Uj Idők, 1906 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1906-01-01 / 1. szám - Lovik Károly: A kertelő agár / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára . Előfizetési ára Félévre 8 korona Szerkeszti Herczeg Ferenc Negyedévre 4 korona XII. évfolyam 1906 január 1­1. szám A KERTELŐ AGAR Regény Irta LÖVIK KÁROLY I. Az ágotai­ gyöpökön a késő ősz dacára élénk az élet. A dércsípte lankákon az ágotai agar­ászegyesül­et ma tartja meg versenyét. Az ünnepségre összegyűlt az egész megye, hölgyek, urak, ifjak, aggastyánok, sőt még a Bácskából is eljött egy-két harcsabajuszú aga­rász. Az utóbbiak az éjjeli vonattal érkeztek meg, le sem feküdtek, hanem a Sas­ban boroztak. Csak apró csatározás volt, hogy sportnyelven fejezzem ki maga­mat: próbafutás az estére. Az uraknak még csak jó­kedve se lett attól az egy-két palack vinkótól s most fö­lötte józanon, fázósan foglalatoskodnak agaraik körül. A versenyző ebeket sorjában hozzák ki a városból. Rázós parasztszekéren állanak a fakalickák, benne a reszkető agarak, kinek pokróc, kinek prémes bekecs a mellkasára szíjazva. Éktelenül vonílanak a szegény aga­rak és egyik lábukról a másikra ugrálnak. Amikor ki­szedik őket a szalmából, hogy egyet járhassanak a tar­lókon, szomorú képet mutatnak: vércse-szemük ij­ed­­ten pislog s tisztán lehet látni, amint a fázós bőr jobbra­balra szalad a ledolgozott bordákon. A bácskaiak kémszemlére indulva, öntudatos meg­vetéssel nézegették az ellenfeleket — ők még havon is agarásznak s rókát fogatnak — s aztán megnyugodva tértek vissza a maguk kalitkájához s egyet hörpintettek a csutorából. Ezektől a kuvaszoktól nem kell tartani. A veszedelmes ellenfélt nem is kellett keresni, az igazi harcosok: egy cirmos kan meg egy fekete szuka voltak, amelyek azonban mint nagy művészek szokták, kissé megkésnek, sőt talán még kéretik is magukat, hogy részt vegyenek a csatában. A cirmos a Bárándiaké volt, a fekete a Balsaiaké; mind a­két família híress­ nevezetes agarászó-család, akiknél még a padláson meg a pincé­ben is verseny-billikomok állottak, mivelhogy az ebéd­lőben már nem fértek el a serlegek. A Bárándiak és Balsaiak, mint tudjuk, évszázadok óta küzdenek egymással az agárversenyeken, talán már Árpád alatt, aki szintén buzgón űzte ezt a sportot, összemérték erejüket. Vége-hossza nincs az ő istálló­jukból kikerült kiváló agaraknak, s ahol Balsai- vagy Bárándi-agár megjelent, ott a küzdelem már eleve el­dőlt. Amikor aztán egymásra akadtak, olyan csata volt az, amilyet csak Diana tudott volna elképzelni. A Bá­rándiak agarai helyből gyorsabbak voltak s az első point-t rendesen ők adták, míg a Balsai-tenyésztés szí­­vósságával tűnt ki. Amazok szilajak voltak, mint a pár­duc, ezek hajlithatatlanok, mint a király-tigris; azok a szél szárnyán jártak, ezeknél a bölcs megfontolás veze­tett minden ugrást. Méltó ellenfelek voltak évszázadok óta s egyízben maga Rákóczi fejedelem mondta róluk azt, amit Virgiliusban Palemon konstatál Damoetas és Menaleas dalnokversenyéről: — Nem vagyunk rá méltóak, hogy a párviadalban ítéljünk. Te is megnyerted a díjat, Damoetas, te is Me­naleas. Hogy milyen jeles agarak valának a Balsaiak és a Bárándiak ebei, mutatja az alábbi eset is. Volt a felvi­déken egy híres nyul: a Pityu. Tót nyul volt, szögletes fejű­, laskafülű, de úgy szaladni nem tudott állat, mint ő. A felvidéki nyulak egyáltalán derék példányok, mert ha tót nem ember, kása nem étel, a tót „bence" nyúlnak ugyancsak nyúl, amelyet agár legyen, amelyik üldözőbe vesz. De Pityu még közöttük is bajnok volt. Már fiatal korában jól kitanították a pásztorok komondorai: pár­hetes korában, alig hogy körültekintett fatornyos ha­zájában, már úgy megkergették, hogy majd megsza­kadt, s ez a tréfa minden héten megismétlődött. Emígy fölnevelődve, Pityu az agarászversenyben teljes kondí­cióban pompázott s úgy játszott az agarakkal, mintha egér próbálná megkergetni a macskát, s az agarak len­nének az egerek, ő meg a macska. Nem ugrott föl ko­rán előttük, nyugodt öntudattal bevárta, hogy ellenfelei a közelébe érjenek, aztán csöndesen pattant föl és hos­­szan elnyúló ugrásokkal, de mindig nyugodtan, füleit billegetve vágtatott előttük, zsinóregyenesen, mert vá­gás őt ugyan nem érte. A vége rendesen az volt, hogy az agár vagy leállt, vagy megszakadt, de Pityut utól nem érte. A nevezetes nyúl elfogására a Bárándiak meg a Balsaiak egy ős­szel elhozták két legjobb agarukat: Tigrist és Szotnyát. Két jeles bajnok volt ez; az egyik­nek ősei felnyúltak Rákóczi Fidibusz nevű agaráig, míg a másik vitéz apja, egy rosszkedvű, nyurga úr, Waterlooban nyerte meg annak idején a serleget. A hí­res-nevezetes hajszára borzas agarászó-paripáikon ös­­szegyűltek a felvidék összes vadászai. Lássuk a med­vét ! Lássuk a harcok harcát! — Hát lássuk. Pityut nem volt nehéz megtalálni, a búvóhelyét ös­merte minden gyermek, egy vékony nyírfa jelezte. Most is rátaláltak a tótra: ott billegette füleit egy kóró mel­lett. A zajra a nyúl felugrott, egyet-kettőt himbálózott, sőt hites tanuk szerint ásított is, s azzal nekiindult a zempléni gyepnek. — Hajrá, Tigris! — Hajrá, Szotnya! — ordítoztak a Bárándi- és Balsai-családok ifjabb tagjai, olyan kétségbeesetten, mintha tatár járna a nyomukban. A két faj­ agárnak nem kellett biztatás, parázs­szemük megvillant s kiegyenesedve, mint a kilőtt nyíl repültek a tót után. A hajszának csak a kezdetét látta emberfia: a nyul szaporán gurult a gémes kútnak s a két hosszú fejű­, lógó nyelvű ördög utána. Nincs az az 1 1

Next