Uj Idők, 1910 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1910-03-06 / 10. szám - Mikszáth Kálmán: A fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
nevezni — nagyon szereti. A földjeit nem kezeli maga, bérbeadta és ezt nagyon jól tette, mert azt hiszem, hogy az ő kezén műveletlenek maradnának, annyira kíméli a jó szíve folytán az embereket és az állatokat. Nakünnjár a napszámosai között, nem engedi őket dolgozni, sajnálja őket és inkább elbeszélget velük. A lovait is sajnálja befogatni. Horpácson folyton tervezget és újításokon töri a fejét, de sohasem csináltat meg semmit. Ha azt látja, hogy az ő tervei mégis valóvá lettek, akkor megörül, de nem kérdezi, hogy ki csinálta. A fiúk tréfásan mondják, hogy Horpácsot az éjjeli törpécskék tartják rendben, a törpécske azonban a jó Nelika néni, aki ellesi és megvalósítja az uram minden gondolatát. A fákat nagyon szereti az uram, Horpácson sok elvénült, félig kiszáradt fa van, de ő nem engedi őket kivágatni. Ha ellopják a gyümölcsét, vagy dinnyéit, nem bánja, csak akkor haragszik meg nagyon, ha éretlen gyümölcsöt szakít le valaki. Kertészt nem fogad, mert attól fél, hogy az sokat rendezgetne. Szereti otthívni a végtelen nagy nyugalmat, nyári estén szó nélkül, sokáig és egyedül elpipázgat, néz a semmiségben és nem unja el magát soha. Ősszel alig tudjuk behozni Budapestre, rendesen azzal jön be, hogy egy kicsit körülnéz a városban és megint visszamegy falura, de aztán mégis csak itt marad. — Mostanában a földbirtok a legkedvesebb beszéd témája. Én előszedem régi emlékeimet falusi életemből és őt minden semmiség érdekli. László fiamnak van néhány gazdálkodó barátja, azoktól tanul, hogy aztán az édesapjával beszélgethessen, Berci pedig, aki a földművelési minisztériumban van, onnan hozza a gazdasági híreket. — Fiatalabb éveiben, mikor benne élt a politikai izgalmak közepett, gyakran ideges és türelmetlen volt. Most azonban ráillik Herczeg Ferenc mondása, az utolsó magyar bölcsről. Ha szórakozottságában elveszt valamit — például a papírkosárba dob egy kéziratot — akkor nyugodtan behív, hogy Bán fiam, keresni kell! — és csendesen pipázva nézi, mi hogy tesszük tűvé a lakást. (") különben is úgy él köztünk, mint egy kis fejedelem. Rendeleteket ad ki, maga nem nyúl semmihez, az intimebb levelezést is velünk szereti elintéztetni. I fa haragos, akkor is mindig egyformán szól hozzánk. Kedves Laci, kedves Berci, Bon fiam. A fahuszár, meg a lova meg a ló sípja írta MIKSZÁTH KÁLMÁN* Abban a faluban, s a portán, ahol én születtem és gyerekeskedtem, most is él egy kilencven felé járó, apró, virgonc öreg úr, édesanyámnak, Veres Máriának idősebb testvére, Farádi Veres Gáspár. Nagy ellenségem volt születésemtől kezdve mai napig. Sokszor elnáspángolt apró csínyeimért, de máskor se lehetett jó véleménnyel felőlem, mert váltig azt beszélte anyámnak: — Meglásd, Mari, hogy ezt a gyereket fölakasztják valamikor. De ami árnyat vet a gyermekévek aranyos derűjére a Gáspár bácsi alakjában, azt tökéletesen elenyészted egy másik ebecki nemesnek, divényi és melitei Divényi Józsefnek emléke. Csak Szepi bácsinak hittük közönségesen a jóságos mosolyú, nagyszakállú urat, aki egyedül élt kúriájában öreg gazdasszonyával s nem lévén közeli rokonai, jó szivét megosztotta a környék gyerekei közt. A gyerekeknek élt és gazdálkodott, azaz dehogy gazdál. Mikszáth összes novellái között ezt szereti a legjobban, ezt tartja a legsikerültebbnek, azért közöljük. Kodott, inkább csak költött csinos vagyonkájából, mindig a gyerekek közt volt, hancúrozott, lapdázott velük, egy kis sárga penny lovat vett Lengyelországból, szerzett hozzá kis nyerget, cifra kantárt; valami szép volt, így fölszerszámozva. Örök készenlétben ott kapálódzott és legyezgette magát farkával az istállóban, hogy ha valamelyik gyerek kölcsön kéri, annak odaadhassa-Szepi bácsi pontos jegyzéket vezetett, hogy melyik napon melyik gyerek praenumerált a lovacskára. Külön istállóban négy anyakutya ellette folytonosan a kis mopszlikat, amelyeket aztán szét lehetett ajándékozni az apróságoknak. Minden áldott hétfői napon berándult Balassa-Gyarmatra a heti vásárba s ami pénzt magával vitt, azt ott mind befektette mézeskalácsos szívekbe, kis trombitákba és apró fahuszárokba, a lovacska farka igazi lószőrből volt, de nem ritkán csak egy sípban végződött hátul, amibe bele lehetett fújni ... jaj, nagy öröm volt az. Még akkor a falusi gyerekek nem voltak úgy elkényeztetve, mint most: még a vasutak közel nem hozták a városokat s azoknak minden csecsebecséjét, bohóságát. A mi játékaink még otthon készültek s igen kicsiből teltek ki. Az eltört kondérok és fazekak fülei voltak a lovak, a bodzafa belét kiszedték, abból lett a puska, a fiatal fűzfa kérgéből a síp, a cserebogár letördelt szárnyaiból csinálták a malmot, még eleven fogatra is telt, az orsó karikáiból kerekeket csinált a faragó-béres a szakajtó aljára s befogták a spárgahámba a macskát, aki a ház tetejére is föl tudott szaladni a fogattal. Hát biz ezek primitiv dolgok voltak, hanem azért mégis megnőtt az ember mellettük. Képzelhetni, hogy a Szepi bácsi tárgyai, amiket a városból hozott, valóságos tündér-dolgoknak látszottak. Bizony érdemes volt azokat nagy szívdobogással várni. Hétfőn estefelé jöttek vissza a vásárosok a kígyózó országúton. Tarka-barka tömegek hömpölyögtek, gyalogosok, szekerek vidáman beszélgető és ágálva disputáló palócokkal megrakva, imitt-amott egy-egy hintó, melyen gőgös uraság terpeszkedett el a hátsó ülésen, nagy tajtékpipából szipákolva, szegény ember a tehénkéjét vezette haza kötélen, vagy vette, vagy el nem tudta adni, kackiás menyecske begyesen lépegetve egy pár új piros csizmát hozott a nyakába akasztva, csintalan férfiak incselkedő szavakkal hízták föl a kocsikra. Szóval rajzott az út véges-végig, mint egy megelevenedett hangyazsombék. De a gyerekeket mindez nem érdekelte különösen, ők csak egy kocsit vártak (ha az apjuk nem volt a városban), azt, amelyiken Szepi bácsi ült, aki két almásszürkén járt és bizonyos oligarchikus pompát fejtett ki, (mert úgy kell ám venni, hogy valamikor várakban laktak a Divényiek), már isten szegényes pompa volt, kengyelfutó nem szaladt a kocsi mellett, se cifratarsolyos huszár nem ült a bakon, hanem igenis ott ült minden hétfőn a kocsis mellett a juhászbojtárs lelkeszakadtából fújta útközben a dudát: hadd lássák a falvakon a bámészkodó népek, hogy egy Divényi még útközben is akkora úr, aki dudáltat magának, a szekérzörgés kellemetlen zaját melankhólikus dudaszóba fullasztva. Mi gyerekek egész Peszerényig elmentünk eleibe, hogy a nagy pillanatot siettessük, mikor a két izzadt szürke föltűnik az esthomályban. A peszerényi kocsma vagy három kilométernyire van a falunktól. Innen kezdődött a Szepi bácsi terrenuma- Itt már várta egy csomó gyerek s azontúl aztán egész hazáig szembetalálkozott pártfogoltjaival és kedvenceivel, kik kalaplengetéssel jelezték, hogy itt vannak. Szepi úr már rendesen a kocsmánál leugrott a ko- 230