Új Szó, 2018. március (71. évfolyam, 50-75. szám)

2018-03-17 / 64. szám

www.ujszo.com­­ 2018. március 17. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR KOLLAI ISTVÁN M­egtalálja-e Közép- Európa a feltétel nélküli piac- és ál­­lampártiság között a saját hangját? Van egy gazdaságtörténeti elmé­let, mely szerint a domináns közhan­gulat egy ingaóra ingájaként folya­matosan leng ki a piacpártiság és az állampártiság között már a 19. század óta. Közép-Európában ez az inga so­káig ki volt kötve az egyik oldalra: a 20. századi kommunizmus maga volt a szélsőséges állampártiság, min­denkinek adott egy létminimumot, és mindenkitől elvette a szabadságot. A rendszerváltás után ebből a szélső­séges helyzetből óriásit lengett ki az inga a kritikátlan piacpártiság, a fel­tétel nélküli nyugatosság felé. Még azok is, akik látták vagy érezték, hogy a nyugati érdekszférával lehet­nek érdekellentéteink (például a nyakló nélküli privatizáció vagy az agrárium liberalizálása idején), ezekről nem akartak tudomást venni. A nyugati világ olyan létfontosságú modernizációs keretet adott, amibe csukott szemmel akartunk beleme­nekülni a keleti sztyeppék birodal­mai elől. Adott pillanatban helyes életösz­tön, egészséges reflex volt ez, de az uniós csatlakozás után kezdett visszalengeni az inga. A nyugati életszínvonal elérése illúziónak bi­zonyult, a nyugati világ hibái köze­livé, átélhetővé váltak. És az a ve­szély is átélhetővé vált, hogy má­sodrendű tagállammá válunk, ahol a bérszintek tartósan alacsonyak ma­radnak. Ekkor az inga visszacsapott az állampárti irányba: jött bizonyos szektorok visszaállamosítása vagy az állami felügyelet erősítése, vagy az ezt kívánó politika hangoztatása, a gazdaság állami beavatkozásokkal történő stabilizálása. És a gazdasági stabilizálással együtt járt a helyi oligarchák megerősödése, j­elenlé­­tük fojtogatóvá válása. Valahol itt tartunk most. Az inga tehát óriásikat leng ki. Tehát ha valaki Magyarországon vagy Szlovákiában már 20 éve a nyitottságot hirdető nyugatias piac­párti állásponton van, akkor a való­ság már többször visszaigazolta őt, és volt már, hogy óriásikat tévedett. Ugyanez igaz az állampárti állás­pontra is: igazságok, eredmények és bődületes tévedések övezik azoknak az embereknek az útját, akik alapve­tően az állam megerősítését hirdették a piaccal szemben. Nincs már olyan réteg, csoport vagy szakértő, akinek valamilyen megérzése ne vált volna valóra, és amiben ne tévedett volna irgalmatlan nagyot, e cikk szerzőjé­nek saját ideáit és elképzeléseit is beleértve. Mi következik ebből? Hogy ennyi pozitív és negatív élettapasztalat után egyre kevésbé kellene talán az ingát jobbra-balra lökni minden erővel. Nem kéne már újra elmenni a falig se a piacpártiságban, se az állampárti­­ságban, se a Nyugat-imádatban, se a Nyugat-ellenességben. A korrupció­val terhelt állami dominancia elől már nem lenne jó újra a szabadpiacok uralmába menekülni, az embereket védtelenül hagyni. Nem jó, ha a Nyugat-ellenes hangnemet a nyugati világ hibáinak fabuizálása váltja fel. Jó lenne a középutakat keresni, saját játékszabályokat kialakítani, egy re­latíve konszenzusos közép-európai politikai gazdaságtant kialakítani úgy, ahogy Skandinávia vagy Dél­­kelet-Ázsia kialakította saját sikeres társadalmi-gazdasági modelljét. Az ingaórát megállítani Illúziónak bizonyult a nyugati életszínvonal elérése AZT MONDJÁK, HOGY NINCS ITT OLASZ MAFFIA, DE MÉG A KORMÁNYFŐT IS PELLEGRININEK FOGJÁK HÍVNI! ENGEM NEM VERNEK ÁT! ml Matovic (Cartoon­izer) I 7 Pálfordulások hete MÓZES SZABOLCS A Híd elmúlt három hétben tett lépései alapján olyan érzésünk támadhat, hogy a pártból vagy kidobták a kommunikációs csapatot, vagy a saját választóinak akar sokkterápiás edzé­seket tartani. Tény, hogy aki a 2016-os koalíciókötés és a mostani bukfencek után kitart a Híd mellett, annak lassan szinte mindent el lehet adni. A helyzet viszont sajnos sokkal lehangolóbb annál, hogy elintézzük egy poénos felütéssel. A Kuciak-gyilkosságot követően a Híd - akárcsak a Smer - az esemé­nyek után kullogott. Mire az első héten kiizzadták magukból Bugár Bé­­láék (többórás vita után!), hogy Robert Kalinák távozását fogják köve­telni, az események már régen túlmutattak a belügyminiszteren. Sőt, alapvetően mutattak rajta túl. Ez után kivettek maguknak a Hídban egy hét „szabadságot”, hagyva, hogy a helyzet fokozódjon. Közben pedig elterelő hadműveletként összehívták a Híd Országos Tanácsát. Hogy ez nem volt több kommuni­kációs trükknél, a 2016-os és a friss események bizonyítják a legjobban. Két éve a párt vezetése letárgyalta az új kormánykoalíció létrejöttét, a három párt elosztotta a minisztériumokat, megírták a kormánytéziseket. Ezután hívta össze a Híd az Országos Tanácsot, hogy az a kész helyzetet jóváhagyja. Most csak egy miniszter távozásáról beszéltek, amikor már OT-t hirdettek. A trükkre a legjobb bizonyíték a tanács által elfogadott határozat utóbbi napokban sokat ragozott „harmadik mondata”, amit a Híd kormányban maradni kívánó politikusain kívül állítólag senki sem tudott értelmezni. „A Híd Országos Tanácsa egyben felhatalmazza a párt elnökségét azzal, hogy döntést hozzon a további fejleményekről anélkül, hogy újra összehívja az Országos Tanácsot” - szól a kibeszélésekre al­kalmazható rész. Ezt a mondatot most úgy magyarázzák Bugárék, hogy az OT kvázi biankó csekket adott az elnökségnek. És most álljunk meg egy szóra: vagy az OT dönt a legfontosabb kérdésekben, vagy azt csinál nélküle a vezetés, amit akar. Érezzük, hogy egyszerre nem lehet igaz mindkét állítás. Abba pedig ne is menjünk bele, hányféle módon lehet értelmezni a „további fejleményeket”. A határozat kontextusában ugyanis leginkább úgy, hogy a kormánykoalíció szétesése utáni és az előrehozott választások megszavazása körüli fejlemények jóváhagyá­sára ne kelljen újból összehívni a tanácsot, így jutottunk el tehát hétfőig, amikor 5 perccel 12 után a Híd behúzta a vészféket. Az apologéták még nem érkeztek kirakni a pontot a Bugárék jellemességéről szóló dicshimnuszok végére, mire jött az újabb fordulat. Amit már csak toxikus mennyiségű nihilizmussal vagy cinizmussal lehet kimagyarázni. Utóbbi kategóriába tartozik a pártvezetés elmélkedése a „harmadik mondatról”, amit „senki sem tud értelmezni”. A politikussal szemben ugyanis alapvető elvárás, hogy ne porszívó­ügynökként kommunikáljon, aki a vásárlás után jelentkező problémák esetén rámutat a vételi szerződés 36. oldalának alján lévő, kurzív betűkkel írt félmondatra azzal, hogy „na, ezért nincs igazad”. Mindez a morális és politikai vonzatok mellett kommunikációs kér­déseket is felvet. Persze hülyének lehet nézni az összes újságírót és az egész közvéleményt, lehet azt mondani, hogy szövegértési problémáik vannak, de mire jó az, ha egy párt az egész társadalmat megvezetve szűk 48 óra alatt megváltoztatja a véleményét? Ha hétfő este kijelenti a Híd, hogy Fico távozása esetén marad a koalícióban, kisebb károkkal meg­­úszhatta volna az egészet. A történtekre az alapszintű magyarázatok mellett - kapkodtak, meg­lepődtek, megijedtek - még kettő létezik. Vagy úgy érzik, vége a sztori­nak, s akkor már jobb nekik két évig maradni, fizetést szedni, jattot kap­ni, mint most nyomban csomagolni. Vagy azt gondolják, hogy a hidas választó politikai mindenevő, az összes átverést, pálfordulást képes le­nyelni, és 2020-ban ismét rájuk szavaz. Tévednek. Költőnk és kora A hazai belpolitikai viha­rok közepette talán ke­vésbé figyelték a ma­gyarországi kulturális élet eseményeit. Pedig a Pesti Viga­dóban állami díjakat vehettek át az arra érdemesek. Most csak az irodal­mi munkásságért odaítélt József At­­tila-díjjal kívánok foglalkozni, job­ban mondva egyetlen díjazottal. Ő pedig nem más, mint Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Persze mi, irodalmárok, régóta tu­dunk a fideszes politikus kedvenc hobbijáról, sőt, egyszer egy iszogatós írótábori éjszakán felolvasásra is ke­rült néhány költeménye a vidám tár­saság igényes szórakoztatására. Önöket sem szeretném megfosztani attól az élménytől, amelyet nekem okoztak Lezsák versei. Tulajdon­képpen bárhol fel lehet ütni a köteteit (legtöbb műve a Kairosz Kiadónál jelent meg), és találomra idézni. Pél­dául itt egy Helyzetdal című négyso­ros: Mint úszó jéghegy a tengerben,/ olvadok én is az életben./ Olvadok én is látszólag,/ hátamon medvék tán­colnak.” Vagy szemezzünk szerelmi lírájá­ból Ahogyan alszol, ahogyan föléb­­redsz, / csak úgy szabadna verset írni, / olyan egyszerűen. / Évek óta akarok Néked verset írni, / de a vers is én va­gyok. És persze költőnk politikusénje is kiviláglik, mint fáklyaláng az éj sö­tétjéből, például a Kormánypárti frakció című versben: „mert itt ülök / a nincsen és a lesz között, valahol félúton, / de nem tudom, kicsim, / hogy meddig, és otthon / megint nél­külem tavaszodik, / itt meg kezünk, lábunk / a Világnagy / Történelmi kalodában”. Lezsák minimalista egyszerűség­gel, aforisztikus bölcsességgel fo­galmaz: „Amit nem mondtam el, / az romlik most. / Ma is megköveznétek/ Mindszenty bíborost”. A József Attila-díjjal azt kívánja jelezni az Emberi Erőforrások Mi­nisztériuma és a magyar kormány, hogy milyen fajta irodalmat tart ní­vósnak, becsülni, támogatni érde­mesnek. Úgyhogy tisztelt költők, ti, akiknek évtizedek óta a vers a létele­me, és ti is, akik első kötetetek anya­gát válogatjátok épp remegő kézzel, íme az etalon. Ezentúl ezt a szintet kell megütni, vagy legalább töreked­ni rá. Ezt a díjat ugyanis nem vágják csak úgy oda az emberhez, kis ha­zánkból például a rendszerváltás óta csupán a következők kapták meg: Grendel Laj­os (1990) T­őzsér Árpád (1993), Tóth László (1994), Hizsnyai Zoltán (2002), Cselényi László (2003), Duba Gyula (2004), Koncsol László (2008), Csehy Zoltán (2009), Németh Zoltán (2012). A József Attila-díj úgynevezett szakmai középdíj, az íróknak adható . magyar állami elismerések sorában csak a Babérkoszorú, illetve a csúcs­elismerés, a Kossuth-díj előzi meg. A Kádár-korszak idején az irodalom nagyjai mellett pártkatonák is meg­kapták. Ez az időszak a rendszervál­tással véget ért, a díj lényege azóta a politikai függetlenség. Illetve, hát, izé.... A fülkeforradalom óta kissé változott a helyzet. A második Or­­bán-kormány kulturális államtitkára, a „civilben” költő Szőcs Géza már biztos kézzel húzott ki neki nem tet­sző embereket a kész listáról. Aztán arról beszélt a sajtóban, hogy a mű­vészeti díjakról a politikusoknak kell dönteniük. „A szakmától el kell ven­ni ezt a lehetőséget, mert a szakma elfogult”-mondotta Szőcs, aki azóta már nem államtitkár, viszont miután felállt a bársonyszékből, rögtön Ba­bérkoszorút kapott, majd hamarosan Kossuth-díjat is. Ezzel persze nem jövendölni kívánok Lezsák Sándor művészeti elismeréseivel kapcsolat­ban, hiszen ki tudhatja a jövőt!? Még a legjobb költők sem. Legfeljebb csak elképzelhetik, papírra vethetik, és akár az is kiderülhet, hogy mély­ségesen borúlátóak...

Next