Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)

1944-03-11 / 10. szám - Ladányi László: Réti sas / Versek - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

7 agyagkancsót vörös kannákkal töltöttek meg. Ezen fel­kacagott Erzsébet. Angyali tékozlás!... a kert tele van karmával és mégis a bazárban veszik. Az öreg úr cin­kos módra mosolygott rá. — Siessen öltözni! Vendégeket várok. Gyakran át­jönnek hozzám. Két fiatalember. Szeretem a fiatalokat. Az egyik muzsikus. A másik ... — Az arca felragyo­gott — a másik pedig az én barátom. Vitatkozunk, néha össze is veszünk, de ő okosabb mint én, mert az össze­veszések után bocsánatot szokott kérni, könnyen teheti, tudja, hogy neki van igaza. Az öreg úr úgy beszél arról a valakiről, aki a szom­széd házban lakik, mintha Erzsébet ismerné. Nem mondja ki a nevét. — A barátja mulatságos fiú, neki is megvan a maga vesszőparipája. Őrült nagybőgős. Az a rögesz­méje, hogy a nagybőgő a legtökéletesebb hangszer. Az egész emberiség bánata zokog a húrjain ... — az öreg úr legyintett. —­ Engem már untat az emberiség bánata. A tragédiában mindig van valami nagyképűség. Engem már csak az öröm érdekel. — Hát ő egészen más, persze, ilyen fiatal ember­ben nehezen akadtam volna külömb barátra — kis fél­szeg mozdulattal széttárta a karját, mintha meg akarna valakit ölelni — Ó, igen, kiváló elme és eszményi lélek... „Eszményi lélek" ... Mintha egy percre vissza­zuhant volna a múltba és Béla bácsiék nappalijában ülne kislánykorában és hallgatná az öreg urak vitáját. „Eszményi." Erzsébet gondosan öltözött, a hálószoba mellett öltözőhelyiség volt, nagy szekrények álltak itt, virágos vászonnal behúzva. Könnyű, muszlin ruhák, színes szan­dálok rejtőzködtek a szekrényben. Sokáig fésülte a ha­ját, azt akarta, hogy minden fekete hajszála külön fé­nyes legyen. A türkiszszínű ruhát behintette parfüm­mel, a hajába piros virágot tűzött. A karjára rácsavart egyet a furcsa barbár ékszerek közül. A vaskos sárga arany, a piros virág, a zöldeskék ruha gyönyörű és vad szín ellentétet alkottak. Otthon sohasem merte volna így válogatni össze a színeket, ruhájának díszeit, de itt minden más volt, valószínűtlenül és mégis csodálatosan békés. És olyan különös, olyan mézesen forró, er­nyesztő örömet érzett, mint hat évvel ezelőtt, amikor Gáborral kijöttek a templomból és elindultak együtt. Vacsorához a szabadban terítettek­, az oszlopsor mellett állott az asztal, bronzlámpa égett rajta és a kristálypoharak ragyogtak a sárga fényben. Az éjszaka nedvesen és puhán ereszkedett alá. Az oszlopsor alatt három férfialak mozgott, koccintottak, koktélt ittak vacsora előtt, halkan beszéltek, az egyik, aki háttal állt Erzsébetnek, felnevetett. Világos hangja lehetett, ne­vetése elárulta a fiatalos, friss tenort. Ő volt a legma­gasabb, szőke fejére ráesett a lámpa fénye. Az asztal mögül egy árnyék pattant elő és játékos, vidám bakugrásokkal Erzsébethez szaladt. Nagy kutya volt, bozontosszőrű, a szeme mélabús, a pofája morcos, bár most minden ügyetlen, lompos mozdulatával ki akarta fejezni tébolyult örömét. A lábát nyújtogatta Erzsébet felé. Erzsébet elfogadta a kutya paroláját. Ke­zet ráztak. Aztán az állat őrjöngve az örömtől, végig­nyalta Erzsébet kezét és visszaugrált a magas, szőke férfihez. Hívta, könyörögve hívta Erzsébet felé. Erzsébet megállt fent és várta, hogy a lépcsőkön közeledjen felé a férfi. Az lassan jött az arcát felemelte, komolynak és meghatóan fiatalnak látszott. Idáig nem világított a lámpa, csak a holdfény fogta körül őket ezüstzöld sugárzással. Erzsébet nem tudott mozdulni, várta, csak várta a másikat. Földöntúli, csodálatos öröm dobolt a vérében. Hallgatott. A férfi most odaért elé, aztán fellépett mellé a lép­csőre és anélkül, hogy megfogta volna a kezét, megállt mellette. Mintha az egész mindenség visszafojtotta volna a lélekzetét, mély mozdulatlanság, bársonyos csend bo­rult a szigetre. Erzsébet tudta, hogy most minden meg­változott és ez a változás maga volt az üdvösség. — A kutya megismerte magát — szólalt meg végre a fiatal férfi és mind a ketten felolvadtak egyetlen mosolyban. — Igen, a kutya ... — bólintott Erzsébet szórako­zottan, hiszen annyira nem volt fontos, hogy mit mon­danak most egymásnak. A férfi beszélt, ő mámorosan hallgatta világos selymes hangját és a kissé erős r be­tűit. A kutyáról beszélt, a kutya kedves gaztetteiről és megható hűségéről. Arról, hogy hogy került ide Erzséb­­et, a férfi nem szólt semmit. Arról sem beszélt, hogy ő miért van itt. Mind a ketten óvatosan megkerülték ezt a témát, formátlan lett volna ebben a holdfénnyel és végtelen nyárral átitatott harmóniában­ beszélni róla. Leültek az asztalhoz. Erzsébet foglalta el a fő­helyet, vele szemben az öreg úr, jobbra és balra a két fiatal férfi. — Igen, én bőgőztem délután, — válaszolt Erzsé­betnek a vendég — remélem, jól festettem alá az ál­mait, bár nem tudom, álmodott-e valamit? Ördög tudja, hogy van, én ezen a szigeten soha nem álmodom sem­mit. — Itt nincsenek álmok — szólt közbe komolyan az öreg úr. A fiatal szőke férfi felnézett a smaragdszínű égre. —г Persze, hogyan is lehetnének ... Az álom a vágy tükörképe. És itt már nincsenek vágyak. Egymásra bólintottak megértően, komolyan. — Belátja úgy-e — folytatta a vendég — hogy a nagybőgő a legszebb hangszer. Az emberek olyan osto­bák, nem tudtam velük megértetni, amikor még nem éltem itt a szigeten, hogy a nagybőgő attól eltekintve, hogy lényeges része minden nagy zenekarnak és majd­nem az édesapja a kamara­zenekarnak, önálló és egyéni hangszer. Az embereknek nincs önálló véleményük, úgy beleragadnak a szokásokba és a másoktól hallott szólamokba, hogy képtelenek egyénien gondolkodni. Ő — és a barátjára mutatott — mindig méltányolta nagybőgőt. Áldozatot is tudott hozni érte, akkor is meg­ a hallgatott, amikor még meglehetős rosszul játszottam. —• Ma sem játszol jól — szólt közbe nevetve a má­sik — de már beletörődtem az őrültségeidbe. Sőt kez­dek is hasonlítani hozzád, a nagy zenekarok hangját raffináltnak, zavarosnak, túlságosan összetettnek ér­zem, az egyes hangszereket pedig, a hegedűt vagy a klarinétot kellemetlenül vékonynak hallom. Meg va­gyok mérgezve. Hozzád őrültem, mint az a másik kölni barátod, aki felkutatta a nagybőgő irodalom minden található darabját. — Mindezt csak azért teszed, hogy legyen vitat­kozó társad. — Erzsébethez fordult, girbe-görbe, csúnya arca kigyúlt, nagyon szeretett beszélni. — Tudta, hogy az antimuzikális lények imádnak belemerülni a zenébe. Az, aki nem foglalkozik zenével, akinek nem hivatása, vagy mestersége a muzsika, valami csodálatos varázs­latot, valami különleges érzéki misztériumot vél a zené­ben. Ezek reménytelenül szerelmesek a muzsikába, ké­pesek hosszú utakat megtenni repülőgépen, hajón, vo­naton, autón, gyakran a legkényelmetlenebb módokon, hogy meghallgassák Brahms első szimfóniáját, vagy Bach hegedűkoncertjét. Ezek a rajongók képesek a leg­bonyolultabb fantazmagóriákat belemagyarázni egy tel­jesen normális, becsületesen megkomponált Franck Cézár szonátába. Holott a muzsika, ha jó, éppen olyan műalkotás, mint egy kép, egy szobor, vagy egy vers, 280

Next