Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-10 / 11. szám - Dénes Gizella: Téli mese / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Dicséret / Versek

hogyan emlegethetné a disznóöléseket, a szalonnát, meg a kolbászokat, amelyek Janika agyát, szívét és ingét foglalkoztatják? — Majd, ha nagy leszel, Janikám, te is, ha mind­nyájan nagyok lesztek, mint apja, aztán pénzt keres­tek tik is, akkor majd nekünk is lesz, Janikám... A többiek, öten, nagyot nevettek a kicsin. Buzgón, készségesen segítettek anyjuknak a kukoricamorzsol­gatásban és szemezésben is. — Az bizony, Janika, majd ha nagyok leszünk! Ne is gondolj te arra, se a szalonnára, se a szánkóra. Ku­koricát főz anyja, aztán az milyen jó, édes meg me­leg! Azám! Anyjuk föllélegzett. — Hát mennyetek szépen játszani, tik is. Asztán, ha majd valahol valamit adnak ti nektek, köszönjétek szépen meg.. Köszönjetek mindenkinek, ahogy illik... A gyerekek nem sokat mondatták mindezt maguk­nak. Bajban, egymás nyomában tódultak kifelé, hol a Nagykirályok, hol a parasztok udvarai, konyhái körül kezdtek ólálkodni, amikor hol itt, hol ott hallották a disznók visítását. Csak Janika, a legkisebb Szederi-gyerek nem tu­dott megbarátkozni ezekkel a tolvaj, szarka lakomák­kal. Ö, a kicsi, ő érezte a kövér falatok mögött meg­búvó szánakozást, látta a szemek sötét fényét, hallotta a sóhajokat. Holott mindenhol őt szólították először, ahol a Szederiek megjelentek. De Janika soha sehol nem evett meg semmit. Amit kapott, átölelte, magához szo­rította, szorosan a szívéhez és fulladtan, kipirosodva, átfűlve rohant, szaladt velük, apró füttyökkel, kicsi dailfoszlányokkal az anyjához. — Ni, mit hozta­m anyja?! Te neked meg apjának ám! Hogy itt is legyen, itt, minálunk! Ő maga, mintha megelégedett, jóllakott volna az­zal a melegséggel, amelyet az ajándék öröme ébresz­tett kis szívében. Mindent itt akart látni ezen a gya­lulatlan, festetlen, nehézkes asztalon, ahol nyolcan ül­dögéltek a tál mellett és illedelmesen megvárták, amíg anyjuk mindenkinek kiosztja a magáét. De akkor, amikor Nagykirály Annus egy reggel újra bedugta pisze-szőke fejét az ajtón és éles dicsek­vőn odasivított a hat gyerekhez, akik akkor is a tűz­hely falát támasztották s boldogan várakoztak, mert anyjuk akkor tököt sütött, szép sárgabélű tököt. — Mink máma megin ölünk ám! Hárman teszik a teknőbe, akkorát ölünk! Akkor Janika halálosan, keservesen elszomoro­dott. Fölnézett annyukra, aki gyorsan becsukta az aj­tót a kis pisze után. — Hát mink akkor, mikor? Anya, már mikor!? Apja? — Máma tanítás van, ne őgyelegjetek nekem Nagykirályék ajtója előtt! Megértettétek? Ne nevesse­n­nek benneteket! Janikát se engedem ki... Janika nem is kívánkozott kifelé. A tűzhely falá­hoz lapult, onnét nézett föl megremegő szájjal anyjá­hoz, valahányszor Nagykirályéktól azokat a forró he­ves hangokat, vidám kurjantásokat hallotta, amelyek az effajta színjátékot kísérni szokták. Nem mozdult el a kis székről, nem ment ki a konyhából, csak ült ott gubbadva, de pillanatonkint összerezzenve. Sápadt kis arca megtüzesedett, a két kék szeme egészen megsöté­tedett, elfelhősödött és heves, nehéz sírás szakadt föl torkából. Szederiné alig bírt vele. Délben Annus egy tálban zsíros húsdarabokat hozott be, de Janika akkor se mozdult. Csak ránézett a fénylő, remegő szalonna­kockákra, Annus büszke képére. Aztán szótlanul sze­pegett tovább, a két ujját szopogatva, meg néha egy­egy szem kukoricát nyeldesve. Este, amikor Szederi hazatért, az asszony szeméhez emelte köténye sarkát. — Szólj már te hozzá, Szegényemhez, János. Belé­betegszik ez a szegény, hogy másoknak mindenük van, Nagykirályéknál már másodszor sivított a disznó. Itt meg... Szederi János megropogtatta a kemény ökleit, melyre kék festékkel vastag kalapácsok voltak festve. Odatámaszkodott ő is a tűzhely falához, kicsit nézett maga elé, nézte a többieket, akik hallgatva álltak az ajtónál, untalan kifelé figyelő fülekkel, mert túl, Nagykirályéknál már a hurkát töltötték s a fánkot sütögették. Annus mindig nagyokat visogatott közben, néha megverte az ajtójukat és bekiáltott szélesen: — Majd kaptok kóstolót, ne félj Janika, hozok! János, Szederi János ölébe húzta akkor Janika fe­jét. Azokkal a nagy, ügyetlen, kemény kezeivel körbe­fogta a puha kis arcot, tüskés,szakállas, bajszos arcát odadörzsölte a tág, kék szemeket őrző sűrű pillákhoz, aztán nagy keserűségét legyűrve, dörmögve, öregesen, fáradtan az úttól, ingerülten a falakon átszálló jóízű szagoktól, lankadtan az üres, zsírtalan levesektől, de azért nagyon melegen, duruzsolta a kicsi fülekbe: — Hát most csak hallgass te énreám. Janikám. Hall­gass jól, aztán, ha eszedbe fogtad, elmondhatod min­denkinek, ha kérdeznek. Mert azért Janikám, ha te most itt sírsz is, itt hallgatsz és szomorítod anyádat, apádat, mink se vólunk mindig az utolsók! De nem ám, Janikám. Komm­encióban vót a te apád akkor, amikor még te még nem is éltél, csak a többiek, a Pityus, Gyula, a Jóska, a Feri, a Lacika. És mikor mink kom­ a­mencióban vótunk és munkába vótunk, mink is ölünk, mink is bizony, Janikám, minden télen! De még sok­kal, sokkal nagyobbat ám, mint a Nagykirályék. Janika hirtelen fölrezzent. Szeme már ott ég, neki­csimpaszkodott apja nyakának. — Hogy mink is, apja? Mink? És nagyobbat, mint az Annusék? És mongyam meg neki? Szederi büszkén kihúzta keskenyedő vállait. — Megmondhatod kisfiam, megmondhatod bizony! Akkora szalonnája vót annak a mi disznónknak kis­fiam, Janikám, de akkora, mint ez az asztal! Aztán kolbász, meg hurka, meg­. meg minden, mint a Nagy­királyéknak. De még sokkal-sokkal több is. És zsírja is vót akkor édesanyátoknak, két vendő zsírja! Aztán akkor olyan leveseket meg tésztásokat főzött mindig, hogy a grófok is megehettek róna, úgy­e gyerekek!? A gyerekek sóhajtottak. Szederiné sírt. De Janika tapsolt. Janika elégedett volt, elégedett és boldog. Uj­jongó, szilaj fütyölésbe és dalolásba kezdett, felugrott apja ölébe lelkendezve, ragyogva és boldogan. — Mink is? Úgy, mint az Annusék? Igazán? Szederi valahová igen messzire nézett, öklével ar­cához kapott hirtelen. Nagy, heves sóhajtástól ráz­kódva, asszonya felé nézve, mormolta a lágy mese­hangból kemény fogadkozásba csapva: — Igazán Janikám, igazán. Aztán csak imádkoz­zatok mindig, ahogy anyja mondja nektek, imádkoz­zatok. És ha itt maradunk, akkor majd gyövőre, ami­kor megint leesik a hó, mink is ölünk újra, ahogy más szegény is szokta. Úgy bizony Janikám... Nagykirály Annus éppen hevesen benyomta az aj­tót Két kezével szorongatott egy nagy kék tálat, ro­gyásig megrakva minden csábító jóval. — Édesanyám küldi. Hogy egyenek mindnyájan maguk is, ha nem is ehettek, mink meg már két­szer is!... Janika, ötesztendős kis Szederi Jani állt akkor ki az egész család nevében komoly büszkeséggel, önérze­tesen égő szemekkel, mesétől megvigasztalt szívvel s boldogan. — Majd jövőre Annus. Mikor megint leesik a hó, akkora szalonnánk lesz nekünk, mint ez az asztal, tu­dod!? Akkor majd én viszek ti nektek, de azám! "270

Next