Új írás, 1963. július-december (3. évfolyam, 7-12. szám)
1963-07-01 / 7. szám - VITA - Gyurkó László: Harc és élvezet
Törvényszerű ez? Az én véleményem ott tér el Veres Péterétől, ahol azt mondja, hogy a kisigényű individualizmus tovább élhet saját föld, saját bolt, saját műhely nélkül. Persze, hogy tovább élhet, tovább is él, de csak átmenetileg. S ez a szőrszálhasogatásnak látszó megkülönböztetés azért olyan fontos, mert ha kihagyjuk a számításból, egészen más végkövetkeztetésre jutunk. Ahogy az individualista életfelfogás, a „polgáriság”, az individualista társadalmi berendezkedésből született, úgy el is sorvad annak pusztulásával. A kollektív termelési viszonyoknak már ebben a kezdeti szakaszában is egyre inkább meg kell tanulniuk az embereknek, hogy egyéni boldogulásuk szorosan összefügg kisebb-nagyobb közösségek boldogulásával. A szövetkezetbe került paraszt vagy iparos már ma is kénytelen legalábbis „brigádméretekben” gondolkodni, ha a maga javát keresi. A közösségi szemlélet és életmód, a közösségi kultúra erre az alapkőre épül, akkor is, ha a folyamat lassú, olykor lassúbb, mint amilyennek szeretnénk. Persze, ha csupán ezeket az általánosságokat tudnám elmondani, nem mernék vitába szállni Veres Péterrel, aki írásában nem a jövőt, hanem a jelent vallatja. Mégis úgy hiszem, szükséges az általános törvényszerűségek leszögezése, hisz a napjainkban tapasztalható jelenségek vizsgálata eltorzul, ha nem állapítjuk meg helyüket múlt-jelen-jövő folyamatában. A kispolgárság jelenlegi természetrajzának kutatása nem lehet igazán eredményes, ha nem vesszük figyelembe, hol tartottunk tegnap, s merre vezet az út. Azt hiszem, elsősorban ennek figyelmen kívül hagyása az ok, amiért Veres Péter gondolatmenetével vitába kell szállnom. Veres Péter szerint nincs a polgáritól megkülönböztethető szocialista kultúránk, amivel az emberek nagyon lassan növekvő igényeit kielégíthetnénk, s ezért fordulnak a kispolgári kultúrához. Bár meggyőződésem, s alighanem bizonyítható is, hogy ez az igény — elsősorban a fiatalabbaknál — lényegesen gyorsabban és helyesebben növekszik, mint Veres Péter gondolja, nem erről akarok vitatkozni, hanem a szocialista kultúra Veres Péter-i meghatározásáról. A kultúra is folyamat, s nem tudok elképzelni olyan szocialista kultúrát, mely nem az évezredek alatt felhalmozódott kulturális javakon alapszik. Szocialista kultúra nincs és nem is lehet Shakespeare, Tolsztoj és Thomas Mann, Bach és Bartók, Hegel, Spinoza és Kant, Rembrandt és Cézanne nélkül. Persze, ha csak ez lenne, akkor még valóban nem beszélhetnénk szocialista kultúráról. Dehát mégis van Gorkij és Solohov, Babel és Aragon, Eluard és Fagyejev és Majakovszkij és József Attila. Van Marx és Plehanov, Bebel, Kautsky és Engels, van Lenin, önmagában ez is kevés lenne, különösen mivel némely kulturális területen sokkal rosszabb a helyzet. De Shakespeare, Bach és Marx, Tolsztoj, Hegel és József Attila, Arisztotelész, Rembrandt és Gorkij — ez már elég, hogy szocialista kultúráról beszélhessünk, olyan kultúráról, mely nagyban elősegítheti a közösségi életforma minél gyorsabb és helyesebb kialakítását. Veres Péter csak két ízlést, szemléletet, kultúrát, életformát lát, a milliók kispolgáriságát s az intellektuelek polgáriságát, melyek egyaránt individualisták, csupán az utóbbi abban különbözik az elsőtől, hogy nem kisigényű. Abban nagyon igaza van, hogy a sznob intellektualizmus vajmi keveset vethet az igénytelen kispolgáriság szemére, de azzal, hogy csak ezt a kettőt állítja egymással szembe, önmagát fosztja meg a lehetőségtől, hogy már a jelenben is hatékony fegyvert találjon mindkettő ellen. S ennek oka csak részben az, hogy elszakítja a szocialista kultúrát minden kulturális hagyománytól. Szerinte „az osztályharc és a forradalmi munkásmozgalom kultúrája... mozgalmi kultúra volt”, s meglehetősen borúlátón kérdezi: „Hátha minket is elér már a birtokon belüliek végzete: a harc után, a győzelem után jön a beteljesülés, megváltozik a szemlélet és az ízlés, a harc-vallást felváltja az élvezet-vallás?” Nem magát a kérdést érzem borúlátónak, hisz a gondolkodónak nem joga, hanem kötelessége a tételeket újra meg újra szembesíteni a valósággal, hanem a harcnak és az élvezetnek ezt az egymást tagadó szembeállítását. Ezzel a gondolatmenettel Veres Péter akaratlanul azokhoz csatlakozik, akik minőségi választóvonalak, tesznek az osztályharc két alapvető szakasza közé, akik csak az elsőt, a hatalomért folytatott harcot érzik igazán forradalminak, de kimondva vagy kimondatlanul megtagadják a forradalmiságot a második, „békés” szakasztól. Más megfogalmazásban a fridzsiderszocializmus elmélete ez, mely a növekvő jóléttől félti és óvja a szocializmust. Az kétségtelen, hogy a szocializmus előkészítésének és megalapozásának szakaszában a kultúra bizonyos értelemben mozgalmi volt. A robbanásig feszült társadalmi harcok korszakában a hatalom átvételére készülődő osztály művészei és tudósai általában aktív agitátorai a harcnak. Ebben a korszakban minden erő, így a kultúra erői is a mozgalmi harcra összpontosulnak. De helytelen lenne ennek a korszak-