Uj Kelet, 1922. május (5. évfolyam, 96-117. szám)

1922-05-14 / 105. szám

Magyar, román, jiddis vagy héber? Írta: Dr. Weissburg Chaim. A román impérium átvétele óta le­tolt négy év alatt gyakran ért bennün­ket az a gyanúsítás, hogy a hatalom kegyeltjei vagyunk. Mi nem tiltakoztunk volna ellene, ha így is lett volna. Természetesnek tartottuk volna, hogy a román nép, amelynek alkalma volt megtanulnia, mit jelent nem­zeti ideálokért küzdeni, most, amikor az ideálok teljesedésbe mentek, ne csak jóakaró semlegeséggel nézze a nemzeti megújhodások legnemesebbjét, a zsidó megújhodást, hanem — módjában lé­vén — minden lehető eszközzel támogassa is azt. Román részről azonban erre soha nem gondoltak, vagy ha gondoltak, soha nem komolyan. Ezt mutatják az utolsó nyelvrendeletek, amelyek — mindegy, milyen ürüggyel — alapjai­ban rendítik meg nemzeti újjászüle­tésünket. Egyszerre kapjuk az értesí­tést Bukovinából, Beszarábiól és Er­dély minden iskolafentartó községéből azokról a teljesíthetetlen feltételekről, amely elé a kormányrendelet máról­­holnapra a zsidóságot állította. Beszéljünk nyíltan : itt nem is al­ternatíváról van szó. Nem arról, hogy választhatunk egyik vagy másik nyelv között, — hanem ellentétben minden ígérettel, mely a rendelet esetleges végre nem hajtását helyezi kilátásba — a zsidóság kérlelhetlen álrománosí­­tásáról. Ezzel most már tisztába kell jönnünk! Tragikusan érdekes és jellemző: nem szeretnek bennünket, — mert hi­­szen ez nyilvánvaló! — de azért min­den ellenszenv ellenére be akarnak ke­belezni bennünket. A mi véleményünk­kel nem sokat törődnek. Res nullius vagyunk. Mindenkinek joga van hoz­zánk. Mert versengenek érettünk. Most például a magyarok és románok köve­telnek át maguknak és röm­daketten szentül meg vannak győződve a maguk megrendíthetetlen igazáról. Semarja Gorelik bájos utloírása jut eszembe. Konstantinápolyból utazott Berlinbe. Az után nagyon összebarát­kozott egy bolgárral és egy magyarral. Mindakettő nagyon sokat beszélt nem­zeti hőseiről, nemzeti reményeiről, de Gorelik zsidó nemzeti hősei és nemzeti reményei iránt nem igen érdeklődtek. Amikor a bolgártól Belgrádban elvált, az nem nyugodott addig, míg meg nem engedte, hogy egy bolgár nemzeti hős képével ellátott kokárdát tűzzön emlé­kül a gomblyukába. Ugyanígy el kel­lett fogadnia a magyartól is a Kossuth jelvényt, mikor az Budapesten kiszál­lott. És akkor ott állott ő, a zsidó in­­tellektuel, két nemzet jelvényével a gomblyukában. A maga esetében látta szimbolizálva az egész zsidó intellektuá­lis osztály sorsát. Tabula rasp.nak te­kintenek bennünket; azt hiszik, hogy oda karcolhatnak mindent, amit akarnak. És a tévedés épen itt­ van. Optikai csalódás. Nagyon erős és eredeti anyag­ból készült a mi táblánk és évezredek hozzászoktatták a mi kezünk karcolásá­hoz ! Bajosan karcolhat ott már más valaki! Ne áltassák tehát magukat az­zal, hogy minket asszimilálni lehet. Év­ezredek óta élünk külön kulturéletet, fejlődünk egészen máskép, mint a más népek. Eddig még mindig megbánta min­den nép, ha asszimilálni akart bennün­ket. Megbánta, mert csak a külső­ségekben, azokban, amik levethetők és felvehetők, asszimilálódtunk, há­­romezeréves kultúránkban kialakult pszichénkben nem; az nem változott parancsszóra, az megmarad zsidónak bármilyen nyelven nyilatkozzék is meg a lényeg. S ez a fontos! Három évez­red kultúrája finomította, alakította­ és formálta a mi pszichénket. Ezért tud­tuk, amikor fiatal népek közé kerültünk, rányomni egész kultúrájukra a mi bé­lyegünket. íme a magyar példa ! Mennyi zsidó vért és könnyet men­tettek volna meg, ha naiv, a gettó szen­vedéseiben és megaláztatásaiban bele­fáradt atyáink ezelőtt ötven évvel úgy gondolkoztak volna, mint mi. Nem így történt. Kellettünk számunk. Felállítot­ták a teóriát: a világ legrégibb kultúr­­népe tulajdonképen nem is nép, hanem vallás. " Hogyan gondolják erdélyi magyar test­véreink ? Odaát bunkóval verik belénk, hogy nem vagyunk magyarok, itt pedig pereatot kiáltanak ránk, mert mi a re­generálódás útjára léptünk, mint ők is ezelőtt százötven évve. Mert mi is új életre akarjuk kelteni ősi nemzeti nyel­vünket, mint ők is Berzsenyi, Kazinczy idejében. Nem látják-e erdélyi magyar­jaink itt az ellentétet ? Ők mást akar­nak és mást akarnak magyarországi testvéreik! Talán állapodjanak meg először határontúli testvéreikkel. Vagy teljes értékű magyaroknak tekintik a zsidót odaát is, vagy itt sem tekintik annak. Tertium non datur. Még egy körülményre hívjuk fel magyar testvéreink figyelmét. Mindig megállapítják, hogy mi a zsidóságnak csekély, de uralmon levő töredéke va­gyunk, a többség testestül-lelkestől ma­gyar. Hát igen ! Vannak még izraelita magyarok. De tudják meg, hogy ezek lesznek a legeslegikők, kik a magyar tannyelvet minden különösebb emóció nélkül kutba fogják dobni, hogy felcse­réljék a románnal. Példákkal tudunk szolgálni, ha parancsolják ! Az erdélyi magyarságnak, mint nemzeti kisebbség­nek, közös sorsa van velünk, vállvetve kellene velünk dolgoznia. A románság most ugyanazt kezdi, amit a határon túli magyarság most hagyott abba, h­umanizálni, asszimilálni akarnak bennünket. Őszinte szívvel figyelmeztetjük az uralkodó nemzetet: káros ballépést követ el! Emlékezze­nek vissza a múlt időkre, amikor még maguk is idegen uralom alatt éltek, amikor őket is asszimilálni akarták. Akkor mondta Goga, a magyarság nem tudja asszimilálni a románságot, mert magyar kultúra tulajdonképen nincs. Ami kultúra Magyarországon van, az sémi kultúra, Budapest *„ Zsidó nemb­eli kultur centrum“. Nem volt igaza Gogának ! A magyar tudott volna asszimilálni, magyar kultúra is volt, de a rásúlyosodó hatalmas zsidó nép­­egyéniség nem engedte kifejlődni. Miért nem gondolnak erre ? Nem gon­dolják, hogy ugyanez megtörténhet a románsághoz való asszimilálódásunknál is? Mi nem tudunk él most, hogy bele­kapcsolódhattunk az általános zsidó vérkes ingéibe, nem is akarunk asszimi­lálódni. Elvehetik, romanizálhatják az iskoláinkat, de a megindult­­ folyamatát megállítani nem tudják. Nézzék meg ifjúságunkat! Legye­nek az apák román, vagy magyaar asszimilánsok, avagy vallásos fanati­z­­musból ellenségeink: az ifjúság, a jövő generáció, a miénk! Ifjúság még m­n rajongott úgy nemzeti ideálokért, m­it ez a mi ifjúságunk. És ez az ifjús­ág megcselekszi azt, amit akar. Ha az iskoláktól megfosztanak, akkor az ifi­j­­án kívül. Nem lehet az állam érdeke, hogy elkeseredést neveljen polgárai szívébe. Mi igenis meg akarjuk tanulni az állam nyelvét. Meg akarjuk tanulni az itt élő testvérnépek nyelvét. De ra­gaszkodunk a mi héber nyelvünkhöz. Itt különben is más viszonyok van­nak, mint a régi Magyarországon. Itt még csak a nagyvárosokban és a déli részeken indult meg az asszimiláció. A nép, az igazi nép minden cionista agitáció nélkül sem asszimilációs haj­landóságú. Nagy tömegeink vannak, amelyek saját népviseletükben járnak és a zsidó népnyelv az anyanyelvük. Ezeket még a magyar idők sem tudták elmagyarosítani. A román nyelvet olyan intenzíven kell tanítani iskoláinkban, hogy azt minden zsidó tanuló tökéletesen elsajá­títsa, de általános tannyelv kizárólag a mi nyelvünk, h­a héber lehet. Ezt a jogunkat biztosítani az államnak is ér­deke és kötelessége. És jogunk mellett ki fogunk tartani mindvégig. Más kérdés és teljesen a mi belső ügyünk (ezt különben senki sem vonja kétségbe), hogy a két zsidó nyelv kö­zül melyiket válasszuk: a jiddist vagy a hébert ? Szerencsétlen történelmünk legsze­­rencsétlenebb jelensége, hogy amióta Nebukadnecár király Babyloniába hur­colt bennünket, ahol az aramé­us nyelv­ből­ arameus-héber zsargont teremtettünk magunknak, egészen a legutolsó időkig sohasem tudtuk a hébert újra anya­nyelvűnkké tenni. De azért a legerélye­­sebben meg kell cáfolnunk azt a meg­állapítást, hogy a héber nyelv holt nyelv. Nemcsak a liturgia és az ima nyelve volt a héber, hanem az iroda­lom nyelve is, a tudományé is, így állandóan fejlődhetett. Nálunk pedig az irodalom és a tudomány nem azt je­lenti, amit a többi népnél. Nálunk nem­csak a felső réteg, hanem a nép leg­szélesebb rétege évszázadok óta ismeri és foglalkozik a héber irodalommal és tudománnyal. Annyira ismeri és tudja ma is a nép a héber nyelvet, hogy az egymás közötti levelezést majdnem kizá­rólag héberül végzik. És természetes, a legtökéletesebben érti az élő nyelvet is. Majdnem ugyanaz a helyzet tehát, mint a más nyelvek: például a cseh, a magyar, a litván nyelv újjászületésénél, ahol szintén a nép tartotta fenn a nyelvet. És sokkal kedvezőbb a hely­zet, mint az íreknél, ahol még a nép is csak angolul tud egyelőre. Ennek az intenzív nyelvtudásnak köszönhet­jük, hogy Kolozsvárt már két ízben rendeztünk teljesen héber színielőadást és mind a két ízben zsúfolásig meg­töltötte a termet az ilyen előadást él­vező közönség. Az ilyen intenzív nyelvtudás mellett is minduntalan zsar­gon a családi élet nyelve. De azért tény: a zsidó sohasem tekintette a zsargonokat nyelvének. Bármennyire is zsidóvá formálta azonban a legelterjed­tebb zsargont, a jiddist, sohasem talál­tak visszhangra a széles néprétegekben azok a legújabb időkben keletkezett törekvések, melyek a jiddisből akartak zsidó nemzeti nyelvet csinálni. A keleti országokban és Amerikában elkesere­dett harcot vívtak egymással a jiddis és a héber, de teljes objektivitással meg lehet állapítani, hogy e harcban a győztes a héber maradt. ». A hebraizálás szívós kitartással nyomul előre. Hogy Palesztináról ne is beszéljünk, héber gimnáziumok, elemi iskolák sokasága működik minden keleti országban. Csak magában Litvániá­ban tizenöt gimnáziumot állítottak fel az utolsó négy év alatt. És ez a tendencia feltartózhatatlanul halad Nyu­gat felé. Héber gimnázium és tanító­képezde van Bécsben, most állítanak fel gimnáziumot Berlinben, héber óvo­dák működnek Londonban, Newyork­­ban. A jiddis nem tud ellenálni az országos nyelveknek, mindenütt talaját veszti míg a héber fanatizálni tudja híveit. Minekünk nem szabad szembe­helyezkednünk a biztosan látható jövő­vel és a zsidóság egységes megnyilat­kozásával. Ne tévesszük szem elől azt a gyakorlati szempontot sem, hogy a zsidóság eddigi összekötő nyelve, a német, mindinkább elveszti ezt a szerepét. Mi vagyunk az utolsó nemze­déke a világ zsidóságának,­­amely ugy­­ahogy németül megérti egymást ! A következő nemzedéket már csak a héber kapcsolhatja össze. És hogy egységes nyelvre okvetlenül szükségünk van, mely összekapcsoljon bennünket, megmutatják a háború utáni események. Egzis­tenciánk, egyedeink létfeltételei vannak veszélyeztetve, ha össze nem fogunk, ha nem járunk el egységesen az egész világon. Létfeltételünk tehát a hebraizálás. Természetes, hogy a keresztülvitel rendkívüli nehézségekbe ütközik és hogy igen súlyos áldozatokat követel tőlünk. De éppen ezért minden kívül állónak, az egyénnek, a népnek és az állam­nak szeretettel kell támogatnia bennün­ket a nehéz munkában. Ezt kívánjuk különösen a román államtól, melynek népe csak nem régen igen sulyok harcot vívott nyelvéért, kultúrájáért s éppen ezért különös megértéssel kell viselkednie a mi fáradozásaink iránt. Ennek a megértésnek érdekében köve­teljük az államtól a legutóbbi nyelvren­delet visszavonását. lse*««« Berlin w. Egy hónapra»' Egy szám­ára pályaudvaron és vidéken is 2 lel Szerkesztőség, kiadó hivatal és nyomda Cluj-Kolozsvár, Str. Báron . Pop, — Braual­ uton 10. Az Uj Kelet telefonjai GierkMilBieg -—•»« 977 Kiadóhivatal------- - 844 Nyomda ............----- 879 üfher ocztdly ----- 453 Ki. N. Sz.----------------- 458 A kéziratok kizárólag a A szerkssztőségnek címzen- . - ilBk. - Kéziratokat nem adunk vissza és nem Őriz- Hetünk meg LSeilBZlUVSHlHUUn Egy hónapra ----- 29 ck Egy szám ---*•••— 1 ck Jugoszláviában Egy hónapra — •• 20 dinár Egy szám----- 1 dinár V. évfolyam, 105. szám Cluj (Kolozsvár) 5682. Itar 16, 1922. május 14. Vasárnap A népszövetség napirendre tűzte a Palesztina - kérdést Ai Ur Kitti titasztójától Az a megfeszített politikai és dip­lomáciai tevékenység, melyet a cio­nista világszervezet két vezéregyé­nisége, dr. Chajim Weizmann és Nachum Sokolov, a palesztinai man­dátum nemzetközi jóváhagyásának soron kívül való kieszközlése érdeké­ben hónapok óta kifejtett, végre meg­termette gyümölcsét. A népszövetségi tanács székhelyéről, Génfből érkezett távirat hírt ad arról, hogy a népszö­vetség lord Balfour javaslatára elha­tározta, hogy a Palesztina-mandátum kérdését a hétfői ülés napirendjére tűzi. Lord Balfour kezdettől fogva egyik leghatalmasabb támogatója volt a cionista törekvéseknek, és ő volt az, aki 1917-ben, mint angol kül­ügyminiszter kiadta a történelmi ne­vezetességű Balfour- deklarációt, mely­ben az antanthatalmak elismerik a zsidó nemzetnek Palesztinára való jogát. Sokolov és Weizmann tevékeny­ségének eredményeképpen az Észak­amerikai­­Egyesült Államok már eleve is hozzájárultak a palesztinai mandátum jóváhagyásához és ez kényszerítette a népszövetségi taná­csot is, hogy a mandátum kérdését soronkívül napirendre tűzzék. A zsidó Palesztina és a cioniz­mus ellenfelei máris érzik, hogy a mandátum jóváhagyásával csatát veszítenek, mert az angol mandá­tum megingathatatlan biztosítéka a a palesztinai zsidó nemzeti otthon, a zsidó államiság kiépülésének, va­lamint az összes, még függőben levő belügyek konszolidálódásának. Ezért még egy utolsó erőfeszítést tesznek a cionizmus és a zsidó Palesztina

Next