Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)
1940-03-10 / 11. szám - Dénes Gizella: Téli mese / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Dicséret / Versek
hogyan emlegethetné a disznóöléseket, a szalonnát, meg a kolbászokat, amelyek Janika agyát, szívét és ingét foglalkoztatják? — Majd, ha nagy leszel, Janikám, te is, ha mindnyájan nagyok lesztek, mint apja, aztán pénzt kerestek tik is, akkor majd nekünk is lesz, Janikám... A többiek, öten, nagyot nevettek a kicsin. Buzgón, készségesen segítettek anyjuknak a kukoricamorzsolgatásban és szemezésben is. — Az bizony, Janika, majd ha nagyok leszünk! Ne is gondolj te arra, se a szalonnára, se a szánkóra. Kukoricát főz anyja, aztán az milyen jó, édes meg meleg! Azám! Anyjuk föllélegzett. — Hát mennyetek szépen játszani, tik is. Asztán, ha majd valahol valamit adnak ti nektek, köszönjétek szépen meg.. Köszönjetek mindenkinek, ahogy illik... A gyerekek nem sokat mondatták mindezt maguknak. Bajban, egymás nyomában tódultak kifelé, hol a Nagykirályok, hol a parasztok udvarai, konyhái körül kezdtek ólálkodni, amikor hol itt, hol ott hallották a disznók visítását. Csak Janika, a legkisebb Szederi-gyerek nem tudott megbarátkozni ezekkel a tolvaj, szarka lakomákkal. Ö, a kicsi, ő érezte a kövér falatok mögött megbúvó szánakozást, látta a szemek sötét fényét, hallotta a sóhajokat. Holott mindenhol őt szólították először, ahol a Szederiek megjelentek. De Janika soha sehol nem evett meg semmit. Amit kapott, átölelte, magához szorította, szorosan a szívéhez és fulladtan, kipirosodva, átfűlve rohant, szaladt velük, apró füttyökkel, kicsi dailfoszlányokkal az anyjához. — Ni, mit hoztam anyja?! Te neked meg apjának ám! Hogy itt is legyen, itt, minálunk! Ő maga, mintha megelégedett, jóllakott volna azzal a melegséggel, amelyet az ajándék öröme ébresztett kis szívében. Mindent itt akart látni ezen a gyalulatlan, festetlen, nehézkes asztalon, ahol nyolcan üldögéltek a tál mellett és illedelmesen megvárták, amíg anyjuk mindenkinek kiosztja a magáét. De akkor, amikor Nagykirály Annus egy reggel újra bedugta pisze-szőke fejét az ajtón és éles dicsekvőn odasivított a hat gyerekhez, akik akkor is a tűzhely falát támasztották s boldogan várakoztak, mert anyjuk akkor tököt sütött, szép sárgabélű tököt. — Mink máma megin ölünk ám! Hárman teszik a teknőbe, akkorát ölünk! Akkor Janika halálosan, keservesen elszomorodott. Fölnézett annyukra, aki gyorsan becsukta az ajtót a kis pisze után. — Hát mink akkor, mikor? Anya, már mikor!? Apja? — Máma tanítás van, ne őgyelegjetek nekem Nagykirályék ajtója előtt! Megértettétek? Ne nevessennek benneteket! Janikát se engedem ki... Janika nem is kívánkozott kifelé. A tűzhely falához lapult, onnét nézett föl megremegő szájjal anyjához, valahányszor Nagykirályéktól azokat a forró heves hangokat, vidám kurjantásokat hallotta, amelyek az effajta színjátékot kísérni szokták. Nem mozdult el a kis székről, nem ment ki a konyhából, csak ült ott gubbadva, de pillanatonkint összerezzenve. Sápadt kis arca megtüzesedett, a két kék szeme egészen megsötétedett, elfelhősödött és heves, nehéz sírás szakadt föl torkából. Szederiné alig bírt vele. Délben Annus egy tálban zsíros húsdarabokat hozott be, de Janika akkor se mozdult. Csak ránézett a fénylő, remegő szalonnakockákra, Annus büszke képére. Aztán szótlanul szepegett tovább, a két ujját szopogatva, meg néha egyegy szem kukoricát nyeldesve. Este, amikor Szederi hazatért, az asszony szeméhez emelte köténye sarkát. — Szólj már te hozzá, Szegényemhez, János. Belébetegszik ez a szegény, hogy másoknak mindenük van, Nagykirályéknál már másodszor sivított a disznó. Itt meg... Szederi János megropogtatta a kemény ökleit, melyre kék festékkel vastag kalapácsok voltak festve. Odatámaszkodott ő is a tűzhely falához, kicsit nézett maga elé, nézte a többieket, akik hallgatva álltak az ajtónál, untalan kifelé figyelő fülekkel, mert túl, Nagykirályéknál már a hurkát töltötték s a fánkot sütögették. Annus mindig nagyokat visogatott közben, néha megverte az ajtójukat és bekiáltott szélesen: — Majd kaptok kóstolót, ne félj Janika, hozok! János, Szederi János ölébe húzta akkor Janika fejét. Azokkal a nagy, ügyetlen, kemény kezeivel körbefogta a puha kis arcot, tüskés,szakállas, bajszos arcát odadörzsölte a tág, kék szemeket őrző sűrű pillákhoz, aztán nagy keserűségét legyűrve, dörmögve, öregesen, fáradtan az úttól, ingerülten a falakon átszálló jóízű szagoktól, lankadtan az üres, zsírtalan levesektől, de azért nagyon melegen, duruzsolta a kicsi fülekbe: — Hát most csak hallgass te énreám. Janikám. Hallgass jól, aztán, ha eszedbe fogtad, elmondhatod mindenkinek, ha kérdeznek. Mert azért Janikám, ha te most itt sírsz is, itt hallgatsz és szomorítod anyádat, apádat, mink se vólunk mindig az utolsók! De nem ám, Janikám. Kommencióban vót a te apád akkor, amikor még te még nem is éltél, csak a többiek, a Pityus, Gyula, a Jóska, a Feri, a Lacika. És mikor mink kom amencióban vótunk és munkába vótunk, mink is ölünk, mink is bizony, Janikám, minden télen! De még sokkal, sokkal nagyobbat ám, mint a Nagykirályék. Janika hirtelen fölrezzent. Szeme már ott ég, nekicsimpaszkodott apja nyakának. — Hogy mink is, apja? Mink? És nagyobbat, mint az Annusék? És mongyam meg neki? Szederi büszkén kihúzta keskenyedő vállait. — Megmondhatod kisfiam, megmondhatod bizony! Akkora szalonnája vót annak a mi disznónknak kisfiam, Janikám, de akkora, mint ez az asztal! Aztán kolbász, meg hurka, meg. meg minden, mint a Nagykirályéknak. De még sokkal-sokkal több is. És zsírja is vót akkor édesanyátoknak, két vendő zsírja! Aztán akkor olyan leveseket meg tésztásokat főzött mindig, hogy a grófok is megehettek róna, úgye gyerekek!? A gyerekek sóhajtottak. Szederiné sírt. De Janika tapsolt. Janika elégedett volt, elégedett és boldog. Ujjongó, szilaj fütyölésbe és dalolásba kezdett, felugrott apja ölébe lelkendezve, ragyogva és boldogan. — Mink is? Úgy, mint az Annusék? Igazán? Szederi valahová igen messzire nézett, öklével arcához kapott hirtelen. Nagy, heves sóhajtástól rázkódva, asszonya felé nézve, mormolta a lágy mesehangból kemény fogadkozásba csapva: — Igazán Janikám, igazán. Aztán csak imádkozzatok mindig, ahogy anyja mondja nektek, imádkozzatok. És ha itt maradunk, akkor majd gyövőre, amikor megint leesik a hó, mink is ölünk újra, ahogy más szegény is szokta. Úgy bizony Janikám... Nagykirály Annus éppen hevesen benyomta az ajtót Két kezével szorongatott egy nagy kék tálat, rogyásig megrakva minden csábító jóval. — Édesanyám küldi. Hogy egyenek mindnyájan maguk is, ha nem is ehettek, mink meg már kétszer is!... Janika, ötesztendős kis Szederi Jani állt akkor ki az egész család nevében komoly büszkeséggel, önérzetesen égő szemekkel, mesétől megvigasztalt szívvel s boldogan. — Majd jövőre Annus. Mikor megint leesik a hó, akkora szalonnánk lesz nekünk, mint ez az asztal, tudod!? Akkor majd én viszek ti nektek, de azám! "270