbbent képben jeleníti meg: „Az eszmék kifordítva, mint / Jézus Krisztus vállcsontja a keresztfán.” S megint a jelenről szól, ahogyan Tiborc panaszát sóhajtva mondja: „A dolgok közül és alól az érdekecskék, mint a hüllők, / előmásznak.” Borzasztóan magányos tud lenni, vagyis egyedül, magában, bezárkózva. Szívesen szólaltatja meg a csendet, a meditáció óráján. De nem panaszolva a magányt, nyújtva a kezét - s a verset - a többiek felé, hanem elfogadja, leírja, vele hál. S ebből a magányból nézi a természet­istent, a nagy világot, a hegyek hullámverését. S kötetről-kötetre építi azt a katedrálist, már-már kegyhelyet, ahol sok verse fogant: Miskolc-Tapolcát, ezt az istenhez legközelebbi menedéket, ahol a hegy, a víz, az erdő öleli a költőt, s ahová a hegyen túlról, szülőfalujából, Kisgyőrből jönnek az ösvények. 120_____________________________________ llpLiAP

Next