Új Szó, 2021. február (74. évfolyam, 25-48. szám)

2021-02-13 / 36. szám

www.ujszo.com HI SZALON ■ 2021. FEBRUÁR 13. ahhoz kapcso­lódó közbe­szédben, hogy a népszámlál­ás során egynél több nemzetiséget is magáénak vallhat valaki, leginkább az Egy­szerű Emberek és Független Sze­mélyiségek (OEaNO) képviselőjé­nek, Gyimesi Györgynek a szavai a legfeltűnőbbek, melyek szerint a „szlovák többség ismét lehengerel­te a magyarokat”. Az effajta állítás mögött az az elképzelés rejlik, hogy a nemzet, az etnikum, a nemzetiség monolit tömböt képez, amelyet valamiféle egységesítő eszme köt össze, miközben egy másik nemzeti közösséggel áll szemtől szemben. S ez különösen így van, ha az egyik vagy a másik etnikum az adott kö­rülmények között kisebbségi hely­zetben van. Csakhogy ilyen mono­litikus „többség” a valóságban se „szlovák”, se „magyar” kiadásban nem létezik. Ennek a lehetőségnek a meg­szüntetésével Zuzana Caputová elnök asszonyon, Mária Patakyová ombudsmanon, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) és az Embere­kért (Za l'udí) képviselőin kívül az OEaNO-t képviselő kulturális minszter, Natália Milánová sem értett egyet - az utóbbi méltá­nyolta, hogy végül a szakemberek véleménye jutott érvényre: „Ez a lehetőség az EU több országában létezik, és összhangban áll a Nem­zeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Keretegyezmény ajánlásaival, a Re­gionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájával és a diszkrimi­náció megszüntetését célzó ENSZ- egyezménnyel” - szögezte le. S egy tárgyilagos érvet is hozzátett: egy másik nemzetiség feltüntetésének lehetősége „segít feltérképezni, hogy a kisebbségek terén milyen a valós helyzet Szlovákiában, s jobban megállapítható a kultú­rájuknak juttatandó támogatás”. Összehasonlításképpen említsük meg, hogy a 2021. évi csehországi népszámlálásnál két anyanyelvet és két nemzetiséget lehet megadni. Annak a levélnek az érvelésével, amelyet Gyimesi képviselő az Ös­­­szefogás elnökével, Mózes Szabolc­­csal együtt Igor Matovic miniszter­­elnökhöz intézett - s mely szerint a magyar kisebbség nyelvi jogai emiatt „jogilag bizonytalanokká válnak, s a kétnyelvűség kibővítése helyett végül a már kivívott jogokat is elveszíthetjük”, s ezért a statiszti­kai hivatalnak vissza kellene térnie az egy­nemzetiségű modellhez­­, a Bukovszky László kisebbségi kor­mánybiztos által irányított Nem­zeti Kisebbségek és Etnikai Cso­portok Bizottságának legtöbb tagja sem értett egyet. Hasonlóképpen a roma közösségek kormánybiztosa, Andrea Bucková is azért emelt szót, hogy mindenki szabadon dönt­hessen a nemzetiségéről. „Örülök, hogy olyan országban élek, amely ezt megengedi nekünk.” Gyimesi állítása szerint az egy­séges magyar „nemzeti frontba” a roma közösségek volt kormány­­biztosa, Ravasz Ábel által szerve­zett petíció magyar aláírói sem illettek bele, akik vállalni akarták a vegyes identitást. A népszámlá­láskor azt tanúsították volna, hogy léteznek emberek, akikhez mindkét etnicitás, nyelv, kultúra közel áll, akik összefogást éreznek mindkettő iránt, kis „ö”-vel, s nem a nagybetűs Összefogással, amelynek elnökével Gyimesi a levelet elküldte. „Ha azt deklarálják, hogy csak a tiszta és jó magyarokra van szüksé­gük, akkor tudatosítaniuk kellene, hogy Szlovákiában a magyarokon kívül más kisebbségek is élnek” - húzta alá a petíció egyik aláírója, a tanár Stefan Vavrek, a Most-Híd egykori parlamenti képviselője. A magyar nyelvi környezetben élő ro­mák közösségének tagjaként fogal­mazta meg a kérdését: „Némelyek számára ezután csak amiatt nem leszünk elég jó magyarok, mert nem úgy viseljük a magyarságun­kat, mint egy tetoválást a mellka­son vagy díszítést a szájmaszkon? Alkalmunk van két nemzetiség választására, s pont ez ad lehetősé­get arra, hogy magyarok és romák is legyünk.” Több mint harminc éven át ele­get hallottunk a „jó” és a „színtiszta” szlovákokról­­ akár annak kapcsán, hogy a többieknek, a „rosszaknak” szemükre vetették a hazafiasság hiányát, mert nem értenek egyet a közös állam kettéosztásával, mert szembeszálltak Vladimír Meciarral vagy mert „térden csúsztak Brüs­­­szelbe”. A szlovákiai magyar közös­ségben is jelen volt, s a legutóbbi évtizedben még markánsabban el­terjedt, hogy tagjait két kategóriába sorolják. A Kalligram Könyvkiadó veze­tője és a Független Magyar Kez­deményezés egyik alapítója, Szigeti László már 2013-ban úgy írt a magyarokat „jókra” és „rosszakra” felosztó ideológiáról mint nemzeti radikalizmusról, a nemzettudat fe­­tisizálásáról, a politika és az emberi élet pluralitásának ösztönös tagadá­sáról: „Monolitikus, nyomásgya­korló pszichózis van kialakulóban, amely az alternatív lehetőségeket elutasítja. A törzsi egoizmusba kó­dolt egyéni önzés jelenik meg álta­la. Hogyha a szlovák neonácikról van szó, akkor határozottan nemet mondunk, a magyarokra viszont rábólintunk? A szlovák nacionalis­tákkal soha, a magyarokkal pedig kéz a kézben? A szlovák nacionaliz­mus mérföldekről bűzlik számunk­ra, a magyart nem érezzük?” Az effajta gondolkodásmód bőségesen merített az Orbán Vik­tor által vezérelt Magyarország­ból. Amikor 2016 decemberében Andrej Kiska elnököt kísértem budapesti látogatásakor, a magyar parlament elnökével, Kövér Lász­lóval lebonyolított találkozón azt a lakonikus állásfoglalást hallottuk tőle, hogy a Most-Híd pártot nem tekintik a szlovákiai magyar kisebb­ség reprezentánsának. Ugyan nem fogalmazott olyan nyersen, mint ahogyan a szlovák médiák szerint ugyanazon a napon az említett párt akkori képviselőnő­je, Pfandtner Edit fejezte ki magát, amikor közösségi oldalán azt írta, hogy a magyar parlament elnö­ke romániai látogatása alkalmá­val ismételten bírálta a magyarok szlovákiai parlamenti képviseletét, „közvetve magyarul jól beszélő szlo­vák politikusoknak, és »a magyar nemzet árulóinak« nevezett ben­nünket”, de világosan értésre adta, hogy számára kik az igazi magyarok és kik nem azok. Gyimesinek a magyarok egy­séges táborát jelentő, a szlovákok által „megint lehengerelt” kategóri­ája történeti szempontból nem állja meg a helyét. Az 1989. novemberi forradalom utáni első, lázas hetek­ben a magyar kisebbség politikailag differenciálódott. Olyan liberális orientációjú magyarok jelentek meg a közélet terében, akik a Füg­getlen Magyar Kezdeményezésben tömörültek, amely a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnosí proti násiliu, VPN) partnere lett. Az előző nemzedéktől eltérően, amely tapasztalatai révén az 1968-as év reformkísérleteihez kapcsolódott, s melynek élvonalbeli képviselői többnyire az Együttéléshez csatla­koztak, a fiatalabb nemzedék mű­velt, tájékozott tagjai már a nyolc­vanas években különböző ellenzéki csoportosulásokban tevékenyked­tek. Az első naptól kezdve rendel­keztek a demokratikus állam és a polgári társadalom világosan meg­fogalmazott programjával. Nem­csak a nemzetiségi jogokért szálltak síkra, hanem abból a meggyőző­désből indultak ki, hogy a nemzeti kisebbségek problémáira csakis a demokrácia feltételei között lehet megoldást találni. A kezdetben meglévő kölcsö­nös bizalom és az együttműködés az 1989-1992 közötti években lefektette egy olyan partnerség folytatásának az alapjait, amely az alkotmányos hazafiság talaján túllé­pett az etnikai különbségeken, és ez pozitív módon „működött” a „’89 novemberének reparációját” jelen­tő iőszakban, az 1998 szeptembe­rében lezajlott választáson, amelyen Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) és a személyéhez kötődő politikai koncepció vereséget szenvedett. A magyar politikusok később összekapcsolódtak és szétváltak. Az 1944-es születésű szerző szociológus, 1999 és 2003 között Szlovákia nagykövete volt az Egyesült Államokban, később Andrej Kiska köztársa­sági elnök külpolitikai tanács­adójaként tevékenykedett. Iveta Radicová kormányzásának idején, 2011-ben a Most-Híd párt alelnöke s egyúttal a kormánynak az emberi jogok és nemzetiségi kisebbségek területét felügyelő alelnöke, Rudolf Chmel több am­biciózus változást készített elő. A nyelvtörvény módosítása egyaránt figyelembe vette a többnyelvű ré­giók sajátosságait és a térségükben használt nyelvek egyenjogúságát. A fentieken túlmenően egy szlovák­magyar megbékélési alap létreho­zását is fontolóra vette. A komple­xebb program azonban nem jutott érvényre. És alig tíz év elteltével a magyar pártok az ismételt próbálkozások és egy memorandum aláírása ellenére sem tudtak megállapodni, illetve bejutni a parlamentbe, ami nem­csak a magyarok, hanem a szlová­kok és a többiek kára is, voltakép­pen az egész országé. Ebből, persze, nem következik, hogy minden rendben van. A szlo­vák közvélemény javarészt úgy ítéli meg, hogy a magyar kisebbségnek nálunk minden joga megvan, mi több, jogai talán meg is haladják a sztenderdet, számos szlovákiai magyar másképp látja ezt. Nincs olyan érzésük, hogy napjainkban olyan víziót vetítenének a szemük elé, amely Szlovákia valamennyi, egymással egyenrangú lakosának politikai közösségét jelentené. Egy olyan ország vízióját, amely gazda­gításként s nem teherként tekint a kisebbségekre, s amely magában foglalná a kisebbségek szükségletei­re érzékeny közigazgatás vízióját is. Egy érett és öntudatos társadalom vízióját, amely függetlenül az ál­lampolgárok világnézeti, vallási és nemzetiségi identitásától, természe­tes módon integrál és összefog vala­mennyi polgárt. Tehát a barátságos otthon vízióját. Épp a kettős nemzetiség lehető­sége kapcsolódik össze erőltetettség nélkül az otthonosság érzésével, a vággyal, hogy tartozzunk valahova, legyen hátországunk, érezzük ma­gunkat biztonságban, legyen pers­pektívánk. És szabadon megérthes­sük egymást. Martin Bútora G. Kovács László fordítása Legyen Szlovákia mindannyiunk barátságosabb otthona Se a szlovák többség, se a magyar kisebbség nem monolit képződmény Akit Putyin nem nevez nevén utóbbi időben egyetlen oroszor­szági ellenzékinek sikerült elérnie a nemzetközi figye­lem ingerküszöbét, őt pedig bebör­tönözték, megmérgezték, majd újra bebörtönözték. De kicsoda is ez a bizonyos Alekszej Navalnij? Vlagyimir Putyin orosz elnök hatalmát megingatni nem egysze­rű. Sőt azt is mondhatnánk: lehe­tetlen. Legalábbis lehetetlennek tűnik. Több mint két évtizede, 1999 óta vezeti az országot, vál­togatva az államfői és a miniszter­­elnöki posztokat, és amikor már úgy tűnt, hogy nem vállalhat újból tisztséget, úgy változtatta meg az alaptörvényt, hogy az ne akadá­lyozza újbóli indulását a válasz­táson. Ezt a betonbiztos pozíciót támadja az utóbbi években Alek­szej Navalnij, a legismertebb orosz ellenzéki politikus és aktivista - ha figyelembe vesszük, hogy nem elégedtek meg a bebörtönzésével, hanem idegméreggel próbáltak véget vetni az életének, akár az is felmerülhet bennünk, hogy van is némi esélye megzavarni a legfőbb köröket. Nem most kezdte Navalnij nem sokkal Putyin po­rondra lépése után tűnt fel először az ellenzéki színtéren: 2000-ben lépett be a Jabloko (jól gondolja, magyarul a jelentése alma) nevű pártba, amelyben és amelynek révén különféle pozíciókat töltött be, egé­szen 2007-es kizárásáig. 2005-ben közben ifjúsági mozgalmat alapított, 2007-ben pedig egy új politikai mozgalmat, amely 2011-ig élt. Ami talán ezeknél a szervezeteknél fonto­sabb, hogy ez utóbbi évben parla­menti választást tartottak Oroszor­szágban, a csalás miatt Moszkvában tiltakozó 6000 ember között pedig ő is ott volt - le is tartóztatták, 15 nap börtönt kapott. Már akkor el­hangzottak olyan vélemények, hogy ez a lépés politikai hiba volt a hata­lom részéről, hiszen ezáltal Navalnij online-ból offline ellenzéki lett, azaz valós politikai tőkévé alakult az in­terneten addig összegyűjtött népsze­rűsége, és még nagyobb hatásfokkal szervezte tovább a Putyin-ellenes megmozdulásokat - nemzetközi hírnévre leginkább ezzel tett szert. Milliós követőtábor A blogja egyébként az akkori letartóztatása óta angolul is olvas­ható, de több más platformon el­érhető: a YouTube videómegosztón és a Twitter rövidüzenetes közösségi oldalon is milliók követik, főleg fiatalok És ezeknek a követőknek jórészt az oroszországi korrupcióról mesél, itt szólítja meg az embereket, ha valamilyen tüntetés van készü­lőfélben, és népszerűsíti saját üze­neteit. Hogy ez mire elég egy 144 milliós lakosságú országban? Kü­lönböző horderejű hatalomellenes tüntetésekre például mindenképp. Hiszen hívó szavára ezrek hajlan­dók úgy az utcákra vonulni, hogy ezzel a letartóztatást kockáztatják. Vagy példaként szolgálhat a 2013- as moszkvai polgármester-választás, amikor teljes ellenszélben, miköz­ben a bíróság épp börtönre ítélte, majd feltételesen szabadon enged­te, sikerült megszereznie a voksok 27 százalékát. Ez persze közel sem elegendő a győzelemhez, a polgár­­mester Putyin embere lett, mégis jóval több, mint amit korábban jósoltak neki ilyen körülmények között. A 2018-as államfőválasz­táson már nem engedték indulni, a központi választási bizottság úgy határozott, hogy 2028-ig eltiltja az elnökjelöltségtől. Rizsányi Attila A folytatásban olyan kérdésekre is választ találnak például, hogy 2018-ban és 2019-ben miért szer­vezett komoly tiltakozó megmoz­dulásokat Mikor tartóztatták le és börtönözték be először? Mi állt az akkori szem- és bőrsérülései mö­gött? Mi ellen emelt hangot tavaly júliusban? Miért, hogyan került augusztusban egy berlini kórház­ba? Milyen indokkal börtönözték be hazatérése után Oroszország­ban? Politikai vagy morális igaza nyom-e többet a latban, miért szaporodnak rohamosan a köve­tői? Hogyan betonozta be a saját hatalmát Putyin 2036-ig? A teljes írást elolvashatják a Vasárnap keddtől, február 16- ától kapható számában. (Fotó: TASR) A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com. Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next