Új Művészet, 1993 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
Immár hagyománnyá vált az utóbbi biennálékon, hogy a kortárs művészet nagy seregszemléje mellett — a Szent Márk tér vagy Canale Grande valamelyik reprezentatív épületében — megrendeznek egy-egy olyan nagyszabású történeti kiállítást is, amely a modern művészet valamelyik nagy korszakát vagy egyéniségét mutatja be. Idén két ilyen visszatekintésre is sor került, a Museo Correr termeiben a közelmúlt egyik legkiválóbb festője, a tavaly elhunyt Francis Bacon életművéből mutattak be bő válogatást — művészetéről lapunk május—júniusi számaiban olvashattuk Szabadi Judit remek tanulmányát —, a Palazzo Grassiban pedig Marcel Duchamp munkásságát tekinthették át a látogatók. Hogy mennyire nem véletlen Duchamp szereplése Velencében, hogy mennyire időszerű művészete, mennyire példaértékű a magatartása, azt sok más mellett az is rendkívül látványosan bizonyítja, hogy a magyar pavilon kiállítója, Joseph Kosuth „ragyogó paradigmaváltásának minősíti Duchamp művészettörténeti tettét. A magyar kiállítás katalógusában két Kosuthtal készített interjú is megjelent, mindkettőben a modern művészet történetének egyik legjelentősebb eseményeként szerepel a duchamp-i fordulat. Ezt a szerepet persze nem mindig értékelték ilyen nagyra. Különös, meredeken felfelé ívelő utat járt be Duchamp hírneve, elismertsége. Ha fellapozzuk például a Kassák Lajos és Moholy-Nagy László által összeállított Új művészek könyve című kiadványt, amely 1922-ben jelent meg, abban még nem találjuk meg Duchamp-t. Bár a szerzők szándékuk szerint „a rombolók legenergikusabbjai”t és „az építők legfanatikusabbjai”t egyaránt bemutatták, s valóban, igen sok ismert és ma már kevésbé ismert kubistát, futuristát, konstruktivistát, sőt dadaistát is felsoroltak — köztük olyan Duchamp-hoz nagyon közel álló művészeket is, mint Man Ray és Picabia —, Duchamp-t azonban nem említették. Fél évszázaddal később Octavio Paz viszont már így kezdi egyik esszéjét: „Pablo Picasso és Marcel Duchamp az a két festő, aki talán a legnagyobb hatással volt századunkra.” Ma már közhely az a felismerés, hogy az újabb és újabb művészeti törekvések átírják, átértelmezik a múltat is: eltolódnak a hangsúlyok, megváltozik egy-egy művész vagy irányzat súlya, jelentősége. Nyilvánvalóan ez történt Duchamp esetében is. Az idő haladtával életének és munkásságának egyre újabb és újabb vonásai váltak aktuálissá, eleven inspiráló tényezővé. Nemcsak azt ismerték fel, hogy milyen figyelemre méltó képviselője volt a kubista, dadaista és szürrealista törekvéseknek, hanem egyre nagyobb hangsúlyt kaptak azok a tettei is, amelyek révén minden korábbi és minden kortárs törekvéssel is radikálisan szakított: a „retinára ható” festészet elutasítása, majd „legbátrabb tette — a ready made-ek feltalálása” (Paz) került munkásságából előtérbe. Az utóbbi évtizedekben pedig tevékenységének azok a, sokáig kevésbé ismert, vagy általa is titokban tartott eredményei keltették a legnagyobb hatást — a Nagy üveg és az Velencei Biennále Egy „ragyogó paradigmaváltás” dokumentumai Duchamp-kiállítás Velencében • Tímár Árpád Marcel Duchamp: Kávédaráló, 1911, olaj, vászon, 33x12,4 cm Marcel Duchamp: Dulcinea, 1911, olaj, vászon, 145x114 cm 22