Uj Kelet, 1920. május (3. évfolyam, 18-21. szám)

1920-05-06 / 18. szám

2. oldal véges az ügyvezetőség reorganizációja és egy ideiglenes munkarend megál­­lapítása, mely mindaddig érvényes, míg az egész erdélyi zsidóság egyetemes naggyűlése végleges vezetőséget nem dik­t a Szövetség élére. Az Intézőtanács beható tárgyalások után elhatározta, hogy tekintettel a Szö­vetség igen megnövekedett és sokfelé szétágazó munkakörére, az ügyveze­tőséget akként reorganizálja, hogy abban lehetővé váljék a helyes munkameg­osztás. Ezért az egyes ügyosztályok vezetésére külön bizottságokat választ. A megejtett választások eredménye a következő: Elnökké egyhangúlag dr. Fischer Tivadar választatott meg. A sajtóbizottság tagjai lettek: Glasner Mese főrabbi, Dr. Fischer József hitk. elnök, Schwartz Jakab hitk. elnök, Weissburg Chaim, Marton Ernő az Uj Kelet szerk. Szervezeti és kultur-bizottság: Janovitz Géza, Noszin Mór, Schwartz Ignác, Vreissburg Chaim, Weinstein Béni. Palesztina- bizottság: Dr. Eisler Mátyás főrabbi, Dr. Blau Pál, Dr. Pollák Sándor, Kohn Zsigmond, Dr. Halász Pál. Pénzügyi bizottság: * Grosz Frigyes, Dr. Fischer József, Bergner Mór, Grünfeld Májer, Rimóczi Jakab. Az Intézőtanács elhatározta, hogy a szervezeti bizottság mellé egy pedagó­giai szaktanácsot választ, mely az is­kolaügyi kérdésekben a bizottságot tá­mogatja. A pedagógiai szaktanácsba a vég­rehajtó bizottság vasárnap tartott ple­náris gyűlésén egyelőre a következőket választotta meg: Dr. Elbner Zwi héber nyelvtanár, Buxbaum Sándor el. isk. ig., Zádor Benő el. isk. igazgató. A titkári hivatal vezetője: Ferencz Mendel. Az ekként megválasztott ideiglenes vezetőség garancia arra, hogy a Szö­vetség lendületes kiépítése immár rö­videsen megtörténik és nemsokára ösz­­szeülhet az erdélyi zsidóság egyetemes nagygyűlése. Zsidók 1 A békekonferencia nekünk adta Palesztinát. De csak akkor lesz igazán mienk, ha fel is építjük. Adakozzatok az Erec Jiszrael Újjáépítési alapra ! Zsidó városok: Lublin Harctéri barangolásainkat Wolhiniá­­ban, Litvániában, Podoliában, de Fe­héroroszország felé idézi vissza Majer Balabannak nemrég megjelent okos könyve: Die Judenstadt von Lublin. Valóban Lodz, Varsó, Lemberg zsidó centrumai mellett Lublinban éreztük meg, hogy zsidó helyen járunk, ma­gában a gettóban, mert a lublini gettó létezik és vannak görbe sikátorai, hova még nem szikrázott be az idegen vilá­gosság. Sokan közülünk csupán zsar­­gonk­ók leírásaiból képzelik el, mi az: ghettó, szűk kis utcák összevisszája, jellegzetes cserepes kiszöggelések, bol­tok, hol veszély idején az ablakon árul­ják ki a portékát, egymásra dűlt fahá­zak, tornácok, lépcsők, fabódék ba­zárja, melyek között hangos még ma is a pilpul, e speciálisan zsidó dialekti­kája a szellemnek. Azok számára, kit a dolgok jó vagy rossz sora elvezetett zsidó testvérei közé, e könyv csak em-­­­lékeztető, zsebnaptár, hol csak annyit olvasnak, Kraviecka vagy Grodzka­ utca és nyomban megjelenik a zsidó Lub­lin, a legintegránsabb keleti gettó min­den tompa színével, minden szociális tagozottságában. De ez a könyv jó me­­noráh azoknak is, akik rajzokon és betűkön keresztül tudnak élményre szert tenni. A száraz hézagokat, a va­lóságos szemlélet hiányát áthidalja a fantázia és az olvasó beleesik abba a csodálatos, titokzatos chassidista kor­szakba, melyhez foghatót keveset pro­dukált a történelem. A lublini zsidó községnek a múlt­ban fejlett szervezete volt. Saját bírái, saját közigazgatása alatt élte a maga közösségének életét, mert a közösség a fő karakterisztikumja a zsidó szel­lemnek és a közösséget nem a gettói összeszorultság és kifelé elszigeteltség, de mint vallási motorikus erő, keleti ember kollektív istentudata teremtette meg. Ebből a szempontból kell nézni minden gettót és így értünk meg sok olyasmit, melyet tiltó ediktumok, ke­resztény slachták és sztaroszták intéz­kedései nem tudnak megértetni. És ez a zsidóság és ez a gettó nem is nő ki a maga keretein, az, hogy Joskának, a zsidónak a benső város főterén volt háza és hogy a királlyal paktált, csak kivétel a szabály alól, amint hogy any­­nyira kivétel és legendaszerűség már Saul király választása is. A Podzamere (lassan kint külvárossá alakult része a külvárosi gettónak is) egyik utcája híres a lublini Saul meg­választásáról. A hagyomány fenntartotta, hogy a lengyel urak nem értettek egyet királyválasztás idején. De mert a vá­lasztás terminusát be kellett tartani, hát Sault választották meg, Báthori István és III. Zsigmond híres neves bankár­ját. Később azonban a keresztény urak megtalálták az egység útját és letették Sault a királyságról. De a hagyomány megjegyzi, hogy ezalatt a rövid idő alatt is Saul egynémely privilégiumhoz juttatta a zsidóságot. • Lublin zsidó élete a XVI. század második felében kezdődik. A nagy vá­sárok alkalmával egész Lengyelország és a külföld számos kereskedője jelent itt meg és amit Középeurópában venni vagy eladni lehetett, mindent meg­találhattál Lubliijban. Manufaktur, ga­lanterie, selymek, prémek, fa, gabona, nagy pénztranzakciók, nemzetközi ke­reskedelmi ügyletek bonyolódtak le a Zsidó kapu bejárójában ószeres boltok előtt, de legfőképen a piac­téren. És főképen februárban megelevenedett a gettó, a nyomdászok többet nyom­tattak mint máskor, az egész piac hangos volt az ügyvédektől, pénz­váltóktól, törvényszolgáktól, tintacsiná­­lóktól, írnokoktól. Ám Lublin keres­kedelmi élete mellett parallel és minémű­­­ségéhez illő csendességében halad és bontakozik ki Lublin szellemi élete is. Mert a „melamed“ mint életforma, mint megjelenési státus ép annyira jellemzi a zsidót, mint az, hogy „ke­reskedő“. Sőt egészen bizonyos, hogy a tiszta, történeti zsidó típus, ahogy a távlatok visszavetítik, a melamed, nem pedig a világi gyönyörök pénzsóvár embere. Lublin vallási központ is, a legszebb, legjobb karban tartott héber írásokat itt őrzik a templomok, itt ta­nácskozott a zsidó parlament, itt tom­bolt fel a hitvita, de itt is törtek leg­inkább kerékbe keresztény urak zsidó­kat. Ide hozták, rabbinusok ítélete elé Frankot, az álmessiást is. A podoliai Franknak, Sabbatai Zwi szellemi utódjának következő a histó­riája. Frank maga köré gyűjtötte a régi Sabbatiánusok kevés hívét és kikiáltaná istenségét az emberek között. Károly Auguszt parancsára azután összegyűlt Lembergben egy nagy rabbi-tanács, mely előtt igazolnia kellett magát. Frank kijátszotta a vérvád mesét a zsidó rabbik ellen, a vége az lett, hogy Frank kikeresztelkedett és Lublinba visszatérve, immár keresztény támo­gatás mellett próbált híveket szerezni. Ami azonban nem sikerült. A rabbik és a nép csakhamar kiüldözték a vá­rosból. Tagadhatatlan azonban, hogy a XVIII. század lengyel zsidóságában meg­volt a Frankizmus, mint szellemi mozgalom külön iránnyal és külön törekvésekkel, szemben állott vele a chassidizmus. De a frankizmus rövidesen megszűnt és felszívódott a kereszténységben. Ellenben a chassidizmus hatott, meg JUJKESE. A héber renaissance ! Közismert felfogás a legtöbb cio­nistánál, valamint a cionista vezérek­nek nagy részénél Közép- és Észak- Európában, hogy a cionista mozgalom egész valójában nem vonatkozik csak a jövendő nemzedékre, a jelen nem­zedék azonban elveszett számunkra és fölösleges, hiábavaló magunkat abban a reményben ringatnunk, hogy meg­mentsük őket az elmerüléstől, az asszi­milációtól, hogy héberekké változtassuk őket. Fiaink, akik utánuk következnek, azok aztán zsidók lesznek, egész zsidók, testben és lélekben, lelkes h­alócok, akik arcuk verítékével fogják meg­valósítani, amit mi csak álmodni mer­tünk, bátor szivü harcosok népünk szerezményeiért, eszményeiért, szent­ségeiért, — de mit Mi csak „száraz csontok“ vagyunk és nem élünk a próféták korszakában, hogy reméljünk és bizzunk csodákban, hogy higyjük, hogy valami égi szellem fog bennünket megszállni és életre kelteni. Ezért hát lemondanak és minden reményükkel a következő nemzedék taníttatásán csüngnek, ők azonban még csak meg sem kísértik a héber nyelv megtanu­lását. Nincs népünk ujjáébredése gon­dolatának veszélyesebb, felületesebb és könnyelműbb felfogása ennél. Mert ha valóban száraz csontok vagyunk, ha csak élettelen hullák, ha csak lemon­dásra termett, elnyomott páriák vagyunk, akik nem alkalmasak az újjáébredésre és lelkesedésre magas és fenséges ideáljainkért, ha nincs elegendő erőnk, hogy elsajátítsuk nyelvünket és föl­áldozzuk tehetségünket, vérünket fel­élesztéséért, hogy merjünk bízni, hogy tudjuk remélni, hogy egy úttörő nem­zedéket, nemzeti hősöket tudjunk ne­velni, legyünk képesek életre hívni. Vájjon valóban azt hinnék, hogy a világ rendje meg fog változni, hogy egy nemzedék, mely tényleg a száraz csontokhoz hasonlít, egy nemzedék, mely csupa élettelen hulla, olyan nem­zedéket fog magából sarjasztani, amely tőle teljesen el fog ütni! Ha pedig igazán ezt remélnők, miért ne hinnék azt is, hogy ez a csoda saját magunk­kal fog megtörténni és hogy mi, a száraz csontok fogunk újra életre kelni, mert átvonul rajtunk Istennek, a seregek Urának szelleme, megszáll bennünket a próféták lelkesedése és lobogni fog bennünk a szent tűz a cionista ideálokért, eszmékért. De nem szabad nekünk, nemzeti zsidó testvéreim, hallgatni fenti téves felfogásra és figyelni azokra, akik ezt hangoztatják. Ellenkezőleg, nekünk min­den eszközzel harcolnunk kell az ilyen és ehez hasonló ideák ellen, amelyek csak az asszimiláció férges gyümölcsei és nem egyezhetők össze semmiképen a cionista eszmékkel és amelyet nem illik egy igazi cionistának még csak el sem gondolni, annál inkább szíjára venni. Nem hunyunk szemet a keserű jelenben és a jövőben valóság előtt, ismerjük a sok súlyos akadályt, amelyek utunkban feltartóz­tatnak bennünket, jól tudjuk, hogy ne­héz, helyesebben szinte kizárt dolog, hogy ez a nemzedék átváltozzék olyan néppé, melynek minden tagja héber, sőt perfekt héber legyen. Ránk az a feladat hárul, hogy a munkát meg­kezdjük, az azonban, hogy ez a munka nehéz és csak csekély töredékét bírjuk elvégezni, még nem mentesít bennünket a megkezdés kötelezettsége alól és hogy testünknek minden erejét erre áldoz­zuk. „Ki ló álechá ligmor et háávódáh“ mondják bölcseink és nekünk jól kell emlékeznünk ezekre a szavakra és láng­­betűkkel föl­egyezni emlékezetünk táb­lájára. Mily egyszerűek és mily fön­­ségesek is ezek a szavak! Mennyi szerénység és mennyi idealizmus és optimizmus, az egyénnek eltörpülése az összesség szent kötelessége előtt, a nép egyedei pillanatnyi életének ösz­­szezsugorodása a nép összeségének örök élete előtt tündöklik ki ezekből a szavakból. Nem nekünk kell a mun­kát befejeznünk és így nem is men­tesíthetjük magunkat annak megkezdése alól és aki feloldja magát e nemzeti munka teljesítése, megvalósítása alól és aki kivonja magát e szent kötelezettség alól, hogy megtanulja a héber nyelvet és részt vegyen népünk kultúrája újjá­éledésének munkájában, ami most minden cionistának legfontosabb fela­data volna, aki ezt teszi, az nem is cionista a szó nemesebb értelmében és annál inkább nem érdemes, hogy cio­nista vezető legyen. A kapocs az egyes nemzedékek között soha sem szakadt meg és nem is fog meg­szakadni és ha hisszük, hogy a kö­vetkező nemzedék héber lesz és ha beismerjük, hogy okvetlen hébernek kell lennie és hogy ez az alapfeltétele a cionista eszmék megvalósításának, akkor magától értetődik, hogy a jelen nemzedéknek kell a munkát megkez­deni, de az eredmény bizonytalansága, a teljes siker kétsége nem szabad, hogy elriasszon bennünket a munkától. Mindenekelőtt nem szabad elfeled­nünk, hogy népünknek szüksége van egy olyan héber nemzeti tanítógárdára, akiknek nemzeti érzésük és héberségük a legtisztább, a lehető legtökéletesebb legyen. E tanítókat meg kell szerez­nünk a legrövidebb időben és módban. A tanítók most nagyrészben a zsidó nép alkotói, teremtői. Az új zsidó nem­zedék Erec-Jiszráélban, amely bámu­latba ejtette az egész világot, minde­nekelőtt a héber tanítók gyümölcse, akik igazi lelkes h­alócok, úttörők vol­tak az ébredés eszméje érdekében és egész életüket, minden erejüket e cél szolgálatába szegődtették. Azoknak a tanítóknak is, akiket mi nevelünk, tel­jesen kell bírniük a héber nyelvet, ki kell hogy elégítsék vallási és nemzeti érzés tekintetében is a zsidó nép kö­vetelményeit, idealistáknak kell lenniök, hogy le tudjanak mondani egyéni érde­keikről, az összeség, Izrael örökkéva­lóságának érdekei miatt. Szükséges, hogy elegendő ilyen héber tanítónk legyen, hogy minden hitközségnek, ahol a tanulók száma eléri a húszat, legalább egy-egy ilyen h­alácot küldhessünk. Elsőrendű szükséglet hát, hogy Erdély­ben tanítótanítónő- és óvónőképzőt állítsunk fel minél rövidebb idő alatt. De ezenkívül erőszakosan is köve­telnünk kell, hogy cionista vezetőink, akik idegen kultúrával vannak átitatva és idegen nyelvekben elmerülve, tanul­ják meg népük nyelvét és igyekezze­nek megismerni a zsidóság lényegét, bensejét, tóráját, bölcsességét, törvé­nyeit, rendeleteit, hogy ne csak cionis­ták legyenek, hanem zsidók is. Mert nincs nevetségesebb és szomorúbb lát­vány ezeknél a cionistáknál, akik üre­sek és tudatlanok minden zsidó dolog­ban, akiknek tudása a „chochmat jdván“, de nem a chochmat Jiszraéi, akiknek minden gondolatuk idegen talajból táp­lálkozik és az élő Isten tanát és pró­fétái fenséges szavát soha életükben nem­ látták és nem olvasták. Az a cionista vezető, aki azt mondja, hogy a jövő nemzedéknek meg kell ta­nulni héberül, de magamagát kivonja ezen kötelesség alól, az csak félcio­­nista, akiből hiányzik a legfontosabb feltétel, amely szükséges minden veze­tőnek, vagyis hogy népbölcs legyen, nem pedig csak idegen népek tudo­mányaiban képzett, hogy mintaképül szolgáljon az egész népnek, hogy szel­leme kiválóságával kiemelkedjék kor­társai közül és útmutatója legyen a serdülő ifjú nemzedéknek. Sajnos, ezideig kevés ilyen vezetőnk van, de amint mondottam, arra kell töreked­nünk, hogy mielőbb meglegyenek Gye­rekek, akik héberül tanulnak, héberül beszélnek és héber szellemben nevel­kednek, egyrészről — és egy nemzeti vezér, aki ezeknél a gyerekeknél isko­lalátogatást tesz és nem érti a nyelvü­ket, nem érti az éneküket, játékukat és nemzeti szellemük, gondolkodásuk ide­gen és érthetetlen előtte, másrészről — ennél fájdalmasabb, kegyetlenebb el­lentét, ennél borzalmasabb nemzeti tra­gédia el sem képzelhető. Amit kifejtettem a vezetőkre nézve, sajnos, majdnem szóról-szóra el lehet mondani a „mi“ diákjainkra is. Azt ír­tam: a „mi“. Óh, mily fájdalmas és szomorú is ez a dolog. Hisz ők csak a származás, a családi kötelékek te­kintetében a mieink, de nem szellemük, nyelvük, kultúrájuk és tudásuk szerint. Ezekre nézve mily távol is állnak ők tőlünk ! Hisz ők még mindig a d­ach­­mat jávánt ismerik és dicsőítik, idegen népek nyelvét tanulják és alig akad egy is közülük, aki 2—3 idegen nyel­vet ne beszélne. Mennyire elszomo­rító, megszégyenítő és megalázó is ez? Tanuljatok annyi nyelvet, amennyit tu­dástok szomja megkíván, de ezek kö­zött a legelső helyet a héber, őseitek 1920 18. sz.

Next