Uj Kelet, 1920. május (3. évfolyam, 18-21. szám)
1920-05-06 / 18. szám
2. oldal véges az ügyvezetőség reorganizációja és egy ideiglenes munkarend megállapítása, mely mindaddig érvényes, míg az egész erdélyi zsidóság egyetemes naggyűlése végleges vezetőséget nem dikt a Szövetség élére. Az Intézőtanács beható tárgyalások után elhatározta, hogy tekintettel a Szövetség igen megnövekedett és sokfelé szétágazó munkakörére, az ügyvezetőséget akként reorganizálja, hogy abban lehetővé váljék a helyes munkamegosztás. Ezért az egyes ügyosztályok vezetésére külön bizottságokat választ. A megejtett választások eredménye a következő: Elnökké egyhangúlag dr. Fischer Tivadar választatott meg. A sajtóbizottság tagjai lettek: Glasner Mese főrabbi, Dr. Fischer József hitk. elnök, Schwartz Jakab hitk. elnök, Weissburg Chaim, Marton Ernő az Uj Kelet szerk. Szervezeti és kultur-bizottság: Janovitz Géza, Noszin Mór, Schwartz Ignác, Vreissburg Chaim, Weinstein Béni. Palesztina- bizottság: Dr. Eisler Mátyás főrabbi, Dr. Blau Pál, Dr. Pollák Sándor, Kohn Zsigmond, Dr. Halász Pál. Pénzügyi bizottság: * Grosz Frigyes, Dr. Fischer József, Bergner Mór, Grünfeld Májer, Rimóczi Jakab. Az Intézőtanács elhatározta, hogy a szervezeti bizottság mellé egy pedagógiai szaktanácsot választ, mely az iskolaügyi kérdésekben a bizottságot támogatja. A pedagógiai szaktanácsba a végrehajtó bizottság vasárnap tartott plenáris gyűlésén egyelőre a következőket választotta meg: Dr. Elbner Zwi héber nyelvtanár, Buxbaum Sándor el. isk. ig., Zádor Benő el. isk. igazgató. A titkári hivatal vezetője: Ferencz Mendel. Az ekként megválasztott ideiglenes vezetőség garancia arra, hogy a Szövetség lendületes kiépítése immár rövidesen megtörténik és nemsokára öszszeülhet az erdélyi zsidóság egyetemes nagygyűlése. Zsidók 1 A békekonferencia nekünk adta Palesztinát. De csak akkor lesz igazán mienk, ha fel is építjük. Adakozzatok az Erec Jiszrael Újjáépítési alapra ! Zsidó városok: Lublin Harctéri barangolásainkat Wolhiniában, Litvániában, Podoliában, de Fehéroroszország felé idézi vissza Majer Balabannak nemrég megjelent okos könyve: Die Judenstadt von Lublin. Valóban Lodz, Varsó, Lemberg zsidó centrumai mellett Lublinban éreztük meg, hogy zsidó helyen járunk, magában a gettóban, mert a lublini gettó létezik és vannak görbe sikátorai, hova még nem szikrázott be az idegen világosság. Sokan közülünk csupán zsargonkók leírásaiból képzelik el, mi az: ghettó, szűk kis utcák összevisszája, jellegzetes cserepes kiszöggelések, boltok, hol veszély idején az ablakon árulják ki a portékát, egymásra dűlt faházak, tornácok, lépcsők, fabódék bazárja, melyek között hangos még ma is a pilpul, e speciálisan zsidó dialektikája a szellemnek. Azok számára, kit a dolgok jó vagy rossz sora elvezetett zsidó testvérei közé, e könyv csak em-lékeztető, zsebnaptár, hol csak annyit olvasnak, Kraviecka vagy Grodzka utca és nyomban megjelenik a zsidó Lublin, a legintegránsabb keleti gettó minden tompa színével, minden szociális tagozottságában. De ez a könyv jó menoráh azoknak is, akik rajzokon és betűkön keresztül tudnak élményre szert tenni. A száraz hézagokat, a valóságos szemlélet hiányát áthidalja a fantázia és az olvasó beleesik abba a csodálatos, titokzatos chassidista korszakba, melyhez foghatót keveset produkált a történelem. A lublini zsidó községnek a múltban fejlett szervezete volt. Saját bírái, saját közigazgatása alatt élte a maga közösségének életét, mert a közösség a fő karakterisztikumja a zsidó szellemnek és a közösséget nem a gettói összeszorultság és kifelé elszigeteltség, de mint vallási motorikus erő, keleti ember kollektív istentudata teremtette meg. Ebből a szempontból kell nézni minden gettót és így értünk meg sok olyasmit, melyet tiltó ediktumok, keresztény slachták és sztaroszták intézkedései nem tudnak megértetni. És ez a zsidóság és ez a gettó nem is nő ki a maga keretein, az, hogy Joskának, a zsidónak a benső város főterén volt háza és hogy a királlyal paktált, csak kivétel a szabály alól, amint hogy anynyira kivétel és legendaszerűség már Saul király választása is. A Podzamere (lassan kint külvárossá alakult része a külvárosi gettónak is) egyik utcája híres a lublini Saul megválasztásáról. A hagyomány fenntartotta, hogy a lengyel urak nem értettek egyet királyválasztás idején. De mert a választás terminusát be kellett tartani, hát Sault választották meg, Báthori István és III. Zsigmond híres neves bankárját. Később azonban a keresztény urak megtalálták az egység útját és letették Sault a királyságról. De a hagyomány megjegyzi, hogy ezalatt a rövid idő alatt is Saul egynémely privilégiumhoz juttatta a zsidóságot. • Lublin zsidó élete a XVI. század második felében kezdődik. A nagy vásárok alkalmával egész Lengyelország és a külföld számos kereskedője jelent itt meg és amit Középeurópában venni vagy eladni lehetett, mindent megtalálhattál Lubliijban. Manufaktur, galanterie, selymek, prémek, fa, gabona, nagy pénztranzakciók, nemzetközi kereskedelmi ügyletek bonyolódtak le a Zsidó kapu bejárójában ószeres boltok előtt, de legfőképen a piactéren. És főképen februárban megelevenedett a gettó, a nyomdászok többet nyomtattak mint máskor, az egész piac hangos volt az ügyvédektől, pénzváltóktól, törvényszolgáktól, tintacsinálóktól, írnokoktól. Ám Lublin kereskedelmi élete mellett parallel és minéműségéhez illő csendességében halad és bontakozik ki Lublin szellemi élete is. Mert a „melamed“ mint életforma, mint megjelenési státus ép annyira jellemzi a zsidót, mint az, hogy „kereskedő“. Sőt egészen bizonyos, hogy a tiszta, történeti zsidó típus, ahogy a távlatok visszavetítik, a melamed, nem pedig a világi gyönyörök pénzsóvár embere. Lublin vallási központ is, a legszebb, legjobb karban tartott héber írásokat itt őrzik a templomok, itt tanácskozott a zsidó parlament, itt tombolt fel a hitvita, de itt is törtek leginkább kerékbe keresztény urak zsidókat. Ide hozták, rabbinusok ítélete elé Frankot, az álmessiást is. A podoliai Franknak, Sabbatai Zwi szellemi utódjának következő a históriája. Frank maga köré gyűjtötte a régi Sabbatiánusok kevés hívét és kikiáltaná istenségét az emberek között. Károly Auguszt parancsára azután összegyűlt Lembergben egy nagy rabbi-tanács, mely előtt igazolnia kellett magát. Frank kijátszotta a vérvád mesét a zsidó rabbik ellen, a vége az lett, hogy Frank kikeresztelkedett és Lublinba visszatérve, immár keresztény támogatás mellett próbált híveket szerezni. Ami azonban nem sikerült. A rabbik és a nép csakhamar kiüldözték a városból. Tagadhatatlan azonban, hogy a XVIII. század lengyel zsidóságában megvolt a Frankizmus, mint szellemi mozgalom külön iránnyal és külön törekvésekkel, szemben állott vele a chassidizmus. De a frankizmus rövidesen megszűnt és felszívódott a kereszténységben. Ellenben a chassidizmus hatott, meg JUJKESE. A héber renaissance ! Közismert felfogás a legtöbb cionistánál, valamint a cionista vezéreknek nagy részénél Közép- és Észak- Európában, hogy a cionista mozgalom egész valójában nem vonatkozik csak a jövendő nemzedékre, a jelen nemzedék azonban elveszett számunkra és fölösleges, hiábavaló magunkat abban a reményben ringatnunk, hogy megmentsük őket az elmerüléstől, az asszimilációtól, hogy héberekké változtassuk őket. Fiaink, akik utánuk következnek, azok aztán zsidók lesznek, egész zsidók, testben és lélekben, lelkes halócok, akik arcuk verítékével fogják megvalósítani, amit mi csak álmodni mertünk, bátor szivü harcosok népünk szerezményeiért, eszményeiért, szentségeiért, — de mit Mi csak „száraz csontok“ vagyunk és nem élünk a próféták korszakában, hogy reméljünk és bizzunk csodákban, hogy higyjük, hogy valami égi szellem fog bennünket megszállni és életre kelteni. Ezért hát lemondanak és minden reményükkel a következő nemzedék taníttatásán csüngnek, ők azonban még csak meg sem kísértik a héber nyelv megtanulását. Nincs népünk ujjáébredése gondolatának veszélyesebb, felületesebb és könnyelműbb felfogása ennél. Mert ha valóban száraz csontok vagyunk, ha csak élettelen hullák, ha csak lemondásra termett, elnyomott páriák vagyunk, akik nem alkalmasak az újjáébredésre és lelkesedésre magas és fenséges ideáljainkért, ha nincs elegendő erőnk, hogy elsajátítsuk nyelvünket és föláldozzuk tehetségünket, vérünket felélesztéséért, hogy merjünk bízni, hogy tudjuk remélni, hogy egy úttörő nemzedéket, nemzeti hősöket tudjunk nevelni, legyünk képesek életre hívni. Vájjon valóban azt hinnék, hogy a világ rendje meg fog változni, hogy egy nemzedék, mely tényleg a száraz csontokhoz hasonlít, egy nemzedék, mely csupa élettelen hulla, olyan nemzedéket fog magából sarjasztani, amely tőle teljesen el fog ütni! Ha pedig igazán ezt remélnők, miért ne hinnék azt is, hogy ez a csoda saját magunkkal fog megtörténni és hogy mi, a száraz csontok fogunk újra életre kelni, mert átvonul rajtunk Istennek, a seregek Urának szelleme, megszáll bennünket a próféták lelkesedése és lobogni fog bennünk a szent tűz a cionista ideálokért, eszmékért. De nem szabad nekünk, nemzeti zsidó testvéreim, hallgatni fenti téves felfogásra és figyelni azokra, akik ezt hangoztatják. Ellenkezőleg, nekünk minden eszközzel harcolnunk kell az ilyen és ehez hasonló ideák ellen, amelyek csak az asszimiláció férges gyümölcsei és nem egyezhetők össze semmiképen a cionista eszmékkel és amelyet nem illik egy igazi cionistának még csak el sem gondolni, annál inkább szíjára venni. Nem hunyunk szemet a keserű jelenben és a jövőben valóság előtt, ismerjük a sok súlyos akadályt, amelyek utunkban feltartóztatnak bennünket, jól tudjuk, hogy nehéz, helyesebben szinte kizárt dolog, hogy ez a nemzedék átváltozzék olyan néppé, melynek minden tagja héber, sőt perfekt héber legyen. Ránk az a feladat hárul, hogy a munkát megkezdjük, az azonban, hogy ez a munka nehéz és csak csekély töredékét bírjuk elvégezni, még nem mentesít bennünket a megkezdés kötelezettsége alól és hogy testünknek minden erejét erre áldozzuk. „Ki ló álechá ligmor et háávódáh“ mondják bölcseink és nekünk jól kell emlékeznünk ezekre a szavakra és lángbetűkkel fölegyezni emlékezetünk táblájára. Mily egyszerűek és mily fönségesek is ezek a szavak! Mennyi szerénység és mennyi idealizmus és optimizmus, az egyénnek eltörpülése az összesség szent kötelessége előtt, a nép egyedei pillanatnyi életének öszszezsugorodása a nép összeségének örök élete előtt tündöklik ki ezekből a szavakból. Nem nekünk kell a munkát befejeznünk és így nem is mentesíthetjük magunkat annak megkezdése alól és aki feloldja magát e nemzeti munka teljesítése, megvalósítása alól és aki kivonja magát e szent kötelezettség alól, hogy megtanulja a héber nyelvet és részt vegyen népünk kultúrája újjáéledésének munkájában, ami most minden cionistának legfontosabb feladata volna, aki ezt teszi, az nem is cionista a szó nemesebb értelmében és annál inkább nem érdemes, hogy cionista vezető legyen. A kapocs az egyes nemzedékek között soha sem szakadt meg és nem is fog megszakadni és ha hisszük, hogy a következő nemzedék héber lesz és ha beismerjük, hogy okvetlen hébernek kell lennie és hogy ez az alapfeltétele a cionista eszmék megvalósításának, akkor magától értetődik, hogy a jelen nemzedéknek kell a munkát megkezdeni, de az eredmény bizonytalansága, a teljes siker kétsége nem szabad, hogy elriasszon bennünket a munkától. Mindenekelőtt nem szabad elfelednünk, hogy népünknek szüksége van egy olyan héber nemzeti tanítógárdára, akiknek nemzeti érzésük és héberségük a legtisztább, a lehető legtökéletesebb legyen. E tanítókat meg kell szereznünk a legrövidebb időben és módban. A tanítók most nagyrészben a zsidó nép alkotói, teremtői. Az új zsidó nemzedék Erec-Jiszráélban, amely bámulatba ejtette az egész világot, mindenekelőtt a héber tanítók gyümölcse, akik igazi lelkes halócok, úttörők voltak az ébredés eszméje érdekében és egész életüket, minden erejüket e cél szolgálatába szegődtették. Azoknak a tanítóknak is, akiket mi nevelünk, teljesen kell bírniük a héber nyelvet, ki kell hogy elégítsék vallási és nemzeti érzés tekintetében is a zsidó nép követelményeit, idealistáknak kell lenniök, hogy le tudjanak mondani egyéni érdekeikről, az összeség, Izrael örökkévalóságának érdekei miatt. Szükséges, hogy elegendő ilyen héber tanítónk legyen, hogy minden hitközségnek, ahol a tanulók száma eléri a húszat, legalább egy-egy ilyen halácot küldhessünk. Elsőrendű szükséglet hát, hogy Erdélyben tanítótanítónő- és óvónőképzőt állítsunk fel minél rövidebb idő alatt. De ezenkívül erőszakosan is követelnünk kell, hogy cionista vezetőink, akik idegen kultúrával vannak átitatva és idegen nyelvekben elmerülve, tanulják meg népük nyelvét és igyekezzenek megismerni a zsidóság lényegét, bensejét, tóráját, bölcsességét, törvényeit, rendeleteit, hogy ne csak cionisták legyenek, hanem zsidók is. Mert nincs nevetségesebb és szomorúbb látvány ezeknél a cionistáknál, akik üresek és tudatlanok minden zsidó dologban, akiknek tudása a „chochmat jdván“, de nem a chochmat Jiszraéi, akiknek minden gondolatuk idegen talajból táplálkozik és az élő Isten tanát és prófétái fenséges szavát soha életükben nem látták és nem olvasták. Az a cionista vezető, aki azt mondja, hogy a jövő nemzedéknek meg kell tanulni héberül, de magamagát kivonja ezen kötelesség alól, az csak félcionista, akiből hiányzik a legfontosabb feltétel, amely szükséges minden vezetőnek, vagyis hogy népbölcs legyen, nem pedig csak idegen népek tudományaiban képzett, hogy mintaképül szolgáljon az egész népnek, hogy szelleme kiválóságával kiemelkedjék kortársai közül és útmutatója legyen a serdülő ifjú nemzedéknek. Sajnos, ezideig kevés ilyen vezetőnk van, de amint mondottam, arra kell törekednünk, hogy mielőbb meglegyenek Gyerekek, akik héberül tanulnak, héberül beszélnek és héber szellemben nevelkednek, egyrészről — és egy nemzeti vezér, aki ezeknél a gyerekeknél iskolalátogatást tesz és nem érti a nyelvüket, nem érti az éneküket, játékukat és nemzeti szellemük, gondolkodásuk idegen és érthetetlen előtte, másrészről — ennél fájdalmasabb, kegyetlenebb ellentét, ennél borzalmasabb nemzeti tragédia el sem képzelhető. Amit kifejtettem a vezetőkre nézve, sajnos, majdnem szóról-szóra el lehet mondani a „mi“ diákjainkra is. Azt írtam: a „mi“. Óh, mily fájdalmas és szomorú is ez a dolog. Hisz ők csak a származás, a családi kötelékek tekintetében a mieink, de nem szellemük, nyelvük, kultúrájuk és tudásuk szerint. Ezekre nézve mily távol is állnak ők tőlünk ! Hisz ők még mindig a dachmat jávánt ismerik és dicsőítik, idegen népek nyelvét tanulják és alig akad egy is közülük, aki 2—3 idegen nyelvet ne beszélne. Mennyire elszomorító, megszégyenítő és megalázó is ez? Tanuljatok annyi nyelvet, amennyit tudástok szomja megkíván, de ezek között a legelső helyet a héber, őseitek 1920 18. sz.