Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-01 / 126. szám

PRESSZÓ ■ 2019. JUNIUS 1. www.ujszo.com CANNES 2019 13 M enni vagy nem menni? Ez volt a kérdés, amely május elején napokig foglalkoztathatta Alain Delont, mielőtt svájci birtokáról elin­dult volna Cannes-ba, Európa és a világ leghíresebb filmfesz­tiváljára, megkövezésének hely­színére. Ha nem menni, akkor maradni, mert csúnyán megtá­madták, ha menni, akkor azért, hogy kiállásával védje meg ma­gát, és megérdemelten vegye át az életművéért neki ítélt Arany­pálmát. „Rasszista, homofób és nőgyűlölő.” Egy amerikai femi­nista szervezet tiltakozott ezzel az állítással, idézve a sztár és két fia korábbi nyilatkozatát. De képes-e beárnyékolni az életmű­vet egy ilyenfajta botrány? - ez most a kérdés. Cannes és a nyolcvanhárom éves sztár különös kapcsolata évtizedek óta foglalkoztatja a világsajtót. Először 1957 májusában tűnt fel az akkor még ismeretlen, de már akkor is elképesztően jó megjelenésű Alain Delon a cannes-i fesztiválpalota környé­kén. Huszonegy éves volt. Senki nem ismerte a filmesek táborá­ban. Kamera előtt sem állt még soha, de egyvalamit már biztosra vett: nemsokára ott fog állni, hi­szen szemmel láthatóan hatással van nőkre, férfiakra. Már csak ki kellett találnia, hogyan jut el odáig. A „leglábonfekvőbb” megoldásnak azt találta, hogy fel-le sétálgat a város legfor­galmasabb utcáján, vagy Croisette legfényesebb szállo­­­dájában ücsörög, hogy észre­vegyék, felfedezzék. Például a Carltonban, a Majesticben vagy a Martinezben. Kocsit is köl­csönzött egy napra, hátha majd akkor áll meg rajta valamelyik híres filmes tekintete, amikor elegáns mozdulattal becsapja maga mögött a luxusjárgány ajtaját. Sötét haj, égszínkék szem­pár, lenyűgöző arc, hibátlan alak, mérhetetlen vonzerő. Ki várha­tott volna ennél többet? Harmad­szor már az Úr előtt sem állhatott volna sorba, hogy még többet kapjon abból, amiből sokaknak egyetlen deka sem jutott. Bejött a számítása. Henry Wilson, a híres amerikai producer, David O. Selznick asszisztense, a szép­fiúk felkutatásának legyőzhetet­len bajnoka felfigyelt a szállodája halljában „várakozó” fiatalember­re. Wilsonról köztudott volt a szakmában: támogatását csupán annak ajánlja fel, akitől remélhet is valamit, vagy ami még ennél is több, akit legalább egy alkalom­ra meg tud szerezni magának. A „próbatételt” senki sem kerülhet­te el. Történt, ami történt, pár nappal a megismerkedésük után Delon már Rómában, a Cinecitta kapujában várja a bebocsátást. Bent, a legnagyobb műterem­ben Wilson korábbi felfedezettje, Rock Hudson forgat. Delon még csak próbafelvételre hivatalos, amelyen meg is felel, s elhúzzák az orra előtt a mézes madzagot. Ha gyorsan megtanul angolul, Hollywoodban filmezhet. Gon­dolkodási időt kér. Pár héttel ké­sőbb azonban egy párizsi szállodá­ban újabb ismeretséget köt. Yves Allégret, a híres francia rendező felesége szólítja meg, s azonnal be is ajánlja férje készülő, Amikor az asszony összezavarodik című film­jébe. Mert ő is összezavarodott. Az ifjú férfiember hatása alól nem tudott kikerülni. De még mindig 1957-et mutat a naptár. Delon egy fiatal bérgyilkost játszik. Élete első filmszerepe ez, s már fegyver van a kezében. Lemond a hollywoodi ajánlatról. Előbb otthon, Franciaországban akar bizonyítani. A következő évben már Marc Allégret-vel forgat, és nemsokára megjelenik a szí­nen René Clément és Luchino Visconti is. A Ragyogó napfény és a Rocco és fivérei a legna­gyobb világsztárok közé repíti a színészt. Viscontihoz azon­ban nemcsak szakmai, annál erősebb érzelmi szálak is kötik. A Cinecitta kifinomult ízlésű arisztokratája nem titkolja az ifjú francia sztár iránt érzett szerelmét. Delon hallgat. De szeret. Persze lehet, hogy csak számításból. És most ugorjunk egy nagyot a cannes-i fesztiválok emlé­kezetes eseményeiben! 1992- ben, amikor Delon már rég túl van a Napfogyatkozás, A párduc, az Alvilági melódia, A Fekete tulipán, A szökevény, A szamuráj, Az úszómedence, A szicíliaiak klánja, a Borsalino, az Egy zsaru, a Két férfi a városban, a Klein úr, a Swan Alain Delon Elismerve és megkövezve szerelme sikerén, egyszerűen ott felejtik Nizza repülőterén. Voltak évek, jóval korábban, amikor helikopterrel érkezett Cannes-ba. Ahogy rajta kívül senki. De 92-ben sem sofőr, sem hostessek nem várták őt. Nyilván valahol hiba csúszott a szervezésbe. Hogy hol, azt a fesztivál akkori igazgatója sem tudta kinyomozni. Delon, tás­kával a kezében, több mint egy órán át várakozott a reptéren. Már a ki tudja, hányadik ciga­rettáját rágta, amikor meglátta őt a fesztivál sofőrjeinek egyi­ke, aki tőle pár lépésre rakta ki utasát. Fel is hívta azonnal a fesztiválirodát, hogy a legros­­­szabbra készüljenek fel: Delon jeges tekintetéből leírhatatlan düh árad. És így érkezett meg akkori filmje, a Casanova vis­­­szatér bemutatójára. Cannes azóta nagyon ügyelt Delon fogadására. 2007-ben meg is kapott mindent, ami egy ilyen kaliberű sztárnak a film Mekkájában kijár. Csak díjat nem. A hatvanas évek­től kezdve a fesztivál hivata­los versenyprogramjában hét olyan film szerepelt, amelyben Delon főszerepet játszott, de egyetlen zsűri sem emelte ki az alakítását. Ezért is döntött úgy idén a mustra vezetősége, hogy Jean-Paul Belmondo és Catherine Deneuve után őt ju­talmazza életműdíjjal. Már csak haza kellett csalo­gatni őt a svájci Alpok alól. Ami azért sem volt könnyű, mert már nem szívesen hagyja el ottani fészkét. Depressziós, magányos, fél az elmúlástól. Tizenhét kutyáját temette el a kertjében. A legjobb barátai továbbra is négylábúak. Régi kapcsolatait nem ápolja, új is­meretségre nem vágyik. Több­ször is nyilatkozta már: meg akar halni. Műkincseit, festmé­nyeit, drága óra- és antik fegy­vergyűjteményét árusítja, hogy könnyebben szálljon majd a magasba. Ezt ő fogalmazta meg. Magára maradt, megkese­redett ember lett. Nem is na­gyon szeret már mutatkozni a nagy nyilvánosság előtt. Cannes idei meghívására végül igent mondott. magát. Úgy-ahogy.Összeszedte És akkor robbant ki a botrány. A Women and Hollywood pe­tícióját, hogy ne tüntessék ki Alain Delont, több mint hú­szezren írták alá. A fesztivál művészeti igazgatója megvédte őt, mondván, nem Nobel-díjjal jutalmazzák, hanem Aranypál­mával. Az pedig kijár neki, abba nem szólhatnak bele a harcos amerikai feministák. De a fesz­tivál addigra elkészült hivatalos plakátját, amelyről a Ragyogó napfény Delonja nézett volna az ünneplő tömegre, lecserél­ték egy másikra. Ennyi volt a „bünti”, más minden maradt úgy, ahogy eredetileg eltervez­ték. Vörös szőnyeg, díjátadás, ováció. Csak Delon könnyeivel nem számolt senki. Nem színé­szi könnyek voltak ezek, hanem valódiak. Köszönőbeszédétől a közönség is meghatódott. „Ez egy posztumusz kitüntetés - mondta -, amit még életemben megkaptam.” Már lefele tartott a színpadról, amikor visszafordult, és közölte: „Mireille-re és Romyra gondolok.” Egyikükkel sem kö­tött házasságot. Sem Mireille Darc, sem Romy Schneider nem volt a felesége. De mindkettőjü­ket szerette. A maga módján. Hogy rasszista, homofób és nő­gyűlölő? Ezek a szavak soha nem hangzottak el a szájából. Az sem biztos, hogy az idézett interjúkat annak idején elé tették a meg­jelenésük előtt. Fogalmazhatott pontatlanul, durván vagy meg­gondolatlanul. Mára minden szavát visszavonhatja. Joga van hozzá. El is járhatott a keze oly­kor, fiaival bánhatott néha szív­telenül is - ezekért a cselekedete­iért önmagával kell elszámolnia. Homofóbiával pedig csak az vádolhatja, aki nem ismeri éle­tének máig homályos fejezeteit. Más kérdés, hogy mit tart termé­szetesnek és természetellenesnek. Emberből van, és bevallotta: ő sem tökéletes. Színészetén azonban senki nem ejthet csorbát. Az életmű szent és sérthetetlen. Az utókor pedig majd mindent megbocsát neki. Botrányait is, szakításait is, test­őreinek rejtélyes eltűnését is. A kiismerhetetlenség maszkját nem fogja eldobni. Gyanítom, még a halálos ágyán sem. A sötétségnek is megvan a maga vonzereje. Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa

Next