Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1922-05-14 / 20. szám - Gács Demeter: Enigma / Költemények

. Aztán mentek tovább, az egyik jobbra, a másik fjalra, de Irén szívére szorított kézzel maradt a helyén. Hátradőlt, hol egyik, hol a másik csillogó ablaktáblába tekintett s látta, mintha messze ívelő kanyarodó után az útkereszteződésnél újra találkoznának, a vadász újra felemelte hosszú mutatóujját s a sápadt fiú nyu­godt daccal a szemébe nézett. . . Aztán szétváltak újra, még messzebbre értek, még kisebbek lettek és találkoztak megint... és akkor a vadász újra fel­emelte a mutatóujját és hóhérlegények,, pecérek, meg halottvivők, meg nagyköpönyeges rablók ugrottak ki az útszéli bokrok közül és a fiú után iramodtak. El­érték, összekötözték és kínozni kezdték, tü­zes vassal szurkálták, harapófogóval csipkedték és a lábukkal tiporták, hogy esküdjön meg valami rettentő titokra nekik. Aztán begurították egy nagy gödörbe és be­temették és elmentek. De jöttek a fiu jó, halott roko­nai és kiszabadították és most futni kezdett visszafelé, idefelé megint... A vadász is jött, utána .. . egyre nagyobbodott az alakjuk, egyre közeledtek, de mielőtt találkozhattak volna az ablaknál, a sápadt fiú hirtelen besurrant a szomszéd házba s annak az erkélyéről az ő kertjükbe vetette magát. A vadász az ablak alá ért,­­ nem volt ott senki. Irén remegett, de mosolygott, nehogy azt higyje, hogy ő tud valamiről. Csodálkozva és haragosan nézett körül a vadász, aztán lekapta a puskáját és lesre tartva, óvatosan tovább indult. Irén rohant ki a kertbe, hogy megtalálja a fiút. Puha pázsiton feküdt a fal tövében. Olyan óvatosan lopózott hozzá, hogy a füvek sem mozdultak, letér­delt, nézni kezdte az arcát s egyre ismerősebb lett az arca. —­ Megütötted magad? — kérdezte tőle. — Nem baj. — felelte a fiu. — Az nem fáj. Csak a sebek fájnak. Mellén szét volt nyitva a kabát s csupa vér volt az inge. Irén egy pillanatra irtózattal hajolt hátra, de a fiú felsóhajtott, a szemével a szemébe tekintett s akkor ráborult Irén, lehajtotta a véres inget a sebről, megcsókolta a fiút és megsimogatta és sírt. —­ Mit hozzak neked? Mit hozzak neked? — kér­dezte. — Valami füvet fogok szedni, valami csoda­fü­vet, megtöröm és ráteszem a sebre és a legszebbik zsebkendőmet tépem szét, hogy rátegyem és ne fájjon. De a fiú csak azt mondta:­­— Csókold meg, akkor nem fog fájni. S Irén lehajolt újra és újra és megcsókolta, hogy ne fájjon, megcsókolta minden akaratával és minden hitével. És mindig kisebbek lettek a sebek, mindig szűkebb lett véres nyílásuk és végre már csak kes­keny, vörös csíkoknak látszottak a selymes, világos­barna bőrön. S akkor hirtelen felült a fiú, két kezébe fogta Irén fejét és ajkon csókolta meleg szájával, hogy felsikoltott. . . ... A szoba csöndes volt, lent az utcán jártak­keltek az emberek és a leejtett könyv szétnyílt olda­láról reátekintett gúnyos felsőbbséggel egy csipke­sapodlis, parókás német filozófus. Felállt Irén és lábujjhegyen ment ki a szobából... * ... A nagyapja bent feküdt a toronyszobában és az orvos ült mellette, őt be sem eresztették. Hová meneküljön? Az anyjára és nagyanyjára gondolt, bár félt, hogy ha a nagyapja meghal, látni fogja a gon­dolatait és megbünteti érte. De a­kkor úgy is látni fog mindent, a vadászt is, meg a sápadt fiút ... Az anyjára és nagyanyjára gondolt, mert akármilyen rettenetes Hajszáleltávolítás villannyal szeplő-szemölcsirtás felelősséggel, III., Zsigmond­ utca 68. Dr. Grünbergerné kozmetikai műtermében bűnt követtek is el, mégis élők voltak, lélekzésük hal­latszott valahol és talán éppen széles ablakdeszkán ülnek ők is és az utcára néznek. — Szép, széles út az erdők, mezők, városok kö­rül! — sóhajtotta magában. — Szép, széles út, amin lovagolni lehet . . . Vágtatni egyedül, egészen egyedül, aztán egy útkereszteződésnél találkozni valakivel, aki szép és kedves és úgy tesz, mintha jó volna és moso­lyog ... rátekinteni és elmenni mellette és találkozni vele újra, újra... És meglátni és megérezni, hogy rossz, rossz, nagyon rossz, olyan, mint a többi férfi. . . és elmenni anyámhoz és nagyanyámhoz, egy magános toronyba, valami erdő közepén, magas hegy sziklái között és ott élni, három elátkozott asszony, egyedül... Oh, már ismerték egymást. Jött a vadász, felné­zett reá ijesztő, mély, erős szemeivel, mintha le akarná szédíteni magához és jött a fiú és elfordította a fejét... és összenéztek ketten odalent, ellenségesen és kemé­nyen. Valami titok volt közöttük nyilván, valami ször­nyű, hátborzongató titok. A vadász azt mondta egyszer félhangon, a fogai közü­l: — Vigyázz magadra. Elég volt! Ha még egyszer meglátlak . . . A fiú mosolygott, megvonta a vállát és csöndesen ment tovább. Az erdő felé ment. Olyan szép volt az­nap az erdő, mintha arannyal lett volna leöntve. Az­nap újra végigálmodta a találkozásukat és azt mondta magában: — Vigyázz magadra. Elég volt. Ha mégegyszer meglátlak ... — Holnap, — sullogta és mosolygott. — Holnap jönnek. És akkor elmegyek innen anyámhoz és nagy­anyámhoz ... De melyikkel várjon? Izgatott volt, de ki törődött vele? Az orvos fent ült a toronyszobában, csönd volt és homály. Elővette a legszebbik csipkés zsebkendőjét és összetépte, hogy készen legyen. Másnap pedig felült újra az ablakra és várta, várta a vadászt és a fiút. Soká nem jöttek. Aztán, végre . . . meglátta őket a tükörben ... Fényes villámok keltek a napfényes üveg mélyén. Irén a szívéhez kapott. Együtt jöttek, hangos beszélgetéssel. És közöttük még valaki, akit eddig sohasem látott. Egy szép idegen asszony. Elmentek lassan az ablak alatt és eltű­ntek az aranyló erdő felé . . . Az ablaküveg nagy csörömpöléssel tört össze a földön. Néhány pillanat múlva lépések jöttek. Irén halovány arccal törülgette vérző kezét és összehara­pott szájjal, dacosan várta, ki jön be az ajtón. 382. Enigma Szép, ismeretlen lányka, véletlen olvasóm, zárt sziveden kopogva s keresve a kilincset, amint e furcsa verssel félőn magamhoz vittek, bágyadsz-e bámulón az ötvözött sorokra?­ Ó s vájjon sejted-é, hány lassú tűznek pokla borong a szép szavakban lágy rímbe olvadón? Olvastál ugyebár sok szép, szomorú verset, ringó ütemre, melybe a költők beleírták izgága életüknek sok bús, gyönyörű titkát... S lásd . . . nékem is van ilyen halálos, drága titkom, kit bánatos zenének e versbe loptam titkon, akit ha eltaláltál — az életem kilested. Gács Demeter

Next