Új Könyvpiac, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999-08-01 / 8-9. szám
13 Bomlás-tünetek M/f) magyarok más történetekből lvta ismerjük Szibériát, mint amilyeneket gyerekkora óta lánysága Szibériájáról Anna Pavlovna Szidorova - Lukács György nevelt fia, Jánossy Ferenc közgazdász első felesége - mesél. Ami kibontakozik a szavai nyomán, annál is izgalmasabb, mert Ánya egy szibériai templomfaragó mester és egy ukrán asszony gyereke, s az apa csak akkor viszi el őket bejelentett állandó lakhelyére, a szibériai Tugulum faluba, amikor a háború miatt megkapja katonai behívóját, így azután egy ukrán asszony és a család beilleszkedési történetéről kapunk tudósítást a háborús évek és a polgárháború idejéből. 1922-re az apa és a fivér halálával már csak három nő marad a családban, az anya, Tánya és Ánya. Kialakul az a bomlott család modell, amelyben az anya és gyerekei-nevelt gyerekei részben-egészben képezik a család állandó részét. A férfiak, a férjek, az apák nevelőapák pedig az ideig-óráig meglevőt. Mert meghalnak, mert elviszik őket (ahogy Anya mellől Jánossy Ferencet), vagy a működést nehezítőt, mert alkoholistává válnak (ahogy Anya nevelőapja). Feldolgozhatatlan vagy egyenesen kibírhatatlan számunkra, amit a nők - mert egy anya életében az életben maradni akarás kényszere a legerősebb - megoldanak, átváltoztatnak, kijátszanak, felhasználnak a családjuk érdekében. Az a tífusz, amibe Ánya templomfaragó mester apja belehal, nem okozza az anya végét. A módszerek, amikkel az asszony meggyógyítja magát, talán nem lennének ma gyógymódnak ajánlhatók. Az viszont, hogy a fej felemelésére elegendő erő mindjárt a családnak adott utasításokra is elég, elegendőnek bizonyul a gyógyuláshoz. Amikor először marad egyedül a lányával, Moszkvában - még csak időlegesen - , mert Jánossyt 1942- ben letartóztatják, egy politikai elítélt feleségeként is talál állást. Az Ordzsonikidze kombinátban esztergályosít éjszakai műszakban. És a munkavállalás feltételeként a lányát, Ilonkát is el tudja éjszakára helyezni, hogy legyen miből éljenek. És amikor már Magyarországon marad egyedül két gyerekkel, majd fia, Gyurika öngyilkossága után is „kitalálja”, hogy kell életben maradni az első napokban, majd tovább. Helyzetei már nem olyan varázslatosak, mint anyjáéi voltak, de hát mások a viszonyok egy szibériai faluban és kisvárosban (Tyumenben), mint Moszkvában és Budapesten. S az előbbiekben sokkal inkább visszaadhatja az ember, amit kap. Hosszabb kifutása van az emberi tartáshoz kellő megmutatásoknak, törlesztéseknek és a hozzá szükséges találékonyságot is értékeli a közösség. Az utóbbiakban lejátszottabbnak tűnnek a meccsek. Ha Ánya tanulni akar, márpedig akar is és kell is neki, egy abortuszra is kell várakoznia. S utána hazamegy a faluba az anyjához. Jánossy Ferenc csak később megy utána. S a falusi helyzetben egymást értékeli szavakkal és tényekkel a két világ. Mint ahogy megteszi ezt a másik látogatási helyzetben is, amikor Anya a kilencvennyolc éves, 1841- ben született nagymamájánál jár - férjével együtt - Ukrajnában. Az ukrajnai képekre rárímel a Magyarországra telepedés előtti helyzetben, a kaukázusi Majkopban gazdálkodó Jánossyné alakja. Jánossy Ferencet 1942-ben, házkutatást követően, elviszik, s így aztán Szibéria a könyvben a nálunk szokásos történet-színhelyként is megjelenik. Életét tizenöt évvel ezelőtt diktálta magnóra Jánossy Ferencné. Lejegyezte és könyvvé szerkesztette a lánya, Ilonka férje, Doubravszky Sándor. S mert a meséből úgy lett könyv, hogy Anya, egy orosz asszony élete rajzolódik ki belőle, de ez a rendezett szöveg nem vált szépirodalmi értelemben vett regénnyé. A találkozás ezzel a nyomorúsággal teli élettel - mely mint dokumentumként mellőzi a ‘művi’ megformáltságot s így a katarzist is - nem old fel, nem segít túl az állapoton, az együttérzésen és a sajnálaton. Mátyás Aliz onya: Egy orosz asszony élete Archívus fotókkal illusztrálva Lejegyezte és megírta: Doubravszky Sándor. Bagolyvár Könyvkiadó, Budapest 214 oldal, fűzve: 980 Ft KÖNYV Mi itt derekasan megtartjuk elszigetelésünket, bár egy kaszárnyában lakunk - Batthyányn kívül -, Kos (sic!) még most is uralkodik (Kossuthról van szó), és van udvara, mi több, testőrsége, haditudományban neveli magát, jövendőben nélkülözni akarván a vezéreket... Tehát még egyszer az Isten áldjon meg, s boldogítson, kívánja tisztelő barátod: Mészáros Lázár.” A levél Kutahiában kelt, 1851 januárjában, írója Mészáros Lázár (vagy ahogyan naplójában és leveleiben saját magát emlegeti: Szegény Kófic Lázár), történelmünk első hadügyminisztere, aki az idő tájt, miként a nagy példakép, Mikes Kelemen, Törökországban ette az emigráció keserű kenyerét, s éppen „miniszteriális életrajzát” írta. A levél címzettje Szemere Bertalan, a szabadságharc egykori miniszterelnöke, aki akkor éppen Párizsban tartózkodott. Ezeken a forró, nyári napokon igazán kellemes időtöltés, ha találunk egy árnyas helyet, s néhány jó könyvvel elmenekülünk a jejen izzadt nyüzsgéséből, hogy egy másik korszak - persze nem kevésbé zűrzavaros, de talán hűvösebb, elegánsabb - világa táruljon fel előttünk. Javaslatom: árnyékban és a hűs szobákban olvassuk egyszerre Mészáros Lázár Törökországi naplóját és Szemere Bertalan Leveleskönyvét. A Zrínyi és a Balassi Kiadó ugyanis most szinte egy időben jelentette meg a két negyvennyolcas politikus naplóját és levelezését. A szövegek segítségével nemcsak két ember személyiségébe, párhuzamos titkaikba pillanthatunk be, de az emigráció hétköznapjaiba is. Történelem alulnézetben. Mészáros Lázárt a kortársak úgy emlegették, mint a „legbecsületesebb magyar”-t, aki a „hadügyminisztérium síkos lován ülve” (idézet tőle) is inkább „polgárkatona” maradt. 1849 áprilisában nevezték ki miniszternek. Nagy buzgalommal látott hozzá az első önálló hadügyminisztérium megszervezéséhez, bár - mint naplójában megjegyezte - „a miniszteriális élet a szolgaság szolgasága volt”. Legbüszkébb arra volt, hogy létrehozta a „Ludoviceumot”, amelyben a „fiatalságnak akart paradicsomot teremteni”. A szabadságharc bukása után, 1849 augusztus 14-én, legjobb barátja (s egykori vezérkari főnöke), Dembinski tábornok társaságában lépte át a magyar határt, s a török birodalomba menekült. Kutahiában azután főként az írásnak élt, itt vetette papírra naplóját, s innen írta számos levelét. Az 1849-1850. évi törökországi napló hosszú ideig kiadatlanul hevert az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában. Ennek egyik oka nyilván az volt, hogy a kézirat csak igen nehezen olvasható. A másik, sokkal nyomósabb ok viszont az lehetett, hogy az egykori hadügyér megjegyzései kényelmetlenül érintették az elmúlt század különböző hivatalos köreit, mozgalmait és politikai irányzatait. Mészáros Lázár nemcsak a Habsburg-dinasztiával, Ferenc Józseffel szemben viseltetett ellenséges érzülettel, de élesen támadta Kossuth Lajost, Görgey Artúrt, de még Petőfi Sándort is. Sokan azon is megbotránkoztak, hogy az egykori császári és királyi huszár ezredes törökországi magányában Charles Fourier francia utópista szocialista hívéül szegődött. Mészáros Lázár az emigráció egyik kíméletlen kritikusa. Egy helyütt például ezt írta: „A szerencsétlenség vagy balsors még jobban mutatja az egyéni jellemet, az itteni különféle egyértségek közt anynyi konkoly, annyi alávaló acsarkodás, irigység, rágalom stb., sőt még piszkos vétkek is találkoznak, hogy émelyegni kell az embernek.” Másutt pedig így vélekedett: „Ezen magyar kikapások, súrlódások, egymás elleni agyarkodások (sic!) a közvélemény előtt becsünket, tekintélyünket alább szállítja, miként Kossuth módnélküli sok irkafirkája megháborítá a Padisahot, s így jólétünket és kedvezményeinket a török előtt veszélyezteté.” Mészáros talán Kossuthról szólt a legdurvább hangnemben. Egyik naplójegyzetében pl. úgy vélte, a nemzetnek végre rá kellene jönnie, hogy „hamis próféták és nyegle kormányzók” helyett „alapos, higgadt vérű és bár lassúbb, de bizonyosabb lépéssel járó vezetőket" kellene választania. Másutt a szabadságharc bukásának okait vette sorra: „A sok küldöttmény, bizottmány mindenhol működött, de szón kívül mit sem végzett, mindenbe beavatkozott és abba legjobban, mihez legkevesebbet értett, a katonaság irányoztatásába...” Mészáros Lázár, miután a Történeti töredékek egy miniszteriális életből című terjedelmes emlékiratának végére ért, egyik Szemere Bertalannak írt levelében leszögezte: „Én még egy külföldön írt könyvet hazánk eseményeiről nem olvastam, nem is olvasandók. Én megírtam a magam emlékiratait, s abban mit sem akarok változtatni, azért gyomromat nem terhelem.” Mészáros, bár a Szemerének Párizsba írott leveleinek hangneme „tisztelettudó és baráti”, naplójában vele szemben is inkább ellenséges. Szemere fenyeget, hogy leírja a forradalmunkat és bennünket szépen le fog gyalázni, csak rajta, maga magát is legyalázhatja. A magyar sehol sem egyetértő, mindenhol pöröl... S én egyben sem látok nagy embert, hanem látom a körülményeket, kis törpe bátortalan egyéniségeket...” Kófic Lázár írásainak legnagyobb értéke a szókimondó, önmagát és családtagjait sem kímélő irónia. Egyik - történetesen megint Szemere Bertalannak szóló - levelét imigyen fejezte be: „Tudjad még, hogy testvérem, s kis húgom, midőn a császár Pesten volt, egyszerre markokba köptek, s a császárnál audenciát kértek. Testvérem lágyszéket kapott, s nem mehetett, de kis húgom keménnyel bírván, elment. Őfelsége előtt visszatérésemet kéré, ki azt mondá, hogy azt nékem kell kérni... Erre testvérem, utca (sic!) neki, nekem a kérést megparancsolá, mire én neki az Isten ujjmutatását hozám elő, ki tosást küldött rá, hogy be ne mocskolja magát.” Szemere Bertalan levelesládájában más érdekességekre is bukkanhatunk. Magyarország egykori miniszterelnöke, akiről egy parlamenti bírálója azt mondta: „ő nem politikus, hanem csak író”, már 1840- ben nagy föltűnést keltett az Utazás külföldön című könyvével. A szabadságharc bukása után Görögországba ment, ahol sorra látogatta a nevezetes helyeket: Athén, Spárta, Korintosz... „Egész varázs hódít el - írta naplójába. - Kéjben úszik lelkem... Homér hősei repdesnek benne.” Az emigrációban a Kossuthról megfogalmazott kemény bírálataival hívta fel magára a figyelmet. Szemere kárhoztatta Kossuth diktátori hajlamait, de felrótta azt is, hogy a „kormányzó” elmulasztotta a nemzetiséggel szükséges együttműködést. Véleménye szerint Kossuthot súlyos felelősség terhelte a bukásért, s ezért - lemondása után - jogtalanul használta a kormányzói címet. Azt pedig kereken tagadta, hogy a diktátori hatalomnak Görgeyre történt átruházásáról szóló kossuthi iratot ő - mint felelős miniszterelnök - ellenjegyezte volna. Szemere az 1850-es években több levelet is váltott Marxszal és Engelszszel. Egy 1853 február elején kelt, Marxnak írott levelében például így értékelte saját - a magyar forradalomban játszott - szerepét: „Hűségesen harcoltam Kossuthtal a háború alatt, de bátran léptem fel önkényúri hajlamai és megnyilatkozásai ellen.” Marx válaszlevelében néhány mondattal vázolta Kossuth karakterét: szerinte „ingadozó gyöngeség, kibogozhatatlan ellentmondások és felemásságok” jellemzik. „Benne megtalálhatók a művészi jellem összes vonzó erényei, de összes nőies hibái is.” A száműzetésben élő magyarok közül többeket is megkísértett a gondolat: a magyar bor külföldi népszerűsítésére jövedelmező vállalkozásokat lehetne alapítani. Szemerét is az anyagi kényszer hajtotta a „borvállalatba”. Egy másik, Marxnak írott levelében így vallott erről: „Ha mi nem segítünk magunkon, ki fog nekünk segíteni?... Megragadom majd az első alkalmat, hogy küldjék Önnek néhány palackkal ebből a nektárból, igyék belőle a magyar köztársaság feltámadására.” Szemere egy időben nemzetközi tapasztalataival is igyekezett a hazai ismerősökön segíteni. A tatai uradalomból küldtek hozzá egy „ösztöndíjast”, aki azonban csalódást okozott neki, mert nem a megálmodott „új embertípussal” találkozott, hanem az élősködő dzsentrivel. Szemere cselekedeteit egyre inkább az indulatok vezérelték, s egyre kevésbé tudott eligazodni az emigráció útvesztőiben. 1864 végén dührohamában a családjára támadt. Ekkor az elborult elméjű egykori miniszterelnök - felesége kérésére - amnesztiát kapott, s orvosi kísérettel hazatérhetett. Szanatóriumokban ápolták. Már nem írt, csak lányának beszélt néha a „nagy időkről”. 1869. január 18-án tért örök nyugovóra. Lipp Tamás Mészáros Lázár törökországi naplója 1849-1850 Zrínyi Kiadó, Budapest 155 oldal, kötve, 860 Ft Szemere Bertalan leveleskönyve 1849-1865 Balassi Kiadó, Budapest 313 oldal, fűzve, 1500 Ft Történelem alulnézetben SZEMERE BERTALAN LEVELESKÖNYVE 1849-1865 Szabadságharc Erdélyben ahogy az ellenfél látta Jásorok írásakor épp százötven esztendő választ el bennünket 1849 vérzivataros nyarától, azoktól a drámai eseményektől, amelyekről általában tudni véljük, miért s hogyan vezettek történelmünk egyik legnagyobb tragédiájához. De elkövetkezhet-e valaha is az a pillanat, amikor úgy érezhetjük, hogy már „eleget tudunk”? Adam Adamovics Nyepokolcsickij Az erdélyi hadjárat orosz szemmel 1849 című könyve ismételten figyelmeztet bennünket arra, hogy a megismerés a történetírásban sem egyéb végtelen és lezárhatatlan folyamatnál, s bármennyi dokumentum és tanúságtétel is áll rendelkezésünkre, tudásunk sosem lesz teljes. Nyepokolcsickij visszaemlékezéseiből azonban egy optimista következtetést is levonhatunk: az oly sokszor homályosnak, kibogozhatatlanul szövevényesnek tűnő múlt a legapróbb részletekig megismerhető és értelmezhető lesz, ha a krónikás, a történész lelkiismeretesen tesz eleget vállalt feladatának. Nos, szerzőnket e tekintetben egy pillanatig sem érheti kifogás: objektivitásra törekedve, imponáló alapossággal idézi fel az orosz csapatok 1849. évi erdélyi harcait. A könyvet különösen vonzóvá teszi az a tény, hogy írója a szemtanú és a résztvevő hitelességével szól hozzánk. Nyepokolcsickij az Erdélyben tevékenykedő cári hadsereg ezredese és főszállásmestere volt, s az 1849. július 31-én lezajlott gyászos emlékű segesvári csata után őt nevezték ki az addigi vezérkari főnök, az ütközetben halálos sebet kapott Szkarjatyin tábornok utódává. Közvetlen és rendkívül fontos tisztséget betöltő munkatársa volt tehát a szóban forgó sereget - az V gyaloghadtestet - vezénylő Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornoknak, s ennek köszönhetően egészen más perspektívából lát(hat)ta a hadjáratot, mint az alacsonyabb rangú tisztek és a közkatonák. Tájékozottsága, mindenre kiterjedő figyelme Nyepokolcsickijt tökéletesen alkalmassá tette egy ilyen jellegű munka megírására, s könyvének értékét az sem rontja le, hogy az olvasó néhány hiányosságot is kénytelen regisztrálni. Az orosz főtiszt a valószínűleg nem egyedül végzett anyaggyűjtés és a megformálás során csak saját hadseregének iratanyagát használhatta ki, forrásainak korlátozottsága tehát joggal válthat ki fenntartásokat. Gyakran közöl túlzó adatokat a honvédcsapatok erejéről, s ezzel - akarva-akaratlanul - az orosz haditettek nagyszerűségét hangsúlyozza. Az események lehető legpontosabb rekonstruálása mellett egy másik célt is követett: méltó emléket akart állítani az 1849- ben Erdélyben harcolt cári csapatoknak. Teljesítményükről szólva nem fukarkodik az elismerő szavakkal, s ezt - lévén egyik legmagasabb rangú parancsnokuk - nem is vehetjük tőle rossznéven. Könyvéből az derül ki, hogy az oroszok felkészültségükön és bátorságukon kívül lovagiasságukkal, a legyőzöttekkel szembeni nagylelkűségükkel is kitűntek, velük ellentétben azonban a magyarok nem egyszer felrúgták a hadviselés szabályait, álnoknak bizonyultak, és - a szerző ezt több eset felidézésével is bizonygatja - a fosztogatásoktól, a polgári lakosság elleni erőszakosságtól sem riadtak vissza. Ez a beállítás egyoldalú: Nyepokolcsickij nem tud vagy nem akar tudomást venni a cári katonák által elkövetett kegyetlenségekről, miközben tényként említ olyan történeteket, amelyek hitelessége megkérdőjelezhető. (Abban azonban sajnálatos módon igaza van, hogy a szabadságharc folyamán a magyarok is követtek el atrocitásokat.) Mint említettük, a szerző elfogultsága ellenére is tárgyilagosságra törekedett, nem meglepő tehát, hogy a honvédsereg harci erényeit sem hallgatja el. Elismeri, hogy a magyar katonák bátran, elszántan és kitartóan küzdöttek, s bár nem mondja ki, de könyve is nyilvánvalóvá teszi: a Bem vezette erdélyi csapatok hősies védekezése akadályozta meg a cári ármádia eredeti haditervének a megvalósítását, t.i. Lüders seregének a kijutását az Alföldre, a magyar fősereg hátába. Bem hadvezéri képességeit méltatva Nyepokolcsickij már-már az elragadtatás hangját üti meg: „Ezek a hadműveletek Bem ragyogó tehetségét és katonai képzettségét tanúsítják. Mindent megtett, amit lehetett. El kell ismerni, hogy kivételesen tevékeny, energikus, határozott és fölötte bátor volt; a harcban mindig elől járt, jelenlétével lelket öntött a magyar seregekbe”. A szerzőről általában elmondható, hogy bár jó néhányszor elítélően ír az erdélyi magyar fegyveres erők különböző tetteiről, józanságát és mértéktartását mindazonáltal megőrzi, s távol áll tőle a gyűlölködés és esztelen bosszúvágy, amely Haynaut és a hozzá hasonlóan gondolkodó osztrák katonai és politikai vezetőket jellemezte. Nyepokolcsickij munkájának legfőbb érdeme, hogy a szabadságharc hadtörténete iránt érdeklődő olvasó ezúttal az ellenfél szemszögéből, a harctér túlsó oldaláról ismerheti meg az Erdélyben 1849 elején és nyarán lezajlott események történetét: „orosz katonák között állva” leszünk szemtanúi a Tömösi-szoros elleni rohamnak, Brassó bevételének, a segesvári csatának, a Nagyszebennél megvívott döntő ütközeteknek, a magyar csapatok dévai és zsibói fegyverletételének s megannyi más hadmozdulatnak s összecsapásnak. A szerző hű krónikásként napról napra beszámolt mindenről, amit megörökítésre érdemesnek tartott, s hogy az olvasó tájékozódását megkönnyítse, jegyzetekkel, táblázatokkal és térképekkel egészítette ki könyvét. A szakszerű, rendkívül - szinte már fárasztóan - adatgazdag kötetet fordítójának, Rosonczy Ildikónak az erdélyi orosz hadjárat politikai és katonai hátterét megvilágító s történeti forrásait számba vevő tanulmánya vezeti be. A mai olvasó alighanem sokkal könnyebben nyomon követheti a könyvben felidézett eseményeket, mint azok, akik az első, 1858-as Szentpéterváron megjelent kiadást kézbe vették: új jegyzetek, hadműveleti térképek, mutatók és szerencsés kézzel összeválogatott illusztrációk segítik. G. Kovács László A. A. Nyepokolcsickij: Az erdélyi hadjárat orosz szemmel 1849 Ford., sajtó alá rend., bev.: Losonczy Ildikó Balassi Kiadó, Budapest I1 fotókkal 230 oldal, kötve, 1200 Ft