Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)

2017-05-13 / 109. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. május 13. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR Alap-törvény A törvény mintha felnőttként kezelné a szlávmagy kultúrmezőnyt BEKE ZSOLT A héten elfogadta a parla­ment a Kisebbségi Kul­turális Alapról szóló tör­vényt. 2018-tól így a ki­sebbségi szervezetek által választott képviselők dönthetnek a kulturális támogatások elosztásáról - nemcsak a pályázatokat bírálhatják el, hanem a kisebbségi kultúra támogatásának stratégiáját is meghatározhatják. A törvény mintha felnőttként ke­zelné a szláv nagy kultúrmezőnyt. Jelentős eredmény, amit pártállástól és a pártok más ügyeiről alkotott vé­leményektől függetlenül értékelni kell. Minden bizonnyal kiütköznek majd a törvény hibái is idővel, egye­lőre azonban ezt az akadályt kellene megugorni. Ezt a felnőtt­ dolgot. Mi­hez tud kezdeni ez a közeg a rásza­kadt autonómiával? Azzal, hogy a döntéseinek számon kérhető követ­kezményei vannak, hogy nem bújhat más mögé, hogy többé a hallgatás nem elfogadott? Hogy érvelni kell. (Bár azt még mindig lehet majd erő­ből is.) Vajon nem az ismétlődik-e meg ebben az esetben is, mint a közép-európai országok és a demok­rácia esetében? Hogy kis szabadság után inkább visszamenekülnek az erős pártok „biztonságába”? Az új törvény szerint ugyanis az alap igazgatóját a kulturális miniszter nevezi ki, de ezzel, illetve ennek kö­vetkezményeivel meg is szűnik a politika közvetlen befolyása. Ugyanis a döntőbizottságok öt tagja közül kettőt az alap igazgatója jelöl ki, de hármat a szakma választ köz­vetlenül, és a bizottság döntését már nem írhatja felül senki. És ők lesznek azok is, akik a stratégiai döntéseket hozzák a saját területükön, továbbá egy koordinációs bizottságban az egész rendszert illetően. Ez pedig egy teljesen új feladat. Természetesen nem minden dön­tésük arat majd osztatlan sikert, és nem is mind lesz jó. És persze a bi­zottsági tagok függetlensége is meg­kérdőjeleződik majd. De tudni kell, hogy a kultúrában részt vevő embe­reknek, mindnek, vannak politikai prioritásai, sőt, befolyásolják őket ideológiai, világnézeti, vallási, filo­zófiai, esztétikai stb. nézetek, és ezek olykor elválaszthatatlanok, azaz nem lehet tudni minden esetben, hogy most épp egy esztétikai vagy egy po­litikai érvvel állunk-e szemben, sőt, az esztétikának is vannak ideológiái, és még folytathatnám. Másrészt túl kicsi a szlovmagy kulturális mező ahhoz, hogy ne legyenek benne ilyen-olyan függőségek. A kérdés inkább az, hogy az új törvény ezeken a függőségeken túl képes-e jól működni. Ha már fel­nőttként kezelik a szlovmagy kultúr­mezőnyt, képes lesz-e az felnőni a feladathoz? Képes lesz-e elkerülni, hogy pártkatonákat vagy nyerészke­dőket válasszon a bizottságokba, hogy a bizottságokkal képes lesz-e párbeszédet folytatni a kultúrstraté­­giát illetően? Hogy sikerül-e nem­csak a politikusokat, hanem azok nyelvét is távol tartani? Vannak-e itt nagykorúak? Nagyobbat nem tudok dobni Az elmaradt esküvő A napokban sokan, még szlovák diákok is kér­dezték tőlem, miért nem tud Bugár és Menyhárt megegyezni. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy akkor nem jön létre bármilyen egyezség, ha egyik fél sem akarja, vagy ha csak az egyik akarja, de nem tudja meggyőzni azt, aki nem akarja. Mint ahogyan egy kapcsolatból sem lesz esküvő, ha egyik fél sem akarja, s akkor sem, ha az egyik ugyan folyamatosan céloz­gat a jegygyűrűre, de a másik süket­nek tetteti magát. Hogy melyik a sü­ket fél, azt nem tudom. Azt viszont látom, hogy rossz üzenet ez a magyar választóknak, mert őket nem a torzsalkodások ér­deklik. Két éve készítettem egy fel­mérést, amelyben azok a magyarok, akik azt mondták, hogy valószínűleg nem mennének el szavazni, ezt há­rom okkal indokolták: a politikusok nem tartják be az ígéreteiket, nem a választók érdekeit képviselik, vala­mint az MKP és a Híd között nincs összetartás. Jó, egyelőre még többen vannak, akik elmennek szavazni, de akkor sem értem, hogyan tud valaki örülni ennek a patthelyzetnek (már­mint a hirtelen magyarbarát Matovičon kívül, mert az ő örömét éppenséggel értem). Milyen álmok állhatnak egy ilyen öröm hátterében? Persze egy politikus mondhatja, a ti álmaitok nem az én álmaim, a ti (el­képzelt) útjaitok nem az én útjaim. És lehet, hogy így is van. Nem is akarok ezzel tovább fog­lalkozni, inkább nézzünk mást, ami­hez talán kicsit jobban értek. Itt van két áprilisi felmérés. Szinte ugyan­akkor készült mindkettő, de a magyar fantáziát az mozgatta meg jobban, amelynek két„ „haszonélvezője” van: az MKP, amely a másik felmérés 3,5 százalékához képest 1,6 százalék­­ponttal több, azaz 5,1 százalék sza­vazatot kapna, a Híd pedig a 6,4-hez képest 1,1-gyel kevesebbet, azaz 5,3 százalékot (a másik haszonélvező az Ol’aNO-NOVA, amely 2,8-cal sze­rezne többet). Volt, akikben felme­rült a gyanú, hogy ez a felmérés ma­nipulált. Ezzel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy ha tényleg, ak­kor sem hiszem, hogy az MKP ma­nipulált, mert az MKP-nak Bugártól Berényiig készítettem felméréseket, és egyik sem akart ilyesmit. A Híd­nak meg mi érdeke lett volna. Az 5,3:5,1 lassan olyan, mint va­lami ikonikus focieredmény, mint a 6:3 Londonban. Csak van egy lénye­ges különbség: az egyik megtörtént, a másik nem. De tegyük fel, hogy igaz. Én örülnék, ha mindkét párt benn lenne a parlamentben, feltéve, ha ott nem egymást nyírnák. Ugyanakkor egy ilyen borotvaélen táncolás, ha igaz lenne, azt is eredményezhetné, hogy egyik párt sem jut be. Vigyáz­zunk azzal az örömmel! Petőfi tintásüvege jut eszembe. „S hogy pénzre tett szert Megyeri víg, s hazafelé menvén, ugrándozik. Hiá­ba inti őt Szentpéteri, Kari vigyázz, kedved majd követendi gyász, amint mondom, majd követendi gyász.” I 7 Más pénzéből „szociális állam" LAJOS P. JÁNOS­ gyre világosabb kontúrokat ölt a kormánypártok jóléti cso­magja, s ez egyben a munkaadók egyre erősebb tiltakozását is kiváltja. Egyelőre még kérdéses, melyik irányvonal győz: a Smer és az SNS ötletei elsősorban a munkaadókat terhelnék, nem is kis összeggel, a Híd inkább az államkassza bevételeit fogná vissza. A Smer ötletein nem lehet csodálkozni, Robert Fico már szinte egy év­tizede ráült a minimálbér emelésére, és nem hajlandó leszállni róla. Hiába próbálják neki elmagyarázni, hogy ez nem csodafegyver, ettől nem sokkal lesz jobb a legszegényebb munkavállalók sorsa, sőt, általában azok szívják meg, akik a legkevesebbet keresik, mert könnyen megszűnhet a munka­helyük. A másik hátrányosan érintett réteg a munkanélkülieké, közülük is az alacsony képzettségűeké, akik így még nehezebben tudnak majd mun­kahelyet találni. Fico ezzel elsősorban a munkaadók zsebében turkál, ne­kik kell mélyebben a kasszába nyúlni, hogy ki tudják fizetni a magasabb béreket. Meglepő azonban, hogy a magát szociáldemokratának nevező Smer többi javaslata is elsősorban a munkaadókat terhelné, nem pedig a Fico által annyira szeretett „szociális államot”. Az csak „természetes”, hogy az éjszakai és a hétvégi bérpótlék a mun­kaadókat terheli, de ez talán elfogadható, hiszen senki sem szeret éjszaka vagy hétvégén dolgozni, egyes foglalkozásoktól eltekintve - orvos, nővér stb. - sok esetben nem is kell. Ha azonban a munkaadó erre kötelezi alkal­mazottját, akkor valószínűleg azért teszi, mert megéri neki, ebben az eset­ben pedig fizesse meg őt. Még mindig jobb ez a megoldás, mintha a Smer a hétvégi munka tiltását szorgalmazná - lásd a visszaszívott magyarországi zárvatartást. Az azonban már tényleg meglepő, hogy a Smer még a 10 na­pos „apasági szabadságot” is a munkaadóval fizettetné meg - annak kelle­ne fizetnie az apa bérét a szabadság alatt -, pedig az anyák hasonló jellegű jóléti juttatásait­­ anyasági szabadság, gyes - az állam fizeti. Ugyanezt megtehetné az apák esetében is, ha már annyira „szociálisnak” akar lát­szani. Ha csak évente 35-10 ezren élnének a 10 napos pluszszabadság le­hetőségével - körülbelül 50 ezer gyermek születik évente, és nem kell számolni a munkanélküli és az állami alkalmazásban álló apákat­­, akkor is több tízmilliós összeg jön ki, amit a munkaadóknak kellene állniuk. Az SNS-től származó kötelező 13. fizetés ötletéről inkább ne is beszél­jünk: a munkaadó bizonyos feltételek mellett alkalmazza a munkavállalót, önkéntes szerződést kötnek, amely tartalmazza a fizetést is. Egy ilyen szerződést felülírni azzal, hogy kötelezően bevezetnék a 13. fizetést olyan, mintha kötelezően előírnák, hogy minden vendéglőben 8 százalék borra­valót kell fizetni. Függetlenül attól, hogy milyen a kiszolgálás, milyen az étel. A vendég adhat önként borravalót, akár többet is 8 százaléknál, de csak akkor, ha elégedett a kiszolgálással és van pénze borravalóra. Valójában a jobbára piacpárti Híd javaslata a „legszociálisabb”. Azt mondja, inkább kevesebb adót szedjen be az állam, többet hagyjon a mun­kavállalók zsebében. Ráadásul ezt mindenki zsebében ott hagyná - az adómentes jövedelem növelésének javaslata ugyanis nemcsak az alkal­mazottakra, hanem az egyéni vállalkozókra is vonatkozna. Éves szinten a plusz 160 euró - ennyivel több maradna minden munkavállaló zsebében, ha évente legalább bruttó 4650 eurót keres - ér annyit, mint akár a mini­málbér 50-60 eurós emelése, ha abból adót és járulékot kell fizetni. Rá­adásul a fizetések alsó határának emelése közvetlenül csak a legszegé­nyebb munkavállalókat segítené. Kérdés, mi lesz a kompromisszum. FIGYELŐ Orbán politikai mesterjátszmája Orbán Viktor politikai mester­játszmát folytat az Európai Unió­val, s a CEU miatt indított kötele­­zettségszegési eljárásnak vélhetően pozitív végkifejlete lesz az Európai Bizottság (EB) és a magyar kor­mány számára egyaránt - áll a len­gyel Rzeczpospolita kommentár­jában. Az Európai Unió mintha beletörő­dött volna sok magyarországi vál­tozásba - írta Dominik Héjj lengyel politológus a lapban. Orbán Viktor „következetesen két különböző közönségnek szánt kettős dallamot játszik, mesterjátéka lényege, hogy mindkét befogadócsoport elégedett e zenével” - írja Héjj, hozzáfűzve: a magyar kormányfő ezzel meg­ússza azt, ami másnak bizonyára nem sikerülne. „A lényeg az, hogy az európai színtéren a párbeszéd folytatására való hajlandóságot hangsúlyozza” - fejti ki. A magyar miniszterelnök politikai döntései­vel „egyetérthetünk vagy nem, mindazonáltal senki sem tagadhat­ja meg tőle a politikai jártasságot”, erejét személyének ellentmondásos megítélése is növeli, mert politiká­ját taglalva „érzelmi, nem pedig érdemi, a politikai folyamatokra vonatkozó szinten mozgunk”. Héjj a Fidesznek az Európai Nép­pártban (EPP) való tagságát nevezi az egyik lehetséges oknak, hogy Magyarországgal szemben - a ha­sonló reformokat végrehajtó Len­gyelországtól eltérően - az EB nem indított el jogállamisági mecha­nizmust, rámutatva: a külföldi egyetemekre vonatkozó törvény kapcsán egyes tudósok a magyar kormánypárt kizárására szólították fel az EPP-t. „Az ilyen lépés vi­szont politikailag teljesen előnyte­len lenne” - jegyzi meg, az Európai Parlament erőviszonyai mellett megemlítve azt is, hogy ez meg­erősíthetné az euroszkeptikusokat. A CEU miatt az EB által Magyar­­országgal szemben elindított köte­­lezettségszegési eljárás - mely nem fenyeget szankciók kivetésével a cikk szerint - mindkét fél számára pozitív módon végződik majd, ami Orbán óriási sikere lesz, hiszen „mindenki számára a legbiztonsá­gosabb a status quo megőrzése”— értékeli Héjj. (MTI)

Next