Uj Idők, 1926 (32. évfolyam, 1-26. szám)

Versek - Szathmáry István: A híd

nek. Télen át különben Kageneckék is benn laktak a városban s ilyenkor Boldizsárnénál voltak szálláson. Sáriék különben csak ideiglenesnek tekintették ezt az elhelyezkedést, mert arról volt szó, hogyha az alkotmányosság teljesen helyreáll, Szervácz Frici, valamelyik minisztériumban fog grófi rangjához méltó állást kapni. Ezt különösen Ferenc úr akarta így, aki éppen úgy gondolkozott ebben a tekintetben, mint az öreg Naumisné és sehogy sem tudott meg­barátkozni azzal a gondolattal, hogy az unokaöccse a felesége vagyonából uralkodjék. Eleinte arra gondolt, hogy átadja Fricinek egy kisebb birtokát, amit vég­rendeletében úgyis neki hagyott, de aztán azt hatá­rozta, hogy jobb, ha Frici minél később kapja kezébe ezt a vagyont, így legalább nem lesz módjában, hogy elkártyázza. Az a húszezer forint, amit nagykorúsága betöltésekor mint anyai örökséget kapott a kezéhez, úgyis ráment azonnal adósság fizetésére. Ferenc úr egyelőre úgy segített a helyzeten, hogy ellátta a Fri­ciék háztartását minden szükségesekkel, kocsit is tar­tott a rendelkezésükre, sőt még a Frici legénykori apanázsát sem szüntette be, amit ugyan Frici minden egyes alkalommal önérzetesen vissza akart utasítani, de amire pillanatnyilag mindig annyira szüksége volt, hogy végül mégis zsebre tette. Mikolay, látva és érezve a helyzetnek ezt a ferde­ségét, végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy magán­titkárként alkalmazta Fricit és az apanázst fizetés címen adta neki, amiért aztán, tessék-lássék, igénybe is vette néha a szolgálatát holmi bizalmasabb termé­szetű küldetésekben. Erről persz­e senki sem tudott, Sári legkevésbbé, aki azt hitte, Fricinek ezt a pénz a vagyona után jár, amit Mikolay kezel, a kül­detések vállalása pedig nem egyéb rokoni szolgálat­nál, amiket nem túlságosan helyeselt, mert véleménye szerint­ Mikolay nem érdemelte meg ezt a figyelmet tőlük. Mikor Gyuri belépett, akkor is éppen ezt ma­gyarázta a többieknek, akik a Frici kivételével már mind együtt voltak: — Fricivel nem lehet bírni, ha a bátyjáról van szó. Mindent megtesz érte, amit bizony fordítva nem igen lehet elmondani... Mert ahogy a fiából kép­viselőt tudott csinálni Mikolay, ugyanúgy juttathatott volna egy kerületet Fricinek is .. . De hát bizonyosan Lujzi őméltósága, a Péter felesége akadályozta meg a dolgot, csak azért, hogy nekem kellemetlenkedjék... Folytatjuk 428. A híd Herczeg Ferencnek — Ki a költő? A mindig álmodó. A mindig mindenen csodálkozó Örök gyermek, ki sárkányt ereget, Padláslétráról nézi az eget S úgy döngeti a titkok kapuját. Ki mindent meglát, bár semmit sem ért, S rajongni tud a kis búzaszemért És megdalolja, mint bűvös csudát, Mikor kalásszá nőtt zizegve lágyan. Az ő szívében, mint az óceánban, A mindenségnek képe tükrözik Szférák dalától­­— le az ördögig, A csillagoktól, — le a pocsolyáig, Sátánkacajtól — Krisztus mosolyáig. A költő lelke óriási könnycsepp. Mit Isten szeme sírt. Nem vízözönnek. Nem szennyes árnak szánta őt az Úr. Hanem, hogy ott a megbékült azúr, Szelíd mennybolton úgy ragyogjon árván, Mint nagyszerű hid: százszínű szivárvány Mélyen kijuthatsz a fakó világ Szűk börtönéből. . . Diszharmóniák Romlott korának költője, köszöntlek. Botor tusáknak, vasnak, vérnek, könnynek Éjfátyolába szőtted álmaid, S a fényük mégis elragad, vakít. Magyar mesék nagy, büszke álmodója Bármerre mégy, szerelmesed a róna S a vadvirágos, veningés hegyoldal. Ahol születtél. Enyelegve csábít Vidám huszárok ajakán a bordal S leánykacajnak omló, lágy ezüstje. Romlott Bizánc aranyló kupoláit Hiába nézed . . . bíbor párafüstje Nem kell szívednek . . . Márton kanonoknak Lelkében ősi bánatok zokognak: A Thorizóba kürtje zeng belül. Melytől dacos pogánnyá lelkesül És Bissanyé huj, ismét lóra kap. Alpár vezérnél nincsen magyarabb! Alpár vezér ma — holnap: Hunyadi, Ki egyhez ért csak: vérét ontani A szent ügyért, mint hű, nemes lovag. Ha ellensége nincs, szélmalmokat Hív bajvívásra. Vagy szent lángra gyúl. Vagy tetszhalottak bús álmába hull, Melyből csak zengő kiirt szavára ébred. Ily harsonának hallom a tiédet: Amint kibontja büszke szárnyait Széchenyi lelke. Épül már a hid, Nyugathoz fűzi Ős-Lebédiát, S az álmodó, bús Napkelet fiát A munka izzó versenyére hívja. S így lesz Magyarhon újból csatasíkja Két nagy titánnak: már Kossuth szavátul Milliók szívében égi szikra, láng gyúl, S Petőfi zengi már a szent szabadság Új himnuszát. .. Így volt. Igen. A híd Volt úttörőnk. Amikor felavatták, Pillérein egy nemzet álmait Hordozta büszkén. S mind valóra váltak: Új élet termett útján a halálnak. S e gyászos korban ülve ünnepet, Nem nyújthatok méltóbb babért neked, Mint ezt kívánva: zengő harsonádat A nemzet értse meg. Művészi lelked A rab magyarnak új hidat teremtett. Oltár e híd, hová áldozni járhat Nagy és kicsiny, mint Vesztaláng lobog, Testvérei: útjelző fároszok. Kövesse népünk ezt a Vesztalángot, S így teljesedjék Mester, legszebb álmod: Kapcsolja hozzánk egy napon A híd Letűnt nagyságunk büszke ormait! Szathmáry István

Next

/
Thumbnails
Contents