Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 27-52. szám)
1944-07-08 / 27. szám - Szitnyai Zoltán: Aranyhíd / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
, hogy a mennyországban vagyok. Mintha nem is álmodtam volna, úgy láttam mindent. Katka, hogy ott milyen szép volt és milyen jó! Csak az a csodálatos, hogy ott senkinek se volt olyan alakja, mint nekünk, embereknek. Tudja, a szentek, meg az angyalkák is kis papírszalagok voltak és mind, mind más színű. De ezen én ott egy csöppet sem csodálkoztam és úgy éreztem magam, mintha nagyon régen ott éltem volna már. A szentek és angyalok ide-oda lebegtek a levegőben és nem történt semmi különös, semmi sem volt olyan, mint ahogyan elképzeltem, de nagyon, nagyon jó volt és édes. Olyan jó érzés, Katka, amit nem is lehet elmesélni. Aztán, amikor felébredtem, majdnem sírva fakadtam, hogy csak álom volt és nem az igazi mennyország. — Lehet, Esztike, hogy maga tényleg az igazi mennyországban járt — mondta elkomolyodva Katka. Ő mindenben hitt, ami csodálatos és hihetetlen. Azt elhihetőbbnek tartotta a mindennapinál és hihetőnél. Az volt az ő igazi világa. Nem lehetett elhitetni vele, hogy a nagyvárosokban már olyan kocsik száguldanak, amelyek elé nincsenek lovak fogva és mégis gyorsabbak, akár egy négyesfogat. De ha valakitől azt hallja, hogy este egy csontvázkéz nyúlt feléje a szoba sötétjéből, hogy lassú, súlyos léptek haladtak át a szobán, amelyben az illetőn kívül nem volt senki, hogy a falióra, amit este felhúztak, éjszaka hirtelen megállt és pontosan mutatta azt az időt, amikor egy távollevő rokon, vagy kedves régi barát váratlanul meghalt, ilyenkor Katka semmit se talál elhihetőbbnek, mint hogy mindez megtörtént, mert a halottak is élnek és bizonyos esetekben ellátogatnak azokhoz, akiket szeretnek. Katka tele van kétellyel a földi dolgokkal szemben, de boldog bizonyosságként érzi magában a túlvilág képét. — Aztán mégis, hogy jöttem ide vissza? — csodálkozott Eszter, nagyra nyitott szemmel. — Az angyalkák szárnyán, Esztike. Ők vitték fel magát és ők hozták is vissza. Majd hirtelen elborult az öreg cseléd arca. Nem kitalálás ez az egész álom? A gyermekek szeretik bámulatba ejteni a nagyokat és ilyenkor sok mindent hadarnak össze, amiből egy szó sem igaz. Szigorúan és gyanakodva kérdezte: — Látta Esztike az Úristent is a mennyországban? Eszter búsan rázta a fejét: — Nem, Katkca, őt nem láttam. Lebiggyesztette az ajkát, szinte sírva fakadt. — Azt nem is lehet, szívecském — mondta Katka vigasztalóan és a jól tájékozottak hangján. — Őt olyan rettentő nagy fényesség veszi körül, amibe emberi szem bele nem tekinthet. Őt csak az angyalok, meg a szentek láthatják. Az a legnagyobb boldogság a világon. Eszter kis testén könnyű, meleg borzongás hullámzott végig. Majdnem olyan jó érzés töltötte el, mint álmában, amikor a mennyországban volt. Sokszor hallotta a nagyokat a boldogságról beszélni, sóvárogva, meg szomorúan, mintha a boldogságot csak elképzelni lehetne, de megtalálni soha. Egy este, amikor apa még nem jött haza a hivatalából, anya Zsiga bácsival beszélgetett a szomszéd szobában. Oly halkan, hogy alig lehetett érteni a szavukat. Zsiga bácsi valamit mondott az anyának, amire az szomorúan felnevetett: ó, Zsiga, maga még hisz abban, hogy lehet a földön igazi boldogság? Ezen Eszter sokáig eltűnődött, mert ő szerinte is van igazi boldogság, amiről nem lehet tudni, hogy mi az, de ő egyszer majd egész bizonyosan megtudja és azt máris tudja, hogy az olyan jó valami, hogy ha rágondol, egyszerre forró lesz a teste,- tüzes a bőre... Később az apától próbálta megtudni, hogy mi az igazi boldogság, de a felelet, amelytől valami csodát várt, olyan egyszerű volt és hétköznapi, ami sehogy sem felelt meg annak a gyönyörűségnek, amit ő képzelt el magában az igazi boldogságról. Apának az az igazi boldogság, ha Eszter egészséges, jó és okos. Ó, ennél sokkal többnek és szebbnek kell lennie a boldogságnak. A boldogság Magyar képeskönyv. Sümeg. Dulovits Jenő fényképe 3 яЯР , Щв [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]