Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-16 / 33. szám
Köztudott, hogy Bácskai Béla festő Gömör nagy szerelmese. Az a mély emberi kapcsolat, amely e vidék lakosaihoz és a tájhoz köti nem véletlen: Gömörországban cseperedett emberré, itt bontakozott ki a művészete, s Itt töltődik újra élményekkel, let kapja az alkotáshoz szükséges impulzusokat a változó színekben pompázó tájból. — Mit jelent számodra GH aOr? — Békét, nyugalmat, munkát. A táj drámaisága, helyenként eltérő jellege erőt ad nekem az élethez, a munkához. Nem vagyok gömöri születésű, e terület határszélén, Persén születtem, amely már Nógrádba esik. Leszámítva a feleki zománcgyárban eltöltött inaskodásom időszakát és Bratislavában, a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött éveimet, ezen a területen éltem és élek, amely szerintem „Európa közepe“, egyik legszebb vidéke. Ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, az aki hosszabb ideig élt Gömörben, vagy időnként átutazta, megállapíthatta, hogy e tájon egymást követik a természeti csodák. Rimaszécs sík területe idézi a Hortobágyot, Medvesalja enyhe dombjain szívesen pihen meg a szem, s ezt a lágyságot felváltja a sziklás, vadregényes Murány és Tiszolc környéke. A táji szépségen kívül mindig megragadott Gömör történelmi múltja: a kistemplomok freskóinak világa, a Mátyás királyról szóló legendák, valamint a kuruckorról hírt adó tárogatók hangja Deresktől Kövig és Krasznahorka környékén, a szilicei hegyek és völgyek között. Szinte benne sük HÁROM KÉRDÉS tét a tájban a kuruckor hangulata. Megértem Ferenczy Istvánt, a magyar szobrászat megteremtőjét, aki a nagyvárosból Rimaszombatba vonult vissza, hogy alkotni tudjon. Mindig is szerettem Tompa Mihály allegorikus verseit, amelyekben a táj leírása szimbólumokat hordoz. Tisztelettel gondolok vissza a Tanácsköztársaságban a munkásdirektóriumok vezetőire, akik Rimaszombatban és Losoncon a gömöri munkásokat is egy új eszme érdekében összefogni, irányítani voltak képesek. Szeretném Gömör művészeti hagyatékát továbbfejleszteni, igyekszem magam ötvözni az egyszerű fazekasmesterek szépérzékét, s e terület művészeinek alkotásait, melyeket olyan nevek fémjeleznek, mint Rudnay Gyula, Putra Ede, Tichy Kálmán, Vigh Bertalan, Schwalm Nándor, Mátray Makovics Jenő, Holéczy Miklós és Cseh Lajos. — Az alkotó ember számára hátrányt jelent a a letelepedés vidéken, távol a kulturális centrumtól? — A művész fejlődése szempontjából nem jelent hátrányt a vidék. Hiszen ennek az igazát olyan életművek bizonyítják, mint Mednyánszky László, Egry József és Szabó Gyula hagyatékai. Az ember, az alkotó önmaga és a környező emberek mentalitásának megítélése hosszú folyamat, amely elmélyülés nélkül nem érhető el, s ennek elengedhetetlen követelménye — számomra legalább is — a nyugodt környezet, melyet itt Gömörben megtaláltam. Többször előfordult, hogy nagyvárosban élő író, költő ismerőseim megkérdezték „Mit tudsz vidéken csinálni? Hogyan tudsz ott élni?“ Ők ezt jóindulatú érdeklődésnek szánták, én viszont meglepődtem, hogyan tehet fel alkotó ilyen kérdést. Mintha a művek csak nagyvávosban születnének, hogy miért jöttem haza a főiskola befejezése után? Mert szeretem ezt a tájat, mert hozzám nőtt, mert gyerekkoromtól benne éltem. Emlékszem még kisiskolás lehettem, tíz, tizenöt éves, amikor tavasz tájt, hajnalban a tanítás előtt egy köteg pacsittal (kerítésnek való fűzfa, akácfahajtások) tértem meg a rétről, az erdőszálróól. Ezek a reggeli séták örökre belém vésődtek. Sokszor láttam a napot felkelni, szinte vérben úszott az égalja, s a dűlők, a SemuegjieXStQA e ‘leSp jívsz!}} húzódó házak szinte várták az új csodát, amelynek én is részese voltam. Szabó Gyula leveleiben, amelyeket a főiskolára írt nekem, sokszor visszatért ahhoz a gondolatához, hogy igazi művészet csak a környezetből, mély gyökerekből fakadhat. Akkor még nem értettem, mire célzott, most viszont már tudom, hogy hovatartozásom gyökereit Gömörre, szülőföldemre értette. Életművét Szabó Gyula is távol a nagy forgalomtól alkotta meg. Salgótarjáni barátaim, Czinke Ferenc és Lóránt János véleménye, ha a vidéken zajló élet előnytelenségeiről beszélgetünk, így hangzik: „Semmit sem veszítettél, hogy falun élsz, a művészeted nem szenvedett hátrányt.“ Ehhez a véleményhez kapcsolódik a cikk írója is. Bácskai Béla olyan alkat, aki csak ebben a közegben bontakoztathatja ki a tehetségét, alkothatja műveit. — Min dolgozol jelenleg? — Munkásokat rajzolok és festek, bejárok vázlatokat készíteni a füleki zománcgyárba és a losonci gépgyárba. Most már nem egy-egy üzemrész hangulatának a megfestésére törekszem, mint tavaly tavasszal ezekben a gyárakban készített alkotásaimon, hanem most a kontrasztok, az ellentétek vonzanak színben, formában egyaránt, s ezeket tömör kompozíciókban akarom összefogni. Ezenkívül az ősz és a tél folyamán hatvan akvarell készült el, egy kamarakiállításra való anyag. Tervem: emléket állítok a magyar festészet nagyjainak, rézdomborításokban szeretném kivitelezni. Újabban nagyon foglalkoztat a fafaragás és a mintázás is. Anyagom már van, a kompozíció is megfogalmazódott bennem. — Alkotásaimban e vidék embereiről beszélek, ahogyan bennem élnek, s azokról a táji szépségeiről, amelyek bennünket, gömörieket körülvesznek. Farkas Veronika BÁCSKAI BÉLÁHOZ --Ti:: IM * FERÓ KRÁL kiállítása Századunk művészettörténetében gyakran találkozunk olyan alkatokkal, akik nemcsak egy, hanem több műfajban is tevékenykednek egyidejűleg. Alapjában véve nem új jelenség ez, és talán nem kell példaként a reneszánsz művészetéig visszanyúlnunk. Azt figyeltem Feró Král képein és a róla szóló kritikákban, hogyan bogozzák ki eddigi munkásságából a többféleképpen magyarázható ellentéteket, formai szokatlanságokat. Szerintem Feró Král Inkább grafikusaikat. Pedig nem is igazi grafikus. Inkább festő- és díszletművész. Nemegyszer megállapították róla, hogy egy sajátos festői stílust teremtett, újfajta, egyéni hangulatú szín- és formarendszert, amely egész munkásságára jellemző lett. Fere Král hasonlatokban, metafórákban gondolkodik. Virágokat fest, ábrándozó női alakokat, jelképeket felvillantó ábrákat és elkötelezett figurális kompozíciókat alkot. Ilyen tárgyú képeiről reánk is átcsap az a költői légáram, amelynek hatására illatos lesz a virágszirom, színes a lepkeszárny, vibráló a táj, az űr, a kígyózó csigavonalak, hogy a gravitáció törvényeit követve engedelmeskedjenek egy tehetséges képzőművész alkotó szándékának, költői-Ikrai szemléletének. Feró Král emberi alapélménye az egyszerű dolgos emberek életéből, kapcsolataiból ered. Gyermekkorát munkás-paraszt környezetben töltötte, s az Itt tapasztaltak, mint festőt is elkötelezték kétkezi emberek sorsproblémái mellett. Belülről, lelkileg nőtt össze a dolgozó néppel, és annak küzdelmes mindennapjaiban lelt rá a teljes világ kifejezésének lehetőségeire. S Igo lírai szemlélete — egyre inkább mellőzve az epikus megközelítést — a népművészethez is igazodik. Ez nem csupán abban mutatkozik meg, hogy a grafikus témáiban elsősorban az érzelmi vonatkozást ragadja meg, hanem abban is, hogy előszeretettel teremt szimbolikus motívumokat, vagy emel jelképpé valós jelenségeket. Tárlata az utóbbi évek legsikerültebb festményeit, grafikáit és falikárpitjait láttatja. Művészetének mintegy összefoglalását adja a hetvenes évek termésének keresztmetszetében. Liptó tájegységét, a Kysuca völgyét, Árva hegyvidékét és a Magas-Tátra hangulatát tárja elénk. Gyakran szinte már feketébe hajló hátterekből színes élénkséggel kivillanó virágszirmok, különféle alakzatok természeti tüneményként jelennek meg különös flórájának-faunájának képi világában. Kék színeinek és hideg zöldjeinek egymásmellettisége önkénytelenüll is érzelmi fellobbanásokat, ösztönző impulzusokat vált ki, főleg amikor az élénk pirosak vegyülnek össze a szinte már imagináris kompozícióiban, képzeletében elvont formákban megjelenő közlendőiben. A lilás-zöldes vagy a vörösesen narancsos színek más-más formában megismételt változataiban, a föld és az égbolt roppant arányai között, az ember és a tárgy felnagyított világát mutatja meg, kerülve a leíró formát, keresve az érvelő szimbóliákat. Feró Král a külső és belső elvonatkoztatás bő ismeretében él a formával, s így a tartalom továbblendítő hatalma mellett, a lényegre redukált témavariánsait is a forma- és a szín-szintézisnek rendeli alá. Együtt találjuk azt az intuíciót és az azon melegben szaván fogó festői értelmet, amely már nem tűri a súlyosan átélt tartalmak súlytalan, pontatlan kifejezését. Ennek oka az a következetesség, amellyel pályája során a stílusok, a kifejezési formák alakítását, céljaiban és eredményeiben empirikus úton rekonstruálva, a művészetek egyetemes történetébe olvaszthatta. Mert ha felismerjük Feró Král művészeti törekvéseiben a mesterségbeli beavatottság jegyeit, ha eligazodunk eddigi munkásságának stílusalkotó szakaszaiban, s otthonosan közlekedünk szorgalmas keresésének eredményeképp sorra megoldott problémáiban és hagyományainak más, ismert megnyilatkozásaiban —, akkor bukkan fel a levezethető törvényszerűségek mögül művelnek az a szuggesztiója, amely reánk kérdez. Kihív és ingerel, hogy megfelelő képet kapjunk absztrahált döbbenetekről, s stilizált tájak nosztalgikus kompozícióinak szlávos légköréből, keletkezésüknek körülményeiről. Mert Feró Král festészetének a szlovák képzőművészet történetében elfoglalt helyét most már egyre pontosabban rajzolja ki maga a felgyülemlett alkotások sora, s majd egyre inkább értelmező képleteibe foglalhatja azt a művek esztétikai értelmezése is. Szuchy M. Emil Jutka nem mozdult. — NaI Mire vársz? Indusl Jutka még mindig szótlanul nézett rá, aztán hirtelen mindent megértett. Dühtől remegve nyúlt a táskájába. Oda sem kellett néznie, ujjal azonnal megtalálták a két ötszáz forintost. Kirántotta, lecsapta maguk közé a padra, aztán felugrott Mielőtt azonban egy lépést is tehetett volna, Feri megragadta csuklóját kitépte kezéből táskáját, és visszagyűrte bele az ezer forintot. — Ezt nem — sziszegte. — Sokkal többe van ez nekem annál, semhogy ilyen könnyen megszabadulj tőle. Vigyed! Megkerestedl A tiéd. Jutka úgy nézett rá, mint egy örültre. Aztán idegesen felnevetett: — Hát nem... Ez nem igaz! Ki fogja ezt nekem elhinni, ha elmesélem? — Eredj már! Még mindig Itt vagy? Jutka ekkor visszanyerte lélekjelenlétét — Te engem ne küldözgess sehova, tantuszkirály! A kettőnk közötti üzleti viszony lezárult Most már azt csinálok, amit akarok. — Eredjt Feri hangjában inkább kérés volt, mint parancs. Jutka azonban nem törődött vele. Éles hangon válaszolt: — Én magamtól jöttem ide, és magamtól is fogok elmenni. Akkor, amikor nekem tetszik. — Mi az, hogy magadtól jöttél? Hoztalak? — Hoztál? Engedd meg, hogy nevessek. Hát el tudtál volna te hozni, ha én nem akarom? Felelj! El tudtál volna hozni? Feri hallgatott. Kénytelen volt belátni. Jutkának igaza van: ha nem akart volna jönni semmivel sem tudta volna kényszeríteni. — Szóval magadtól jöttél... — Persze — nevette el magát Jutka csaknem felszabadultan, és visszazöttyent Feri mellé a padra. A fiú sokáig fürkészve nézte az arcát, s Jutka vidáman, bíztatóan nézett rá. Aztán Feri elfordította a tekintetét, s maga elé nézve inkább magától, mint a lánytól kérdezte: —Ki vagy te, mi vagy te tulajdonképpen? — Mondtam már. Váry Judit Justh Zsigmond gimnázium III. c. Apja neve... Ez is érdekel? — Nem. Nem hiszem, hogy okosabb leszek tőle. — Látod? Inkább te beszélj magadról. — Mit mondjak? „Egy fiú a térről" ... „Tantuszkirály“... — Hagyd ezt a csacsiságot... — Megfogta a fiú karját. — Ferit — Tessék. — Hadd adjam vissza a pénzt. Feri elhúzta karját, hangja ismét érdes lett. — Hagyjuk ezt, jó? — Honnan szerezted? — Betörtem. — Ne hülyéskedj! — Jó. Nem törtem be. Találtam. — Szeretném visszaadni — mondta halkan kérlelve Jutka — Értsd meg, csak játszottunk. — Játszottatok... Jutka nem értette meg Feri hangjában a keserűséget, könnyedén folytatta: — Persze. Mi sokszor szoktunk játszani. Mindenféle csacsiságot is. — Hangja elborult egy pillanatra. — Tudod, néha olyan... hogy is mondjam... fantáziátlannak tűnik minden... Olyankor aztán mindenféle marhaságot kitalálunk. Játszottuk már azt, hogy külföldiek vagyunk. Meg azt, hogy a srácok nem ismernek bennünket, és ki akarnak kezdeni velünk. Volt olyan is, hogy amikor fizetni kellett, halál komolyan eljátszottuk: nincs egy vasunk sa Csak amikor az üzletvezető a rendőrségre akart telefonálni, akkor kiáltott fel az egyik srác: „Jé, gyerekek, találtam a zsebemben egy Adyt.“ Szóval ma is játszottunk. Azt játszottuk, hogy mi is azért mentünk az Orchideába, mint az ottani csajok egy része. És versenyeztünk, kinek ígérnek többet. — Nem féltetek, hogy ráfizettek erre a játékra? Jutka nem vette észre a fiú hangjában bújkáló keserűséget. Könnyed hangon válaszolt: — Ugyan márl Mitől féltünk volna. Ott voltak a srácok. — Persze. Ott voltak a srácok ... S ha ez kevés, még mindig ott van a papa. Aki mindent el tud intézni. Elvégre csak egy telefonjába kerül. „Kérlek szépen, volna itt egy kis probléma... Ha lennél olyan kedves segíteni... Alkalomadtán természetesen én is...“ És ha ez nem elég, még mindig ott a pénz. Mennyit kell bedobni. Ezret? Tízezret? Húszezret?! — Hülyeség! Miért kell így kiforgatni a dolgot? Értsd meg, hogy játszottunk!? — Játszottatok. És ezért bántak úgy a srácaitok is a lányokkal, mintha ribancok lennének. Nem gondoltatok arra, mit éreznek azok a lányok, amikor úgy kezelik őket, mint egy utolsó kis ribancot? — Amikor a srácok elkezdték, nem tudták, hogy ismeritek őket. Ez igazán véletlen volt. — És ők is játszottak ... — Persze. Hülyéskedtek. Ki akarták próbálni, hogy reagálnak. Meddig tudnak elmenni anélkül, hogy botrány lenne. De hidd el, hogy egy pillanatig sem gondolták komolyan. — Játszottak... — Igen. Feri alig hallhatóan felsóhajtott. Aztán nagyon halkan mondta: — De a kutyaúristenít, ezért a játékért én valóban betörtem. — Mit beszélsz?! Ferit ekkor hagyta el magára kényszerített nyugalma. Felugrott, megfogta Jutka vállát, és teljes erejéből rázni kezdte. — Betörtem. Érted? Betörtem! Benyomtam egy kirakatot! Az istenit a játékos fejetek nek! — Nemi Nem Igazi Mondd, hogy nem igaz — sikoltotta Jutka. — ugye nem! Ez nem lehet! Ez... Nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban megragadta egy kéz, és arrébb rántotta. Mire felismerte Istvánt, már vagy öt méterrel távolabb volt, s onnan látta, hogy Ziegler és Tamás közrefogják Ferit és ütik, ahol érik. — Ne bántsátok — sikoltotta — de István szájára tapasztotta a kezét, és teljes erővel húzta a tér széle felé. Minden alig néhány pillanat alatt játszódott le, és még a tér széléig sem értek, amikor már ott volt Miile Dezső, Hajó Gabi és Kishajó is. Láttukra Tamás és Ziegles különböző irányba futni kezdtek. A téri fiúk nem üldözték őket. Körülfogták Ferit, akit Tamás utolsó ütése a gyomorszáján ért, s ettől először összegörnyedt, majd fájdalmában térdre rogyott. Két oldalt a hóna alá nyúltak, hogy felemeljék, s a közeli padhoz támogassák. Egyikük sem értette, hogy került oda a rendőrségi autó, melynek fényszórója hirtelen kigyúlt és szemükbe világított. Reflexszerűen futni akartak ők is, amikor azonban a kocsiból egy erélyes hang kiszólt: „Maradjanak ottr — megálltak és tétován várták, míg a két rendőr kiszáll, s oda lép hozzájuk. — Szép kis romazurit csinálnak itt éjnek idején — mondta az egyik rendőr, a fiatalabbik. — Nem mi verekedtünk, a barátunkat ... kezdte volna magyarázni Hajó Gabi, de az idősebb rendőr egy intéssel elhallgattatta. Néhány pillanatig figyelmesen nézte őket, amint ott álltak a kocsi reflektorának a fényében. Aztán társához fordult: — Tökéletesen rájuk illik a személyleírás. — A Gyöpor utcai kirakat? — Az. — Majd a fiúkhoz fordult. — Melyikötöknél van az arany Dósa? Egyik fiú sem válaszolt Odaszólt a fiatalabb rendőrnek: — Motozd meg őket! — Emeljétek fel a kezeteket — adta ki az utasítást a fiatalabb rendőr, aztán sorra végigmotozta őket — Jelentem, egyiknél sincs. — Szóval már elpasszoltátok — állapította meg az idősebb. — Így van? A fiúk közül most sem válaszolt senki. — Na jó — mondta az idősebb — akkor majd a kapitányságon tisztázzuk a dolgot. A fiatalabb rendőr közben már oda hívott egy másik URH-s kocsit is. Amikor az megérkezett, kettesével betessékelték őket, Ferit és Gabit az egyikbe, Kishajót és Miilét a másikba, miközben közölték velük, ha tisztázzák magukat a vád alól, természetesen azonnal hazamehetnek. A tér nemsokára ismét üres lett. Csak az egyik hinta lengett még sokáig. Kishajó lökte meg, amikor elment mellette és arra gondolt, hogy egészben vele van legjobban kitolva. Ő még bent sem maradhatott az Orchideában. „Rácsok szűrik át a vágyát Tűzből vetik meg az ágyát Csengő tépi szét az álmát Mert a Zsernyák kitépte a szárnyát“. Szállt az ének az Átmeneti Fiúotthon nagy sárga épületének valamelyik szobájából a nyitott ablakon át. A dal állítólag itt született, ennek az épületnek a falai között, mely valaha a bencések kolostora volt. A derék papok nem messze Budapesttől építették fel otthonukat, mely a szerzetesrendek feloszlatása után egy darabig üresen állt. (Folytatjuk)