Új írás, 1972. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1972-12-01 / 12. szám - KÖRKÉP - Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Karinthy Frigyesről és Tabéry Gézáról) - Bajomi Lázár Endre: Arpad Duchamp

állítást kockáztatom meg, hogy „az egyetlen igazi magyar szürrealista nem költő vagy festő, hanem esztéta: Mezei Árpád. . ." Nem hazai, de magyar forrás még-s eleddig ez a legkimerítőbb: két és fél oldal! - Bori Imre A szürrealizmus ideje című, Újvidéken, 1970-ben megjelent úttörő műve, melyben a szerző két fontos megállapítást tesz: 1. „Mezei Árpád... a szürrealizmus vezéregyénisége lehetett volna Magyarországon, ha a mozgalmi tendenciák megvalósulhattak volna benne"; 2. „tevékenységének legjelentősebb eredményei máig sem épültek a magyar kulturális köztudatba". Adatot, eligazítást azonban Bors sem sokat ad, inkább csak Mezei- írásokat idéz. Tehát, ha be akarjuk építeni a mondott köztudatba, mely művelet szerény véleményem szerint (kellő kritika kíséretében) tovább már nem nagyon halasztható, nincs más lehetőség, mint a leghitelesebb (és legelfogultabb...) forrásból, azaz magából Mezeiből meríteni. Ezt tettem hát, több hosszú vallatás során, amelyekből röviden a következők derültek ki erről a sokarcú fenoménról, akinek sokoldalúsága kissé a renaissance-emberekére emlékeztet: Mezei Árpádot a numerus clausus miatt nem vették fel a főiskolára. Hosszú ideig magán­­tisztviselő volt. Lélektani, művészettörténeti, bölcseleti és sok egyéb szellemi poggyászát öntevékeny autodidaktaként szerezte, s e szorgos szellemi szomjúsága a maga nemében a Németh Lászlóéra vagy a Veres Péterére emlékeztet, de azzal a lényeges különbséggel, hogy Mezei esetében a befogadás aránytalanul terebélyesebbnek bizonyult, mint a hasznosítás... Huszonkét éves korában részt vett az említett IS, a legkülönösebb című magyar folyóirat szer­kesztésében a minap Párizsban elhunyt öccse, Pán Imre oldalán, s az elborult elmével korán meghalt Gerő György társaságában. A dadaizmussal kacérkodó furcsa folyóirat, amelyből csak két szám jelent meg, különc plakáttal hirdette megjelenését: falragaszán a leggőzösebb germán bölcseleti szövegekre emlékeztető Gerő-textus jelent meg. Az IS-ben publikált, s a formáról szóló „vezércikke" annak a kiadatlan művelődés-világtörténeti tanulmányának egy darabkája, melyen, mint közölte......azóta" is dolgozik... Az IS (a teljesebb cím: „IS kultúra civilizáció IS) második száma ív alakú röplap formátumban került ki a nyomdából, amint az nem is meglepő egy olyan szakálltépő kiadványtól, amelyben Gerő méter című regényének egy részletét is olvashatjuk. Ez a szöveg olyan mértaniaskodó, mint Robbe-Grillet geometriai-mikrorealista írása, s azzal kezdődik, hogy meztelen ember lép be egy szobába... Elképzelhetetlen, hogy ez idő tájt ezek az isős ifjak, akik kapcsolatban voltak Hans Arppal, ne dörgölőztek volna Kassákhoz, ahhoz az izmus-vezérhez, aki nálunk kissé Breton, a nagy párizsi pápa szerepét játszotta. A két fivér közül azonban csak Pán Imre írt a „kasista" folyóira­tokba (később, az ötvenes években megírta Kassákkal az izmusok történetét, e mű részletei a Nagyvilágban jelentek meg). Azt hiszem, elsősorban az választotta el őket, hogy míg Kassák mindig erősen érdeklődött a világ dolgai iránt, s a művészetet nem választotta el a társadalmi fejlődéstől. Mezei inkább befelé tekintett. Nem véletlen, hogy sokat kacérkodott az okkultiz­mussal, s még a Kabbalával is flörtölt. Az IS-t Tamkó Sirató Károly „preszürrealistának" mondta az ÉS-ben megjelent Pán-nekrológjában, egy párizsi katalógus szerint pedig, amely Pán életének főbb állomásait idézi, a folyóirat a „metafizikai költészet" jegyében kísérletezett . A Pán-Mezei kettős második „mozgalma" az Index című lapocska megindítása volt. Ez is olyan tiszavirág-életűnek bizonyult, mint az IS -­s mint általában az akkori modernista folyó­iratok. Három szám jelent meg belőle, 1931-ben. Az 1. szám körkérdéssel indult, s tárgya: „Az irodalom feladata 1931-ben" volt. A kis, könyvformátumú lap első oldalán Babits Mihály válasza olvasható, mely — egy formabontó laphoz címezve - elég kihívóan kezdődik: „A mai irodalom legérdekesebb jelenségének bizonyos lehiggadást látok." A körkérdésre mellesleg elég eklektikus társaság válaszolt, mert Babitson kívül Kassák, Supka Géza és Vámbéry Rusztem feleleteit közölte „az új kultúrtörekvések lapja". A folyóirat költő-sztárja az avant­­garde-tól később jó messze elrugaszkodott Kristóf Károly volt. Ami Mezeit illeti, ő Ösztön és értelem címmel írt bele cikket. A háborút munkaszolgálatban vészelte át. Mikor szerencsésen hazajött, egy budai szobába zárkózott be Marcel Jeannal, akivel már a harmincas évek végén megismerkedett. Ez a véletlen kapcsolat döntő hatással lett egész további életére és munkásságára, tehát - noha mindketten Lautréamont-ra esküsznek - nem olyan volt, mint „a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon",­­ bár ha én is olyan merész analógiákkal operálnék, mint Mezei, mondhatnám azt is, hogy a háború boncasztalra fektette a váróét... Marcel Jean a francia szürrealista mozgalom szürke közvitézeként kezdte képzőművészeti és irodalmi pályáját. 1­930-ban Hazáért halni címmel huszonnégy antimilitarista rézkarcot készített Max Ernst kollázsos modorában; a rajzok 1­935-ben jelentek meg kötetben; az egyiket a szürrealista mozgalom akkori vezető folyóirata, a Surréalisme au service de la Révolution

Next