Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-03-11 / 10. szám - Ladányi László: Réti sas / Versek - Zsigray Julianna: Visszhang / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
alapos tehetség, parányi ihlet, rendkívül sok szakmai tudás kell hozzá és semmi láz, gyötrelem és őrület, mint ahogy azt a kívülállók képzelik. Az állandó ihlet és az alkotás élvezete a dilettánsra gyanús. — Én, botfülű vagyok, de úgy vélem, mégis a zenében a legnagyobb a szuggesztív erő. A zenének vannak a legszédültebb, legönfeláldozóbb rajongói — vetette közbe az öreg úr — A képzőművészet vagy az irodalom sohasem tud olyan nagy tömegeket az elragadtatás ilyen magas fokára emelni.— Mert valamennyi között — bólintott a szőke férfi — a zene a legérzékibb művészet. A tudatalattihoz szól, a lélek élményanyagát érinti meg, emlékeit költi fel. Átélt, vagy át nem élt múltat bolygat fel, egy elfelejtett, vagy csak egy vágyakban létező másik életet telít meg villanyossággal. A vendég röviden felnevetett. — Ez megint csak egy olyan megállapítás, amely antimuzikális rajongótól ered. A zene zene és ha az igazat akarjuk tudni, te csak azért hallgatod jóindulattal az én nagybőgőmet, mert cserébe beszélgetni akarsz velem ilyen, csak antimuzikális rajongótól eredő vérlázító tételekről, hogy ki volt nagyobb, Mozart-e vagy Beethoven? — Van benne valami — mosolygott a másik szelíden — csakugyan szeretek muzsikáról beszélni. Nem értek hozzá, tehát izgat. Az embert tulajdonképpen a feltáratlan szellemi területek érdeklik igazán. Miért beszélnék veled a ... Erzsébet feszülten hajolt előre. Mit fog mondani? Várta, hogy a férfi puha, szellemes vonalú ajkáról most egy ilyen szó száll el: a szibériai halászati egyezmény ... vagy washingtoni konferencia ... vagy genfi paktum ... De a mondat félbeszakadt, mert hideg, éles kiáltás hasított bele az éjszakába. A kiáltás megismétlődött, aztán mezítelen talpak futása hangzott a betonúton, csattogtak a rohanó talpak. Valaki megütött egy lármadobot, a tompa tam-tam dobogott, mint egy riadt szív. A házakban egymásután kondultak meg a gongok. Az izgalom végigfutott az éjszakában, lampionok tűntek fel a pálmasor mögött. Valami történt. Az öreg úr felemelte a fejét, magához intette a fehér turbános, fehér ruhás, mezítlábas, hallatlanul előkelő külsejű főszolgát. De az nem tudta, hogy mi történt. Mentegetőzve vallotta be, hogy a fagylaltgéppel volt elfoglalva. A fagylalt nagy és szent ügy volt ebben a házban, a gép estefelé megmakacsolta magát és a szakács segítségül hívta a főszolgát, mert őt mindenhatónak tartotta. Most éppen az eredményt vizsgálták, amikor a riadalom kitört a szigeten. A vendégek tovább ettek és a házigazda is nyugodtan, mosolygó élvezettel fogott hozzá a fagylalthoz, amely különböző virágok és gyümölcsök formájában fagyasztva cinnasárgán, magnólia-fehéren és hibiszkuszvörösen kerül az asztalra. — Mi történt? — kérdezte Erzsébet aggódva. A kutya is aggódott, nyöszörögve szaladgált a pázsiton. A főszolga látva, hogy a fagylalt sikerült, nesztelenül eltűnt a pálmafasorba, majd visszatért,és jelentette gazdájának: — Valaki a tengerbe esett. Az öreg úr bólintott, a két fiatal vendég éppen pezsgőt ivott, a fehérruhás szolgák az oszlopsor alatt egykedvűen néztek maguk elé. — Kimentik? — kérdezte Erzsébet. — Oh, igen ... hiszen hallottuk, hogy sokan futnak le az öbölbe. — Mély itt a tenger,? — Nagyon mély, a krétapartok előtt mindig nagyon mély. Gyönyörű, tiszta ott a víz és világoskék, nappal, ha lenéz az ember, láthatja, hogyan nyüzsögnek a só marta likacsos sziklákon a rákok és polipok. A vendég lelkesen magyarázott és Erzsébet megborzongott. — Szeretném látni, mi történik azzal a szerencsétlennel? A három férfi szelíden mosolyogva kelt fel, udvariasan, de lelkesedés nélkül engedelmeskedve a hölgy kívánságának. — Nincs messze a tenger — mondta az öreg úr. A főszolga az egyik oszlop kovácsolt vaskampójáról leakasztott egy sárkányformájú lampiont és elindult a gazdája előtt. Erzsébet és a két fiatalabb férfi követték. A kutya szorosan Erzsébet kezéhez nyomta a fejét, időnkint hozzáérintve nedves, meleg orrát. Néhány lépést tettek csak a pálmafasorban, aztán átvágtak egy kerten, amelyben virágok roskadoztak az illattól és a holdfénytől. Egy embermagasságú virágzó yuccán csalogány énekelt. Akkora volt csak, mint egy emberi szív és zengve, tébolyult mámorral áradt belőle az ének. Előttük volt a tenger. Erzsébet elcsodálkozott. Furcsa ... itt minden olyan közel van. Délben nem fáradt el, míg feljött a sziklákkal körülvett fensíkra, most alig telt el néhány pillanat és a sziklák már a háta mögött vannak és a lába a puha fövenyben jár. Ismét festőt gyászol a magyar művészeti élet Az újabb irányzatok egyik legértékesebb és egyénileg legrokonszenvesebb képviselője, Dési Huber István, negyvenkilenc éves korában végleg letette az ecsetet, melyet az utóbbi években oly gyakran ütött ki kezéből hosszantartó, alattomos betegsége. Dési Huber István magától lett azzá, aki volt, ötvösnek indult, küzdelmes munkával bontogatta ki magából mondanivalóit, állandó önneveléssel tökéletesítette kifejező eszközeit s élete utolsó szakában mind tisztább és teljesebb alkotásokkal gazdagította modern művészetünket. A küzdők és dolgozók testvére volt, képeiben hangsúlyozott érzelmi és gondolati tartalom mellett tiszta piktúrát tudott adni. Mindenki szerette, mindenki örült, amikor röviddel ezelőtt megkapta a Szinyei Merse Társaság ezévi nagydíját és mindenki, akinek szívügye a magyar művészet, gyászolja korai elmúlását. 281