Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)

1991-06-14 / 42. szám

A I. évfolyam, 42. szám mi , 1991. június 14., péntek FÓRUM Hallgatom a rádiót, hallgattam az önnel készített riportot. Most — napok múltáin is —, ugyanaz a szorongás béklyózza a tollamat, mint ami akkor a szívemet szo­rongatta. Majdcsak oldódik, bíz­tatom magamat, de hátha félre­magyarázzák mondandómat, int a tapasztalat. Hátha megcsonkít­va idézik, ügyetlenül, hiányosan vagy hamisan fordítják idegen nyelvre — mégis szót kell válta­nunk. Évek óta ismerem az ön nevét, és van tudomásom tevékenységé­ről, de „újsághír-emberből” való­ságossá a budapesti könyvhétre megjelent memoárja tette szá­momra, számunkra. Regényes sorsát aligha irigyli valaki, még­ha borzongással olvassa is, és leg­főbb tanulságát nem mindenki látja: íme az ember, aki felismer­te kegyelmi állapotát — nevezzük ezt akár az Isten, akár a sors művének —, s nem tékozolta el, mint mások, oly sokan. Felismer­te, miféle kötés, kötelezettség ez. Csodálom ezért a felismerésért, következetességért, tisztelem szenvedélyességéért, amellyel né­pét szereti és a bűnt gyűlöli. Ismerni ilyen embereket a mi tájainkon is, és most Csurka Ist­ván nevét említem. Azt a nevet, amely oly szélsőséges véleménye­ket, indulatokat vált ki itthon, hogy néhány mondattal megma­gyarázni lehetetlen, önt, mint­hogy nemes elszántság vezérli, s nem a vak indulat; tudom, figyel­mesen továbbolvasná ezt az írást, ha történetesen tudna magyarul. Milyen ember Csurka István? Szenvedélyes kereső, szenvedélye­sen szereti ezt az országot és ezt a népet, és másokkal együtt két­ségbeesetten igyekszik el nem szalasztani a még sohasemvolt történelmi pillanatot, a lehetősé­get szellemi és erkölcsi újjáépü­­lésünkre. Bizonyára szerencsé­sebb, ha az, akit az íróasztalától a politika asztalához sodornak az események, higgadtabb, rava­szabb, netán zárkózottabb, kevés­bé vételen — de hát sokfélék vagyunk, mit magyarázzam. Az ön számára Kelet-Közép- Európa nem távoli, egzotikus táj, hanem véres, tapintható valóság, ezért bizonyára nem lesz nehéz megérintenie Csurka szenvedé­lyességének — mondhatnánk vég­letességének — gyökereit. Tud­hatja, hogy ennek a nemzetnek a tagjai egyénenként és csoporto­san, jelképesen vagy valóságosan megjárták vagonok sötétjét, s ki­kilökte,­­okádta őket a vonat börtöncellákba, szögesdrótok mö­gé. Félre ne értsen, ez nem a szenvedések licitje, hiszen azok össze nem vethetők, de higgye el, most — bár szabadon, de — kiet­len tájon botorkálunk egymás felé, hazafelé, s hosszú még az út. Mondják, nacionalisták va­gyunk; de hát, mielőtt nagyobbra, egyetemesre néznénk, meg kell találni az elveszett otthont, a szomszédokat, az eltűnt baráto­kat, az elkallódott értékeket,­­ újjá kell építeni a házat. Talán magától értetődő már, amiért tollat ragadtam, mégis fel­említem. Váradi Júlia a riport során megkérdezi, mit gondol ön a magyarországi antiszemitizmus­ról, mintha az erről való vélemé­nye kétséges lehetne. S itt hang­zik el Csurka István neve és a Magyar Demokrata Fórumé is. Van Magyarországon antiszemi­tizmus, de ezt — jobb híján — „kocsmai” antiszemitizmusnak nevezném. Nem kisebbítve ezzel figyelmet érdemlő voltát, hiszen tudjuk, Szálasi csőcseléke is e valóságos és szellemi kocsmákból toborzódott. Azonban Csurka Ist­ván — akit én éppúgy igazság­keresőnek ismerek, mint ahogy most önt volt alkalmam megis­merni — sem nem alkalmi, sem nem törzsvendége ezeknek a gyüledéknek. Hosszas és körül­ményes lenne elemezni a történé­sek sorát, amelyek következtében Csurka állítólagos antiszemitiz­musát akárki evidenciaként em­legetheti, egy azonban bizonyos: nem idézhető fel tőle ilyen meg­nyilatkozás. Mi történik hát? Ér­telmezik, magyarázzák, megíté­lik „páncélozatlan” mondatait, s lefordítják — mint ahogyan az ön számára is — idegen nyelvre. Nincs okom kétségbe vonni alkal­mi fordítójának jóhiszeműségét, de — a fordítás igen kényes do­log. Hadd világítsam meg ezt egy kérdéspárral: 1. Nagyon jól kell tudnia ma­gyarul annak az amerikainak vagy felületesen is elegendő, ha le akarja fordítani anyanyelvére, és 2. Nagyon jól kell tudnia ango­lul annak a magyar anyanyelvű­nek, vagy felületesen is él­, aki angolra kívánja fordítani az aláb­bi mondatot? „Van antiszemitizmus.” „Antiszemitizmus van.*’ Ez valóságos probléma, ugye, pedig csak két tőmondatról van szó. Mennyivel bonyolultabb ez az összetett mondatokat tekintve, vagy egy hosszabb megnyilatko­zás korrekt, árnyalt fordításánál. S hogyan áll ez valóságosan, országunk esetében? Van anti­szemitizmus — mint régiónkban máshol is, vagy akár távolabbi könyezetünkben, de innen nem kell sem egyénenként, sem cso­portosan menekülniük a magukat zsidónak vallónak, vagy a vallá­sukat gyakorlóknak. Nagyszerű zsidó kulturális és hitbuzgalmi sajtó működik például. Népsza­badság-beli nyilatkozatból tudom, örömmel konstatálhatta a zsidó is­kolaügy izmosodását, újjáéledé­sét. Nem említem fel — ön jól ismeri — a háborús évek történé­seit, az embertelenségek mellett az emberség, a humanizmus pél­dáit. És úgy gondolom, ki kell igazítanom egy kérdését is: cse­peredő demokráciánk nem olyan parttalan, hogy a fasizmus és az antiszemitizmus „bűntényből puszta véleménnyé enyhült”. Wiesenthal Úr! Jó lenne önnel egy asztalhoz ülni — s ez nem is lehetetlen, hiszen Bécs oly közel van —, mert mint belügyeinkben elfogulatlan valaki, sokat segít­hetne magunkra­ egymásra talá­lásunkban. És Csurka István is ott ülhetne annál az asztalnál és még sokan mások. Annál a kép­zeletbeli asztalnál tisztelettel ta­lálkozhatna majd, nyíltsággal és jóakarattal. Lennének ott zsidók és nem zsidók. Katolikusok, iz­raeliták, reformátusok, evangéli­kusok, deisták, akár isten tagadók is. Meggyötört és jövőnkért gyöt­rődő emberek. Magyarok, demok­raták. Próbálkozhatnánk megtisztíta­ni a mérgezett kút vizét. Ugye eljön, ha hívjuk? Szőnyi-Virág Imre Levél Simon Wiesenthalnak Széchenyi Gellért-hegyi álma A legnagyobb ma­gyar álmodó abban is a legnagyobb volt, hogy nem csupán álmodott. Mindent megvalósítani azon­ban az ő munkabírása sem tudhatott. Volt, amit kötelességül ránk hagyott. Ilyen a Gellért-hegyi Nemzeti Pan­teon — vagy ahogy ő nevezte: „Üdv­­lelde” — terve is. Voltaképp egy ma­gyar Walhallának tervezte el ezt, de hazai nevet keresett rá. S ehhez tud­nunk kell, hogy a skandináv mitológia Walhalája nem csupán a harcban el­esettek legendás túlvilági csarnoka, ha­nem e néven építtette föl I. Lajos ba­jor király a Duna fölött, Regensburg közelében 1830—1842 között azt a dór stílusú pompás márványcsarnokot, ahol a nemzet nagyjainak emlékét örökítet­te meg. A következő évben, 1843-ban jelent meg Pesten Széchenyi István könyve merész álmáról. Voltaképpen egy nemzeti temető terve volt ez, de mivel nagyjaink, uralkodóink, íróink, tudósaink csontjai az idők viharában szétszórattak — sírok nélküli emlék­hely is lett volna egyben: emlékszob­rokkal, domborművekkel, kenotáfiu­­mokkal (vagyis jelképes sírokkal). Királyaink székesfehérvári temetke­­zőhelye a székesegyházzal együtt szét­­dúlatott; természetes, hogy a Nemzeti Panteont a Duna-parti fővárosba kép­zelte megálmodója legalkalmasabb he­lyéül pedig a Gellért-hegyet találta: nemcsak a kiemelkedő, központi hely­zete miatt, hanem — m­­inthogy költői képzelete jelképekben gondolkodott — azért is, mivel ..egy mártír után nyerő nevét, és eképp nem egy politikai vagy közvéleményi mártír félfogadására vol­na ez okból is alkalmas (a hely)”. Tud­ta, érezte jól — tizenhárom évvel a Hitel után —, hogy e tájon mártírom­­ságra kell felkészülnie azoknak, akik újat akarva fáradoznak a nemzet ja­ván. Ahogyan majd Ady írja: „Meg­­nyiltak lángolón előttünk / A Bolyai­­s Cserei-sírok / S hozzánk szegődtető szép sorjában / Az árnyas magyar mártírok.. Pedig akkor még nem állt ott a Ci­tadella, az önkényuralom idején emelt „magyar Bastille” —, ’ ahogy a közvé­lemény emlegette, lerombolásával, is ál­landóan foglalkozva. 1894 júniusában vette birtokba az osztrák katonaság, a városra szegezett hatvan ágyúval. Jó száz év múlva, 1956 őszén pedig újabb katonaság vette birto­kba Csepelre és Pestre szegezett tankágyúkkal és löve­­gekkel a Szobor alatt. A katonák (osztrákok, oroszok) el­mentek (elmennek), a Gellért-hegy, s a Citadella itt szaradt, megmaradt, domborművekre, emléktáblákra és szobrokra váró kopár falaival. És itt maradt Széchenyi nagy álma is, hogy a végleg szabaddá váló nemzet a ket­tős jubileum évében valóra váltsa. Lehet-e méltóbb, maradandóbb em­lékműve a Széchenyi-évfordulónak, mint a Gellért-hel­fi Nemzeti Panteon megteremtése, ahová az ország min­den megyéje, városa, a világ minden magyar­lakta helysége elküldheti egy­egy nagy szülöttének emléktábláját, domborművét, szobrát, közadakok­­ból, művészek felajánlásaiból, hogy a szétdarabolt magyarság szellemi egy­sége a Gellért-hegyi Nemzeti Panteon­ban szemmel láthatólag is megvaló­suljon. S lehet-e méltóbb főalakja, em­lékműve Panteonnak, min­t az új, a korszerű európai fővárost, az új Ma­gyarországot megálmodó Széchenyié? Sok szobrot képzeltek már a Gellért­hegy kiugró sziklaormára; Szabó De­zső Attilát, Dózsát álmodott ide. A legnagyobb magyar nem véletlenül gondolt az országalapító István király­­ püspökének, a vértanú Szent Gellért­­nek hegyére: a kereszténység mentet­te meg a magyarságot Európa, s a vi­lág számára. S nyolc évszázad múlva nem kisebb vértanúsággal vetette meg ő — a második orsz­ágalapító István — az új, európai magyarság, az új, élni képes Magyarország alapjait. A szobrokat nem lehet „átértelmez­ni”. A nőalak megm­aradhatt — bár nem ez a kétes eredetű mostani, ha­nem, az, amely a Magyar Tudós Tár­saság, az Akadémia jelképe volt, Szé­chenyi „Borúra derű” jelszavával. En­nek az ideális nőalaknak — a nemzet szimbólumának — nem lobogtatja semmilyen szél­járás a köntösét; nyu­godt fennségében áll, s nem pálmát, serleget tart a kezében, fölötte sorssal. Ahogyan A sas és a serleg szerzője, az akadémikus Sőtér István írta könyvé­ben: „Borús égből öreg sas száll a ser­leg felé, melyet fiatal nő emel a ma­gasba. A sas a magyar nemzetet jel­képezi, az »ideális megjelenésű« nő­alak pedig »a tudás világánál megsze­lídült erkölcsöt«. A serleg: »a maga­­sabbrendű humanismus« jelképe. íme, a Magyar Tudományos Akadé­mia cím­er-allegóriájának jelmagyará­zata, azé a címeré, melyet az alapító Széchenyi Is­tván ajándékozott a Tudós Társaságnak, 1834-­ben. A nagyméretű festmény az Akadémia »«képes termé­nek« keleti falán függ, szemközt a Du­nára, a Várra, a Lánchídra nyíló abla­kokkal. Széchenyi annak az asszony­nak arcmását küldte az Akadémiának, akit szeretett, feleségül vett; az alle­gória »ideális nőalakja« Seilern Cres­­cencia vonásait viseli.” Bronzba örülve már nemcsak egy zárt teremből nézhetne a Dunára, ha­nem a borúból derűre ébredő, a fél év­százados nyomasztó, lidérces álmából ocsúdó, megszabadult egész országra. Lehet-e méltóbb emlékműve az újra szabaddá váló hazának, a Széchenyi­­évfordulónak? E sorok írója már kétszer is szólt er­ről a tervről jó tíz éve: egy napilapban, s egy folyóiratban, akkor mindent vissz­hang nélkül. A bronzbálvány akkor még túl szilá­rda­n állt, s úgy látszik, sokan féltették nimbuszát a mögötte fölépítendő Nemzeti Panteontól. Most azonban eltűnt ez az akadály, minden akadály. S a Széchenyi-év nem tűr ha­lasztást, halogatást! Szilágyi Ferenc Az engedelmesség nem ellentétes a jogrendül! Tisztelt Szerkesztőség! Az Új Ma­gyarország 1991. június 3-i száma. Tamás Gáspár Miklóssal készült interjút közölt, s nekem néhány megjegyzésem volna a benne ki­rajzolódott kereszténységképről, értelmezésről. Tamás Gáspár Miklós úr okos ember, de a keresztény (keresz­tén) tanításokat, a hit igazsá­gait vagy’ nem ismeri pontosan, vagy — ami rosszabb — szándé­kosan összemos igazságokat fél­igazságokkal, részigazságokkal, vagy — megkockáztatom, hiszen téziseinek forrását sehol nem közli — vélt igazságokkal. Az állam és az egyház(ak) szük­séges szétválasztásának indoklá­sában, kibékíthetetlen ellentét­ként sorolja fel azokat a „keresz­tyéni” tulajdonságokat és eszmé­ket, amelyek — szerinte — kizár­ják az állam és az egyház(ak) összekapcsolását Alapvető össze­mosás e kérdésben, az, hogy TGM (elnézést a rövidítésért, de a saj­tóban többször is így jelent meg) református lévén, konzekvensen a keresztény szó helyett keresz­tyén kifejezést használ, ugyanak­kor elemzésében több olyan alap­vető tulajdonságot magatartás­­formát sorol fel, ami kifejezet­ten a római katolikusokra és nem általában a keresztyénekre érvé­nyes. Eg­­etlen ilyen, teljes tájékozat­lanságot bizonyító kijelentést ra­gadok csak ki: „Ma például ke­resztyén politikai magatartásnak számít a nagycsaládosok támoga­tása. Pedig az eredeti keresztyén eszmény nem a nagycsalád, ha­nem a szüzesség.” Ez a tényként közölt megállapítás teljességgel abszurd, hiszen Krisztus, a ke­reszténység megalapítója, szóvá sem teszi a szüzességet, mint kö­vetendő magatartási formát; ép­pen ellenkezőleg, a házasságot emelte szentségi rangra, mely­nek egyetlen célja a gyermek­­áldás vállalása. Az Ószövetségi Szentírásban, a Mózes könyvében Isten az emberpár teremtése után mondja, hogy „sokasodjatok"! Ez szűzen nem megy! "a szüzesség eszményét a ke­reszténységre általánosítani azért is lehetetlen, mert éppen a refor­mátus TGM szájából hangzik el, mikor is köztudott, hogy a pro­testánsoknál — akik ugyanolyan keresztények, mint a katoliku­sok — egyáltalában nem köve­tendő „magatartási forma” a szü­zesség, hiszen a protestáns papok, lelkészek házasodnak is. A teljes­ség kedvéért meg kell említe­ni, hogy a katolikus egyházban is csak egyes szerzetesek tesznek szüzességi fogadalmat. A görög­katolikus és ortodox papok nő­sülnek is. Tamás Gáspár Miklós, mint az MTA Filozófiai Intézetének igaz­gatója, az átlagember szemében nagy tekintélyű, tudós férfiú, aki­nek kijelentései — különösen a tudományosság báránybőrébe bújtatva — nagy hatásúak. Az elmúlt évtizedben a hit oktatá­sa — akár tudományos, materia­lista világnézetű szemléletben is — nagyon hiányos volt, sőt, tel­jesen hiányzott, így még az átla­gosnál tanultabb, sőt, felsőfokú végzettséggel rendelkező, akár még hivő emberek is, igen-igen hiányos ismeretekkel rendelkez­nek a vallások, így a keresztény­ség felől is. Azért, hogy,a tájékozatlanság­ból származó homály kissé tisz­tuljon, szükségesnek tartom né­hány mondattal megvilágítani a kereszténység lényegét. A kereszténység, mint vallás, annak a Krisztusnak (Jézus) ta­nításán alapszik, aki az időszá­mításunk kezdetén, mintegy 33 évet élt a földön. Krisztus zsidó volt, és a zsidó vallás tanítása szerint nevelkedett. A kereszté­nyek hite szerint Jézus Isten fia volt, aki azért jött a Földre, hogy az embereket — minden embert egyenként — halálával megvált­son eredeti bűneitől. A keresztények hitének nap­ja, létezik egy örökkévaló, m­in­­denható szellemi lény, akit Isten­nek neveznek. Ez az Isten min­denhatóságánál fogva, megterem­tette a világot, ezen belül a Föl­det, rajta az életet, élőlénye­ket, melyek közül kitüntetett he­lye van az embernek, mint Isten gyermekének, aki abban külön­bözik a többi élőlénytől, hogy örökké élő lelke van, amely az emberi test halála után a túlvilá­gon él tovább. Ahhoz azonban, hogy a túlvilágon a lélek Isten társaságában élhessen. Isten ta­nítása szerint kell élnie a Földön. Ez a tanítás az Evangéliumok­ban (örömhír) található meg, me­lyeket emberek írtak, akik Jézus — a Földre szállt Isten — taní­tását jegyezték le. A keresztény tanítás lényege, a teljesség igé­nye nélkül: a mózesi tízparan­csolat megtartása, a szeretet pa­rancsa (Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. ) Ez talán a legfőbb parancs, hiszen Jézus szembeállítja az ószövetségi sze­­retetparancsot az újszövetségivel, mikor azt mondja: „Hallottátok a a parancsot: Szeresd embertár­saidat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért." {Máté S, 43—44]) A szellemi ja­vak magasabbrendűsége az anya­gi javak felett, és a Hegyi be­szédben elhangzott nyolc boldog­ság /Máté S, 3—12.] (Teológusok biztosan kiegészítenék még kö­tetnyi lényeges elemmel, de az egyszerűsítés miatt, remélem, nem tartanak eretneknek.) A nyolc boldogság között sze­repel a TGM által idézett erény, a szegénység, melyet logikátla­nul szembeállít a társadalmi igaz­ságossággal. Említi az engedel­mességet, mint keresztény taní­tást, és azt ellentétbe állítja a jogrenddel. Érthetetlen! A jog, a rend TGM szerint, nem feltéte­lez engedelmességet? (Ha van társadalmi engedetlenség, akkor engedelmesség is van!) Ezek az erények azonban csak a tamásgáspármad­usi megvilágí­tásban ellentétesek az evilági élettel. Pedig nem az! Hisz Krisztus mondta, hogy sáfárkod­jatok jól talentumaitokkal, ő mondta: „Adjátok meg a csá­szárnak, ami a császáré, és Isten­nek, ami az Istené.” Azi keresztény tanok, mind pozi­tív, az élet igenlését erősítő ta­nok. Ezért a keresztények derű­sek, optimisták, mert hiszik, hogy az erényes, Istennek tetsző élet jutalma a halál után, az örök életben, az Isten látása lesz. E tanítás szerint azok azonban, akik kizsákmányolják embertár­saikat, akár testileg, akár lelki­leg, akik elkeseredést szítanak, életellenes tevékenységet fejte­nek ki, nem tartják be a tízpa­rancsolatot, akik békétlenséget keltenek, szeretetlenséget gerjesz­tenek és bűneiket haláluk előtt nem bánják meg, és nem teszik jóvá, azoknak lelke nem látja meg az Istent. Madách az Ember tragédiájá­ban költőien mondja: „S nem érzéd-e eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjául vala„ S teremteni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve, Ki a tagadás ősi szelleme. Szarka István 11 Kinek is jobb? Fölkereste szerkesztőségünket Petőfi Sándor fiatal költő az­zal, hogy ő válaszolni óhajt az MSZMP most kibocsátott pla­kátjára, mely a MOST JOBB? kérdést intézi a nemzethez. A túlhevült ifjú külső munka­társ szerint ennél égbekiáltóbb arcátlanság kevés hagyta még el a sajtót. Válaszát versben fogalmazta, egyszerre kettő­ben is, azt állítván, hogy ő, mint demokrata, választási le­hetőséget tanás olvasójának. A kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia. Első és hó szálkád. Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. 5 gonduunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, 6 mienk a maradék. Az ostor, az igaz. Hogy pattog némelykor, Cis pattogása fáj. No de: ebcsont beforr. S harag múltán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! (Pest) /N­ A PÍRT 4 #' MÍR‘ hrfnnTrmk nr f*akson k^r^ezn mmmmmmm l»em_»XafcN»^? imiNUNK HOLNAP IS BIZTOS LEhie. / HL*U1Z A PÍRT [Bek­ét, semleges és független f­mgygtaiszáffol akarunkiP rsr *J^'’***« *»«*­#­1 küstAMo* «t .-I ISSh_VMelme. - JjOig ÍQah^vMelm«. - ____ (Teri luaiiitl a riilviT (iwivkáiisjiii'iíWaljfíy! A farkasok dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk. Nincs egy bokor se­­hol Meghúzhatnók magunk. Itt kivül a hideg. Az éhség ott belül, E kettős üldözőink Kínoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk. Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk! (Pest)

Next