Új Szó, 1977. július (30. évfolyam, 179-208. szám)

1977-07-13 / 191. szám, szerda

új SZÓ 1977 VII. 13. 5 A dunaszerdahelyi (Du­najská Streda) járás mező­­gazdasági üzemeiben ki­egyensúlyozott ütemben végzik a gabonabetakarí­­tást. Kevés híján 29 000 hektár kalászos termésének aratásával kell megbirkóz­niuk. Az emberek és a gé­pek egybehangolt munkájá­ból egykönnyen meg lehet állítani, hogy a szövetkeze­tek gazdái, az állami gaz­daságok szakemberei a já­rás párt- és gazdasági szer­veinek hathatós támogatá­sával jól felkészültek igé­nyes feladatuk teljesítésére. Idegeskedés, kapkodás se­hol sem tapasztalható. A kommunisták állhatatossága az előforduló hibák elhárí­tásában is serkentőleg hat az emberekre. Kovács István mérnöknek, a Dercsikai (Jurová) Efsz elnö­kének hanghordozásából is ezt leh­et kiérezni. — Nálunk mindenki ponto­san ismeri feladatát. Ezért a felesleges izgalomra senkinek sincs oka. Talán csak az iz­gatja a kedélyeket, hogy a ga­bona fejlődésének legfontosabb stádiumában csupán 5 mm es csapadék hullott a földekre, s így mérsékeltebb hozamokkal számolhatunk. A szemveszte­ség csökkentésével, jó minősé­gű munkával igyekszünk ellen­súlyozni a szeszélyes időjárás következményeit. Egyébként a betakarítást a legjártasabb, tapasztalt emberekkel végez­zük. A kommunisták pedig ezen felül külön pártmegbíza­­tást, az egész aratás ideje alatt „harci feladatot“ teljesí­tenek. Minden poszton — be­osztásuktól függetlenül — ön­zetlen helytállást tanúsítanak. A perzselő napsugarak ha­tását csak az öntözőrendszerek működése, illetve a pisztolyok­ból kiáramló vízsugarak csök­kentik némileg. A szomjas föld és az aszállyal harcoló nö­vényzet gyorsan magába szívja a vizet. — Tudják-e, hány fok meleg van ilyenkor? — kérdeztem a dióspatonyi (Orechová Potoh) kombájnosokat, akik a kisfalu­­di részleg határában javában vágták a búzát. — Reggel a rádió harmincat mondott, de mi a gép nyergé­ben negyvennek érezzük — ad­ta a szónak párját Miklós Vin­ce, aki éppen leszállt a kom­bájnról, hogy a tarlóra kiszál­lított meleg ételt elfogyassza. Míg a porlepte kombájnve­­zető a fák hűs árnyékában ebédelt, váltótársa helyettesí­tette a gép nyergében. Ugyan­ezt tapasztaltam a többiek ese­tében is. — Ki volt e rugalmas mun­kaszervezésnek a kezdeménye­zője? — Pártal­apszervezetünk és mi, kommunisták — válaszolja egyértelműen. — A legutóbbi taggyűlésen döntöttünk így er­ről a kérdésről. Egyébként ez a szervezési eljárás nem új ke­letű dolog, évek óta hagyomá­nyos nálunk, hiszen a kom­bájnvezetők zöme kommunista. A derék kombájnos 17 éve párttag, s bár szerelő az ere­deti foglalkozása, húsz eszten­dő folyamán egyetlen aratás­kor sem hiányzott a gép nyer­géből. — Melyik évben érte el a legnagyob teljesítményt? — 1 Ha jól emlékszem, 1971- ben. Az őszi betakarítást is beleszámítva 270 hektárt tel­jesítettem. Tovább nem folytathattuk a beszélgetést, munkába szólítot­ta a kötelességtudat. Ez leg­főbb jellemzője, kiapadhatatlan forrása tekintélyének. Kázmér Miklós váltótársa is párttag, búcsúzóul csak ennyit árult el róla: „1971-ben A mezőgazda­ság kiváló dolgozója kitünte­tésben részesült. Megérdemli, mert mindnyájan sokat tanul­hatunk tőle.“ Nagylég (Lehnice) kavicsos határában is javában folyik az aratás. Engler Zoltán örökké mozgó segédagronómussal kí­váncsi tekintettel figyeljük a kombájnok lendületes munká­ját. A tömött kalászokból ítél­ve, jó termés ígérkezik ezen a talajon. — Azt meghiszem! — köszö­ni meg a dicséretet. — Ám a külső szemlélő nem is képze­li, mennyi munka és befekte­tés árán. Erre a táblára 12 má­zsa kombinált műtrágyát szór­tunk hektáronként. Ezenkívül 50 mm-es csapadékkal két íz­ben megöntöztük. — Visszatérül-e a befekte­tett anyag és a munka érté­ke? — Remélem, igen. Mert a korábbi években csak 25 má­zsás termést vehettünk le egy hektárról. Most meg legalább 35 mázsával számolunk. — Nagy gondot okoz a ga­­bonabetakarítás? — Ha őszinte akarok lenni, kijelenthetem: a legkeveseb­bel, mert minden munkafolya­matot gépesítettünk, szinte emberi kéz érintése nélkül ke­rül a gabona magtárba. De a növénytermesztés más szaka­szán annál nagyobb a gon­dunk. Kevés a munkaerő, pót­lásra pedig nincs meg a lehe­tőség, mert a mezőgazdaság nem vonzza a fiatalokat. Pedig nálunk havonta 1800 koronát, vagy még ennél is többet ke­reshetnének. Persze, nem nyolc órai munkával... A sok tépelődés, a gond — hasztalan palástolja — kiérző­dik a segédagronómus szavai­ból. De optimizmusa töretlen. — Szerencsére ez az a több­let, amit a kommunista magáé­nak vallhat — szánja moso­lyogva búcsúzóul. Nagylégről toronyirányt ha­ladva a Gellei Efsz (Holice) avatóira bukkanunk. Az SZK — 5-össel Csóka Pál halad az élen, de semmivel sem marad le mögötte Ivancsik Sándor el­­nyűhetetlen SZK—4-es kom­­bánjával. Talán még csak az első sorokat írták le a búza­táblán, máris ki kell üríteniük a tartályt. Hívás nélkül azon nyomban ott terem Vince, a magszállító.Cséfalvai Kifogástalan itt is a munka­­szervezés, egyetlen mozdulatot sem tesznek feleslegesen, ám ha a szükség megköveteli, egy­más teljesítményét is felülmúl­ják. Kom­m­un­is­ták ? Pá­r­t­on­k­í­v­ü­liek? Fele-fele arányban... de most ez kevésbé számít. Fontos az egység, a közös, ki­tartó vasakarat. Az egynapos határszemle ta­pasztalatai dióhéjban, barnára sült, poros, olajos férfiak a kombájnosok, a forró mezők modern aratói. Nem tudom, há­nyan lehetnek szerte a járás­ban? Egy azonban bizonyos: ezekben a hetekben a gabona­­földeken folyó nagy munkának ők az igazi hősei, zászlóvivői pártunk gazdaságpolitikájának. SZOMB­ATH AMBRUS A KOMMUNISTÁK AZ ARATÁSBAN Vállvetve a pártonkívüliekkel • Derék helytállás a Csallóköz földjein Ismét rajtuk az ország szeme Kovács István mérnök Engler Zoltán segédmunkás Gellei Efsz búzatábláján is jó ütemben dolgoznak az aratógépek Miklós Vince kombájnvezető (Gyökeres Jenő felvételei] Jurij Marin — Konsztantyin Nyeasztrov álnéven — hosszú ideig a Szabadság Rádió munkatársaként dol­gozott. Visszatérve hazájába lelep­lezte a CIA által pénzelt „hazugság rádió“ céljait, eszközeit, és mó­dsze­reit. Az alábbi írás részlet a szerző­nek a közelmúltban Moszkvában meg­jelent könyvéből. Ha változik is valami a Szabadság Ráidó tevékenységében, az csak a rá­galom és a megtévesztő tájékoztatás összeállításának és „felszolgálásának“ módja — tekintettel az enyhülés kor­szakában a világban végbement válto­zásokra. Az egyik módszer abból áll, hogy a rágalmat „igazságkörettel“ tálalják. Más szóval a hallgatókat olyasmiről tájékoztatják, ami számukra a Szabad­­s­­ág Rádió nélkül is ismert, s így a hi­telesség illúzióját keltik — amely ha­zugságot álcáz. E célból a rádióállo­más munkatársai alaposan tanulmá­nyozzák a szovjet sajtót, kikeresnek ilyen vagy olyan megbírált hiányossá­gokat, ezeket azután „általánosítják“ — így a hallgató olyan következtetést vonhat le, hogy „szörnyű rendszerben“ él. A másik fogás — valamilyen jelen­tős vagy nem nagyon jelentős, szovjet irodalmi szöveg „értelmezése“. A szer­zőnek olyan „rejtett szándékot“ tulaj­donítanak, amilyen esze ágában sem volt, s ezáltal egyrészről „bebizonyít­ják“, hogy a Szovjetunióban vannak „tiltakozók“, másrészről pedig elhitetik, hogy létezik „felső nyomás“ — s ettől félve, a szerző kénytelen burkolt, „cenzúrázott“ nyelven beszélni. Sohasem felejtem el, mit művelt Ju­­raszov egy népszerű dallal, a„Frontso­­főr dalá“-val. Abban ilyen sorok van­nak: Korai még, hogy meghaljunk, Otthon is sok dolog vár reánk. Nos, hogyan lehet ezeket a sorokat a Szabadság Rádió szükségleteihez al­kalmazni? A virtuóz Juraszovnak si­került. Kiderült, hogy „ezek a fiúk“ azért készülnek hazatérni, hogy „ott megmutassák valakinek!“ A szerző, fal­­rengető „elemzése“ végén, azt a re­ményt fejezi ki, hogy hamarosan „hall­hatunk az ő dolgozóikról“. A szerkesztőség „irodalomtörténészei“ között egészen a közelmúltig Schön­­feld (Ignatyjev) volt a prímhegedűs. Ő nagy figyelemmel kísérte a szovjet írók minden utazását, minden szavát és persze valamennyi irodalmi berkek­ből származó kósza hírt és pletykát is. Schönfeld a szovjet irodalmat mocskol­ta, s ennek során felváltva hol a szkizofréniás Tarsziszra, hol Anatolra (a volt Kuznyecovra) épített, míg végül meg nem kaparintotta a nagyágyút­­ , Szolzsenyicint. Itt nem foglalkozom a Szabadság Rádió és a Szolzsenyicin közti frigy va­lamennyi részletével. Az olvasók előtt jól ismert ennek az „irodalmi vlaszo­­vistának“ az útja. Csupán azt jegy­zem meg, hogy manapság, miután Szol­zsenyicint kiebrudalták a Szovjetunió­ból, rossz­indulatú alakja sokkal vilá­gosabbá vált a nyugati közvélemény előtt és divatja nyilvánvalóan alábbha­gyott. A Szabadság Rádió mostanában már Makszimovot, Galicsot és a velük egyszívásúakat reklámozza „híres szov­jet írókként“ és „orosz hazafiakként“. Még egy példát szeretnék idézni megtévesztő tájékoztatás és rágalmazás a módszerére — de már egy másik kör­ből. A Szabadság Rádió nem hagy fel azokkal a reménytelen próbálkozások­kal, hogy viszályt szítson a Szovjetunió nemzetiségei között. Egyszer olyasmit hallottak, hogy „egy turkesztáni tudo­mányos munkatárs“ (!) nem kapott tu­dományos fokozatot, (nem tudom való­ban előfordult-e ilyen eset, a Szabad­ság Rádió azonban úgy találta, mint „a turkesztáni tudósok oroszok által tör­ténő elnyomásának“ lényét). Igaz ugyan, ezzel a bizonyos tudóssal egy kis galiba történt. Előbb „turkesztóni“ volt, és a türkmén nyelvű adásban be­széltek róla. Azután grúzzá változtat­ták, és ugyanaz a hír — szóról szóra — már grúz nyelven hangzott el. A CIA „FÜLEI“ Mindezzel azonban még nem ér vé­get az a szennyes munka, amelynek el­végzésével a CIA a Szabadság Rádiót­­ bízta meg. Itt a Szovjetunió népeinek különbö­ző nyelvein műsort sugárzó osztályo­kon kívül van egy olyan osztály is, amely a rádióadások lehallgatásával foglalkozik, s ennek nagy teljesítmé­nyű és rendkívül érzékeny antennái a Szovjetunió és más szocialista országok felé irányulnak. Ezek az antennák éj­jel nappal „tapogatják“ az éter hullá­mait, abban a reményben, hogy „elcsíp­nek“ valamilyen beszélgetést, vagy a Szabadság Rádió, vagy amely pedig gazdái számára érdekes lehet. Magnetofonszalagra rögzítik a geo­lógiai kutatócsoportok, a repülőtéri for­galomirányító központok, a távolsági hajók személyzete között folytatott be­szélgetéseket. Egy különleges szektor, az úgynevezett „secret monitoring“, amelynek élén régi ismerősöm és „párt­fogóm“, Dr. West (más nevén Ed­wards), a CIA magas beosztású mun­katársa állt, azonkívül lehallgatott minden, az NSZK területén folytatott „érdekes“ beszélgetést — még a kül­földi nagykövetségek és missziók kö­zött elhangzókat is. Miután botrányos módon lelepleződ­tek a CIA-nak a különböző nyugat eu­rópai országokban folytatott üzelmei, West elutazott az NSZK-ból és jelen­leg a CIA központi apparátusában te­vékenykedik, az általa vezetett „sec­ret monitoring“ osztály pedig elhagyta a Szabadság Rádió épületét és az NSZK- ban állomásozó amerikai hadsereg ka­szárnyáiba költözött. Azon intézmények között, amelyek­kel a Szabadság Rádió nem reklámo­zott, de szilárd kapcsolatot tart fenn, számomra „Az Egyesült Államok had­seregének intézete az Oroszország és a kelet-európai országok tanulmányozá­sával kapcsolatos szakképzettség gya­rapítására“ a legismertebb. Ez ugyan inkább korábbi nevén ismeretes, mint „Detachment R“ — „R-különítmény“ (az „R“ — Oroszország angol nevének kez­dőbetűje). A „Detachment R“, mióta csak 1947-ben megalapították, Nyugat- Németországban állomásozott — előbb Oberammergauban, a legutóbbi 11 év­ben pedig Garmisch-Partenkirchenben. Aligha kell sokat beszélni erről „a ma­ga nemében világszerte egyedülálló felsőfokú tanintézetről“ (egyik vezető­jének kifejezése szerint) — feladatai már elnevezéséből kitűnnek. Éppen ehhez az intézetezhez irányí­tották 1967-ben tanárnak, az amerikai titkosszolgálatok képviselői — Tony Mayson ezredes és a már említett Dr. West ajánlására. Majdnem négy évet töltöttem ott. A CIA annak idején, amikor meg­szervezte ezt a „főiskolát“, kötelessé­gévé tette a „tanároknak“, hogy „hallgatók“ számára leendő „hadszín­ű terükhöz“ a lehető legjobban hasonlí­tó körülményeket hozzanak létre. Ho­gyan is fest ez? Az egyik osztályban például szovjet tiszti ruhába öltöztetett bábu áll. Az „R-különítmény“-nek sa­ját „műkedvelő együttese“ van, amely­nek tagjai a „Poljusk“-t a „Katyusá“-t, a „Moszkva parti esték“-et éneklik go­­pakot, „barinyá“-t, sőt „moldovenjasz­­ká“-t táncolnak. Csehov „Lakodalom“­­ját játsszák. A leendő hírszerzők ukrán bor’scsot (káposztaleves céklával) és­­ szibériai pelmenyit (húsos derelye) tudnak készíteni... Megmaradt nálam az 1970 ben vég­zett növendékek évkönyve, amelyet orosz nyelven adtak ki az intézetben. Ebben a közös piknikekről és a lapos „legfrisebb kelet-európai viccek“-ről szóló megható emlékek között érdeke­sebb dolgok is akadnak. Itt van pél­dául a meghívott „külső“ előadók jegy­zéke: „Fred Idlen a Szabad Európa Rádiótól, Zdenko Anti a Szabad Euró­pa Rádiótól, Dr. West a Szabadság Rá­diótól, K. Busch a Szabadság Rádiótól, Oreszt Nejmanisz a Szabadság Rádió­tól... „Az Egyesült Államok hadseregének intézete ...“ és a Münchenben működő rádióállomás közti kapcsolatok mind a mai napig fennállnak. Mit lehet hozzátenni az elmondot­takhoz? Saját tapasztalataim alapján teljes meggyőződéssel kijelenthetem: — egyetlen embernek sem lehet hin­ni, aki a Szabadság Rádió hullámhos­­­szán beszél, még a nevét sem lehet el­hinni mert a név is hamis: — egyetlen szót sem lehet elhinni, amely a Szabadság Rádió hullámhos­­­szán hangzik el, mert minden szó ha­zugság. JURIJ MARIN IAPN) A LÉGKÖR SZENNYEZŐI SZABADSÁG RÁDIÓ: KI KICSODA ÉS MI MICSODA?

Next