Uj Idők, 1922 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1922-05-14 / 20. szám - Kosáryné Réz Lola: Álom / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

357. Uj Idők Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap Előfizetési ára Előfizetési ára negyedévre 160 K Szerkeszti Herczeg Ferenc félévre 300 K XXVIII. évfolyam 3922 május 14 20. szám Álom — Elbeszélés — írta : Kosáryné Réz Lola A kőszobros ház íves ablakában ült minden este a leány. Hozzászokott gyermekkorában, mikor a daj­kája onnan várta a kőműves gavallérját, akinek szép maltercsapaját megirigyelte sokszor. A nagyapja fent volt a toronyszobában és azt hitte, hogy ők a kertben vannak. A kúpos tuják közt kanyargó fehér, kavicsos úton, vagy beljebb, a zöldséges ágyaknál, ahol a daj­kával friss sárgarépát, kalalábét meg salátaszivet evett néha, vagy akár leghátul is, a fal túlsó szögleténél, ahová a városvégi erdőből jöttek át a rigók és hajoltak át a bükkfaágak. De a dajka, ha szerét tehette, mégis a hálószobájukba sompolygott vele vissza, mert ennek az ablaka az utcára nyílt, hogy beszélgethessen estén­kint a kőművessel. Most is, hogy egyedül volt már Irén, fent ü­lt min­den este a széles ablakdeszkán, egyik lábát maga alá szedve, kezében valami könyvvel, amit a nagyapja szobájából hozott. Jó volt a dajkájára gondolni, meg a feketebajuszú kőművesre, mert azok húsból és vérből való emberek voltak, azok pedig, akikről a könyvek­ben olvasott, mind régesrégen éltek már (ha ugyan éltek), új könyvek nem voltak a toronyszoba polcain. Testük szétporladt, lelkükről pedig semmi biztosat nem lehetett tudni. Voltak könyvek, amik mindenféle dolgokra tanítottak a halottak lelkéb­ől. Irén félt tő­lük és ha egyedül volt, igyekezett, hogy ilyenre ne gondoljon. A dajkára gondolt hát különösen és min­den szavára. Arra is, amire nem volt szabad és amiért a Linát elkergették. Ki tudta azt, hogy ő mire gondol? Lina megmondta, hogy a lovon ülő szép asszony az ebédlő falfestményén (ez az egy kép ott maradt, mert barbárság lett volna levakartatni), a nagymama és hogy az ő anyja éppen ilyen magánosan, csöndesen élt sokáig itt egyedül, míg csak nem jött egy gavallér, — Irén ezt is feketebajuszúnak képzelte, mint a kő­művest — és el nem vitte magával. Aztán megbüntette érte az Isten, mert beteg lett és még most is beteg. És sem róla, sem a nagymamáról nem volt szabad be­szélni ebben a házban. Nézte a néptelen, csöndes utcát a könyv mellől csöndes sóvárgással. Ez az út volt számára az egész világ és ha jobbra-balra nézett, a kanyarulatok felé, behunyta a szemeit és elképzelte, hogy az út két szára messzire elkanyarodik, aztán visszahajlik és valahol messze újra összeér, hogy kereszteződve szétváljon és összeérjen megint. És megborzongott gyönyörűsé­gében. — Szép, széles út az erdők, mezők, városok kö­rül! — sóhajtotta magában. — Szép, széles út, amin szaladni lehet könnyű lépésekkel, vagy lovagolni vág­tató lovon . . . ha nekem egyszer lovam lenne! Menni egyedül, egészen egyedül, aztán, egy útkeresztező­désnél, találkozni valakivel . . . valakivel, aki szép és jó és mosolyog . . . rátekinteni és elmenni mellette és nyargalni tovább-tovább a másik oldalon ... és talál­kozni újra . . . . . . Már ismerték egymást. Majdnem minden járókelőt ismert Irén, aki arra ment. Egy öreg pap, néhány munkásleány, egy része­ges paraszt, egy aranyláncos, kövér asszony, egy kéményseprő, két úr, akik mindig együtt jöttek haza a hivatalból, három-négy mezítelen cigánygyerek, meg egy-két siető kutya. És mikor mind elmentek már, pontosan, amint messze, a város tornyában haran­gozni kezdtek, — a vadász. Oh, már ismerték egymást. N­a jött, felnézett Irénre ijesztő, mély, erős szemeivel, mintha le akarná szédíteni magához, le, az utca kövére, hogy felkapja, köpönyegébe burkolja és simogassa, simogassa, mint valami kis fehér cicát. Aztán pedig, ha megunta, vis­­szategye a kert kőfalára és nem törődve vele, le mer-e ugrani és nem üti-e meg nagyon magát, tovább men­jen az úton, a szép, széles, kanyargós, vissza-vissza­térő, végtelen úton . . . Így távolodott el tőle minden nap, szédü­lős ívben, mert Irén, a visszahajtott belső ablaktábla üvegében, mint valami tükörben nézte, hogyan távolodik, távolodik egyre, hogy eltűnjön végre. Különösek voltak ezek az üvegtáblák. Varázsos játékot űztek Irénnel, fordítva mutatták neki az irányt, ahonnan valaki jött és mindig szép és új dol­got ígértek neki felcsillanó színeikkel és izgatott meg­megremegésükkel. N­a aztán a vadász jött, akkor fel­csillanó szemmel remegni kezdett ő is, kihajolt kicsit az ablakon és fehér arca még fehérebb lett lassan . . . Mindig gondolta, hogy egyszer leszól majd neki az ablakból: — Vadász, te vadász, jöjj fel kérlek hozzám és mesélj róla, mi minden van a világon. De tudta, hogy ezt nem lehet mégsem, bár nem gondolkozott rajta, hogy miért. A vadász pedig arra jött mindennap, felnézett félős, mély, fekete szemeivel és lassan ment tovább . . . Egyszerre aztán úgy tűnt fel Irénnek, mintha másvalaki jönne feléje messziről, a bűvös tükör mélyéből s egyre nagyobbodnék . . . Tétovázva előre­hajolt, aztán lekönyökölt. S a messzi kanyarulat felől egyszerre kibukkant egy fiú, egy keskenyarcú fiú, nagygalléros köpönyegben, kalap nélkül, a haja a homlokába hullt, óriási nagy újságot tartott a kezében és olvasta mohón. Lassan jött, mintha alig bírna járni. A másik oldalról pedig, — Irén csodálkozva dör­zsölte meg a szemét i»­— sietve, türelmetlen lépésekkel jött visszafelé a vadász. Az ablak alatt találkoztak. Irén egészen előre­hajolt, hogy jobban lásson . .. Megálltak. A fiú le­eresztette az újságot egy pillanatra és köszönt, a vadász mondott valamit, oldalt nézett haragos gyűlö­lettel a fiúra és felemelte az ujját fenyegetőn.

Next