Uj Kelet, 1922. május (5. évfolyam, 96-117. szám)
1922-05-14 / 105. szám
Magyar, román, jiddis vagy héber? Írta: Dr. Weissburg Chaim. A román impérium átvétele óta letolt négy év alatt gyakran ért bennünket az a gyanúsítás, hogy a hatalom kegyeltjei vagyunk. Mi nem tiltakoztunk volna ellene, ha így is lett volna. Természetesnek tartottuk volna, hogy a román nép, amelynek alkalma volt megtanulnia, mit jelent nemzeti ideálokért küzdeni, most, amikor az ideálok teljesedésbe mentek, ne csak jóakaró semlegeséggel nézze a nemzeti megújhodások legnemesebbjét, a zsidó megújhodást, hanem — módjában lévén — minden lehető eszközzel támogassa is azt. Román részről azonban erre soha nem gondoltak, vagy ha gondoltak, soha nem komolyan. Ezt mutatják az utolsó nyelvrendeletek, amelyek — mindegy, milyen ürüggyel — alapjaiban rendítik meg nemzeti újjászületésünket. Egyszerre kapjuk az értesítést Bukovinából, Beszarábiól és Erdély minden iskolafentartó községéből azokról a teljesíthetetlen feltételekről, amely elé a kormányrendelet márólholnapra a zsidóságot állította. Beszéljünk nyíltan : itt nem is alternatíváról van szó. Nem arról, hogy választhatunk egyik vagy másik nyelv között, — hanem ellentétben minden ígérettel, mely a rendelet esetleges végre nem hajtását helyezi kilátásba — a zsidóság kérlelhetlen álrománosításáról. Ezzel most már tisztába kell jönnünk! Tragikusan érdekes és jellemző: nem szeretnek bennünket, — mert hiszen ez nyilvánvaló! — de azért minden ellenszenv ellenére be akarnak kebelezni bennünket. A mi véleményünkkel nem sokat törődnek. Res nullius vagyunk. Mindenkinek joga van hozzánk. Mert versengenek érettünk. Most például a magyarok és románok követelnek át maguknak és römdaketten szentül meg vannak győződve a maguk megrendíthetetlen igazáról. Semarja Gorelik bájos utloírása jut eszembe. Konstantinápolyból utazott Berlinbe. Az után nagyon összebarátkozott egy bolgárral és egy magyarral. Mindakettő nagyon sokat beszélt nemzeti hőseiről, nemzeti reményeiről, de Gorelik zsidó nemzeti hősei és nemzeti reményei iránt nem igen érdeklődtek. Amikor a bolgártól Belgrádban elvált, az nem nyugodott addig, míg meg nem engedte, hogy egy bolgár nemzeti hős képével ellátott kokárdát tűzzön emlékül a gomblyukába. Ugyanígy el kellett fogadnia a magyartól is a Kossuth jelvényt, mikor az Budapesten kiszállott. És akkor ott állott ő, a zsidó intellektuel, két nemzet jelvényével a gomblyukában. A maga esetében látta szimbolizálva az egész zsidó intellektuális osztály sorsát. Tabula rasp.nak tekintenek bennünket; azt hiszik, hogy oda karcolhatnak mindent, amit akarnak. És a tévedés épen itt van. Optikai csalódás. Nagyon erős és eredeti anyagból készült a mi táblánk és évezredek hozzászoktatták a mi kezünk karcolásához ! Bajosan karcolhat ott már más valaki! Ne áltassák tehát magukat azzal, hogy minket asszimilálni lehet. Évezredek óta élünk külön kulturéletet, fejlődünk egészen máskép, mint a más népek. Eddig még mindig megbánta minden nép, ha asszimilálni akart bennünket. Megbánta, mert csak a külsőségekben, azokban, amik levethetők és felvehetők, asszimilálódtunk, háromezeréves kultúránkban kialakult pszichénkben nem; az nem változott parancsszóra, az megmarad zsidónak bármilyen nyelven nyilatkozzék is meg a lényeg. S ez a fontos! Három évezred kultúrája finomította, alakította és formálta a mi pszichénket. Ezért tudtuk, amikor fiatal népek közé kerültünk, rányomni egész kultúrájukra a mi bélyegünket. íme a magyar példa ! Mennyi zsidó vért és könnyet mentettek volna meg, ha naiv, a gettó szenvedéseiben és megaláztatásaiban belefáradt atyáink ezelőtt ötven évvel úgy gondolkoztak volna, mint mi. Nem így történt. Kellettünk számunk. Felállították a teóriát: a világ legrégibb kultúrnépe tulajdonképen nem is nép, hanem vallás. " Hogyan gondolják erdélyi magyar testvéreink ? Odaát bunkóval verik belénk, hogy nem vagyunk magyarok, itt pedig pereatot kiáltanak ránk, mert mi a regenerálódás útjára léptünk, mint ők is ezelőtt százötven évve. Mert mi is új életre akarjuk kelteni ősi nemzeti nyelvünket, mint ők is Berzsenyi, Kazinczy idejében. Nem látják-e erdélyi magyarjaink itt az ellentétet ? Ők mást akarnak és mást akarnak magyarországi testvéreik! Talán állapodjanak meg először határontúli testvéreikkel. Vagy teljes értékű magyaroknak tekintik a zsidót odaát is, vagy itt sem tekintik annak. Tertium non datur. Még egy körülményre hívjuk fel magyar testvéreink figyelmét. Mindig megállapítják, hogy mi a zsidóságnak csekély, de uralmon levő töredéke vagyunk, a többség testestül-lelkestől magyar. Hát igen ! Vannak még izraelita magyarok. De tudják meg, hogy ezek lesznek a legeslegikők, kik a magyar tannyelvet minden különösebb emóció nélkül kutba fogják dobni, hogy felcseréljék a románnal. Példákkal tudunk szolgálni, ha parancsolják ! Az erdélyi magyarságnak, mint nemzeti kisebbségnek, közös sorsa van velünk, vállvetve kellene velünk dolgoznia. A románság most ugyanazt kezdi, amit a határon túli magyarság most hagyott abba, humanizálni, asszimilálni akarnak bennünket. Őszinte szívvel figyelmeztetjük az uralkodó nemzetet: káros ballépést követ el! Emlékezzenek vissza a múlt időkre, amikor még maguk is idegen uralom alatt éltek, amikor őket is asszimilálni akarták. Akkor mondta Goga, a magyarság nem tudja asszimilálni a románságot, mert magyar kultúra tulajdonképen nincs. Ami kultúra Magyarországon van, az sémi kultúra, Budapest *„ Zsidó nembeli kultur centrum“. Nem volt igaza Gogának ! A magyar tudott volna asszimilálni, magyar kultúra is volt, de a rásúlyosodó hatalmas zsidó népegyéniség nem engedte kifejlődni. Miért nem gondolnak erre ? Nem gondolják, hogy ugyanez megtörténhet a románsághoz való asszimilálódásunknál is? Mi nem tudunk él most, hogy belekapcsolódhattunk az általános zsidó vérkes ingéibe, nem is akarunk asszimilálódni. Elvehetik, romanizálhatják az iskoláinkat, de a megindult folyamatát megállítani nem tudják. Nézzék meg ifjúságunkat! Legyenek az apák román, vagy magyaar asszimilánsok, avagy vallásos fanatizmusból ellenségeink: az ifjúság, a jövő generáció, a miénk! Ifjúság még mn rajongott úgy nemzeti ideálokért, mit ez a mi ifjúságunk. És ez az ifjúság megcselekszi azt, amit akar. Ha az iskoláktól megfosztanak, akkor az ifiján kívül. Nem lehet az állam érdeke, hogy elkeseredést neveljen polgárai szívébe. Mi igenis meg akarjuk tanulni az állam nyelvét. Meg akarjuk tanulni az itt élő testvérnépek nyelvét. De ragaszkodunk a mi héber nyelvünkhöz. Itt különben is más viszonyok vannak, mint a régi Magyarországon. Itt még csak a nagyvárosokban és a déli részeken indult meg az asszimiláció. A nép, az igazi nép minden cionista agitáció nélkül sem asszimilációs hajlandóságú. Nagy tömegeink vannak, amelyek saját népviseletükben járnak és a zsidó népnyelv az anyanyelvük. Ezeket még a magyar idők sem tudták elmagyarosítani. A román nyelvet olyan intenzíven kell tanítani iskoláinkban, hogy azt minden zsidó tanuló tökéletesen elsajátítsa, de általános tannyelv kizárólag a mi nyelvünk, ha héber lehet. Ezt a jogunkat biztosítani az államnak is érdeke és kötelessége. És jogunk mellett ki fogunk tartani mindvégig. Más kérdés és teljesen a mi belső ügyünk (ezt különben senki sem vonja kétségbe), hogy a két zsidó nyelv közül melyiket válasszuk: a jiddist vagy a hébert ? Szerencsétlen történelmünk legszerencsétlenebb jelensége, hogy amióta Nebukadnecár király Babyloniába hurcolt bennünket, ahol az araméus nyelvből arameus-héber zsargont teremtettünk magunknak, egészen a legutolsó időkig sohasem tudtuk a hébert újra anyanyelvűnkké tenni. De azért a legerélyesebben meg kell cáfolnunk azt a megállapítást, hogy a héber nyelv holt nyelv. Nemcsak a liturgia és az ima nyelve volt a héber, hanem az irodalom nyelve is, a tudományé is, így állandóan fejlődhetett. Nálunk pedig az irodalom és a tudomány nem azt jelenti, amit a többi népnél. Nálunk nemcsak a felső réteg, hanem a nép legszélesebb rétege évszázadok óta ismeri és foglalkozik a héber irodalommal és tudománnyal. Annyira ismeri és tudja ma is a nép a héber nyelvet, hogy az egymás közötti levelezést majdnem kizárólag héberül végzik. És természetes, a legtökéletesebben érti az élő nyelvet is. Majdnem ugyanaz a helyzet tehát, mint a más nyelvek: például a cseh, a magyar, a litván nyelv újjászületésénél, ahol szintén a nép tartotta fenn a nyelvet. És sokkal kedvezőbb a helyzet, mint az íreknél, ahol még a nép is csak angolul tud egyelőre. Ennek az intenzív nyelvtudásnak köszönhetjük, hogy Kolozsvárt már két ízben rendeztünk teljesen héber színielőadást és mind a két ízben zsúfolásig megtöltötte a termet az ilyen előadást élvező közönség. Az ilyen intenzív nyelvtudás mellett is minduntalan zsargon a családi élet nyelve. De azért tény: a zsidó sohasem tekintette a zsargonokat nyelvének. Bármennyire is zsidóvá formálta azonban a legelterjedtebb zsargont, a jiddist, sohasem találtak visszhangra a széles néprétegekben azok a legújabb időkben keletkezett törekvések, melyek a jiddisből akartak zsidó nemzeti nyelvet csinálni. A keleti országokban és Amerikában elkeseredett harcot vívtak egymással a jiddis és a héber, de teljes objektivitással meg lehet állapítani, hogy e harcban a győztes a héber maradt. ». A hebraizálás szívós kitartással nyomul előre. Hogy Palesztináról ne is beszéljünk, héber gimnáziumok, elemi iskolák sokasága működik minden keleti országban. Csak magában Litvániában tizenöt gimnáziumot állítottak fel az utolsó négy év alatt. És ez a tendencia feltartózhatatlanul halad Nyugat felé. Héber gimnázium és tanítóképezde van Bécsben, most állítanak fel gimnáziumot Berlinben, héber óvodák működnek Londonban, Newyorkban. A jiddis nem tud ellenálni az országos nyelveknek, mindenütt talaját veszti míg a héber fanatizálni tudja híveit. Minekünk nem szabad szembehelyezkednünk a biztosan látható jövővel és a zsidóság egységes megnyilatkozásával. Ne tévesszük szem elől azt a gyakorlati szempontot sem, hogy a zsidóság eddigi összekötő nyelve, a német, mindinkább elveszti ezt a szerepét. Mi vagyunk az utolsó nemzedéke a világ zsidóságának,amely ugyahogy németül megérti egymást ! A következő nemzedéket már csak a héber kapcsolhatja össze. És hogy egységes nyelvre okvetlenül szükségünk van, mely összekapcsoljon bennünket, megmutatják a háború utáni események. Egzistenciánk, egyedeink létfeltételei vannak veszélyeztetve, ha össze nem fogunk, ha nem járunk el egységesen az egész világon. Létfeltételünk tehát a hebraizálás. Természetes, hogy a keresztülvitel rendkívüli nehézségekbe ütközik és hogy igen súlyos áldozatokat követel tőlünk. De éppen ezért minden kívül állónak, az egyénnek, a népnek és az államnak szeretettel kell támogatnia bennünket a nehéz munkában. Ezt kívánjuk különösen a román államtól, melynek népe csak nem régen igen sulyok harcot vívott nyelvéért, kultúrájáért s éppen ezért különös megértéssel kell viselkednie a mi fáradozásaink iránt. Ennek a megértésnek érdekében követeljük az államtól a legutóbbi nyelvrendelet visszavonását. lse*««« Berlin w. Egy hónapra»' Egy számára pályaudvaron és vidéken is 2 lel Szerkesztőség, kiadó hivatal és nyomda Cluj-Kolozsvár, Str. Báron . Pop, — Braual uton 10. Az Uj Kelet telefonjai GierkMilBieg -—•»« 977 Kiadóhivatal------- - 844 Nyomda ............----- 879 üfher ocztdly ----- 453 Ki. N. Sz.----------------- 458 A kéziratok kizárólag a A szerkssztőségnek címzen- . - ilBk. - Kéziratokat nem adunk vissza és nem Őriz- Hetünk meg LSeilBZlUVSHlHUUn Egy hónapra ----- 29 ck Egy szám ---*•••— 1 ck Jugoszláviában Egy hónapra — •• 20 dinár Egy szám----- 1 dinár V. évfolyam, 105. szám Cluj (Kolozsvár) 5682. Itar 16, 1922. május 14. Vasárnap A népszövetség napirendre tűzte a Palesztina - kérdést Ai Ur Kitti titasztójától Az a megfeszített politikai és diplomáciai tevékenység, melyet a cionista világszervezet két vezéregyénisége, dr. Chajim Weizmann és Nachum Sokolov, a palesztinai mandátum nemzetközi jóváhagyásának soron kívül való kieszközlése érdekében hónapok óta kifejtett, végre megtermette gyümölcsét. A népszövetségi tanács székhelyéről, Génfből érkezett távirat hírt ad arról, hogy a népszövetség lord Balfour javaslatára elhatározta, hogy a Palesztina-mandátum kérdését a hétfői ülés napirendjére tűzi. Lord Balfour kezdettől fogva egyik leghatalmasabb támogatója volt a cionista törekvéseknek, és ő volt az, aki 1917-ben, mint angol külügyminiszter kiadta a történelmi nevezetességű Balfour- deklarációt, melyben az antanthatalmak elismerik a zsidó nemzetnek Palesztinára való jogát. Sokolov és Weizmann tevékenységének eredményeképpen az ÉszakamerikaiEgyesült Államok már eleve is hozzájárultak a palesztinai mandátum jóváhagyásához és ez kényszerítette a népszövetségi tanácsot is, hogy a mandátum kérdését soronkívül napirendre tűzzék. A zsidó Palesztina és a cionizmus ellenfelei máris érzik, hogy a mandátum jóváhagyásával csatát veszítenek, mert az angol mandátum megingathatatlan biztosítéka a a palesztinai zsidó nemzeti otthon, a zsidó államiság kiépülésének, valamint az összes, még függőben levő belügyek konszolidálódásának. Ezért még egy utolsó erőfeszítést tesznek a cionizmus és a zsidó Palesztina