Uj Világ, 1955. december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1955-07-07 / 27. szám
Ha tehetném, a kis Pusztaegrest egy nagy szívvel jelölném Fejér megye térképén. Valahogy nem jól van az, hogy a térképen a fürdőhelyeknek egy kád, a bányának két festőkalapács jut, ennek a falunak meg csupán egy picinyke kis karika — sok térkép meg még tudomást sem vesz létezéséről. Igaz, ennek az alig másfélezer lakosú Pusztaegresnek még nincs sem autóbusza, sem vasútja, sem villanyvilágítása, de még rendes közútja sem. De ha a villanylámpák még nem is szórják be fénnyel a mézeskalácsrózsaszín, mézsárga,meg a hófehér kis házakat, a pusztaegresi Búzakalász termelőszövetkezet tagjainak jóhíre, elvtársi szeretete bevilágítja az egész sárbogárdi járás területét. Őket dicséri a sáregresi Kossuthtermelőszövetkezet harmincötholdas kukoricatáblája, amit három napon át kapott a Búzakalász negyvenkét tagja Versenytársukat, a nagylóki Vörös Október termelőszövetkezetet, a tavasszal 10 mázsa szénával segítették. Kultúrgárdájuk Szabó Pál „Darázsfészek“ című egyfelvonásos darabjával szórakoztatta nemrég a sárbogárdi gépállomás traktorosait. Kánóz község egyéni parasztjai június elején a Búzakalászban jöttek rá, miért van az, hogy a megyei 22 forintos munkaegységátaggal szemben a Búzakalász tavaly is 48 forintot tudott a tagoknak fizetni, az idén meg már 73 forintra számolnak. — Itt nálunk az emberekben van az áram, nem a huzalokban — mondja nagykomolyan a fiatal Farkas Feri a Búzakalász dűlőútján, míg a lovakat kifogja a zabosbükkönyt kaszáló gépből. — Ha az elnökünket ismerné, a Pista bécsit! Már nem is kellene többet kérdeznie... Az viszi magával az egész társaságot- Fiatal-e? Már jól benne jár az ötvenötödik esztendőben. De sokszor még én is elszégyelem magam mellette. Vág az esze, fürge, mint a csík... Ott van ez mindenhol, ebben az 500 holdas gazdaságán, dolgozik velünk, de beszaladozza a megye többi téeszeit is. Mindenhol fülel, les, szimatol, ami jót lát, mind hozza haza. Tén még ő kelti fel a napot is hajnalban, mert négy órakor már osztja a münket... Azt ha valaki elkésik, hát... Szóval kemény ember a Pista bácsi! — Az hát. — hallja meg az utolsó szót egy Ikendős néni, aki kapával a vállán közeledik a dűlőúton. — A múltkor azt se tudtad, melyik lábadra állj, mi? Úgy lekapott, mikor elaludtad a reggeli kapálást! — De azóta se késtem el, igaz-e, Nagy néni? — pirul el a fiú. — Hét nem lett volna tanács«» — felel az asszony, és dél lévén, ballag hazafelé a faluba. Megérdemli a kosztot, négy óra óta nem állt meg kezében a kapa. A kukoricát már háromszor is gyönyörűen megkapálták. — A múlt évi elszámoláskor — folytatja Farkas Feri — két fitestvéremmel meg a két lánnyal, Marival és Terivel 94 ezer forintot vittünk haza. No, de az idén! — Gyorsan leguggol a porba és írja egymás után a számokat. — Hogyha ez évben is csak 391 munkaegységünk lenne fejenként, mint tavaly, akkor is már 141 ezer 985 forint üti majd a markunkat. — Ejnye! Ott van a Pista bácsi — ugrik fel hirtelen —, annál a balsó árpatáblánál. Úgy látom, a sárbogárdi traktorosokat teremti össze valamiért. De máris iramodik az öreg a csodálatos búzái felé ... A kísérleti parcellákon érjük utól a gyorslábú Bátai István elnököt. Kis területen, a magyar búzától elkülönített 20 ölön, magasan hordozza kalászait a decemberben elvetett szovjet ágasbúza. Pista bácsi — a „vasszerű ember”, ahogy a megyében mondják — apai büszkeséggel mutatja: — Nézzék la! Nem kezeltük ezt úgy, mint a rendes búzát, műtrágyával, esőt se kapott, mégis úgy nézem, három mázsával ad többet holdanként, mint a magyar búza. Jól honosul ezen a talajon. Nem is tudom, miért nem próbálkoznak vele másutt is a járásban. Még a megyei értekezleteken sem hallottam sokat róla. Tán röstellik?... Azt mondják, nagyapáink idején se vetettek ágasbúzát, mégis milyen termése volt a magyar búzának. Pedig hát ki próbálja az újat, ki alkalmazza a korszerű agrotechnikát, ha nem mi, a termelőszövetkezetbeliek? A falubéli gazdák is minden nap megvizsgálják ezt a parcellát! „No, István — mondják —, nektek eddig is 15 mázsa búza termett holdankint, de ha ez a csodálatos búza bevág, akkor már csak nálatok lesz érdemes dolgozni. Mert tán még 200 forintot is fizettek majd egy egységre!... Figyelik ám a kukoricánkat is. Jöjjenek csak, elvtársak, itt van ez a négy kísérleti parcella-e, mindegyükben másmás trágyával, műtrágyával gondozzuk a kukoricát. Ősszel dől majd el, hogy a mi földünkön milyen kezelés mellett ad legtöbbet a tengeri. — Vajon mi a figyelés eredménye? — kérdem. — A Búzakalász mennyire vonzza a falubelieket? — Ötvenhárom őszén mindössze tizenkettes maradtunk a szövetkezetben, ma meg hetvenhaton vagyunk. Azt mondják, érdemes ide visszajönni. Pedig itt vasfegyelem van — kacsint huncutul ráncos szeme sarkából. — De van ám pénz is! Kérdezze meg, hányan vettek itt házat tavaly. A szobabútorról nem is beszélve: a Farkas-lányok, Major Mari, Demján Joli, Folterka Gabi, Horváth Györgyné, Bíró Teri, a Lepsényi Jancsiék... A kísérleti táblák végéről az elnök fia, Bátai Jancsi — egyébként a DISZ titkára — hívja az apját ebédelni. — Jöjjenek csak maguk is, be a téesz központba! Megnézik, mit épített itt saját erejéből már eddig ez a hetvenhat ember. A faluszéltől a dimbes-dombos földeken kapaszkodó, érett gabonatáblák között mégkijjebb megyünk a határba. A dombok ölén a Búzakalász központi épületei húzódnak meg. Itt van a 32 férőhelyes sertésfialó. Hetvenötezer forintért akarta a kőműves felépíteni, mire a tagok maguk láttak neki és huszonötezer forintból felépítették a modern sertésfialót. Egymás mellett sorakozik a 100 sertéstbefogadó szabadszállás, a kovécsműhely, a darálóépület, a karám, a tízvagonos góré, a kocsiszín, a 300 sertés téli istállója. S azután a tehénistálló, amelyben estévfzint 75 szarvasmarha szorong. De mellette már épül a legújabb is, ahol még 50 állat fér majd ,el kényelmesen. Tyúkólak, kút, mind-mind csupa-csupa új és a maguk erejéből építették. Két lakóépület is van a központban. Az egyikben ifjú Harangozó János növényápoló lakik családjával. A konyhában éppen ebédhez készülnek (Kár, hogy a konyhagerendáról lelógó hatalmas sonkát nem fotóztuk le, életemben még ilyen nagyotnem láttam. De jövőre sem lesz hiba. A háztáji sertésálban egy anyakoca napozik hét kicsijével, meg négy jólfejlett süldő... — Elnök elvtárs, jöjjön már ebédelni — rángatja Jancsi gyerek az apja kabátját. — Mindjárt, fiam, de mutassuk még meg ezeknek a pestieknek a kultúrházat is. Mert tán azt hiszik, mi csak dolgozunk, látástól vakulásig, utána meg faljuk a sonkát, épül is a szellem hajléka is. — Még csak most padlózzák — húzódozik a gyerek. — Inkább az a valóság, hogy még nincs kultúrház, se mozi, csak egy korcsma. A kultúrgárda is alig talál helyet, haPróbálni akar. — Micsoda DISZ-tütkár vagy te — mérgesedik meg az apja. — Hát így vezeted te itt a fiatalokat? Jó, hogy tudom! A valóság az, fiam, hogy őszre már befejezzük a kultúrházat, a mozigépet is megvesszük mi magunk, és mire mindez meglesz, a téeszbe már bevezetik a villanyt is — magyaráz hévvel a „vaskezű” Pistabácsi. — A Búzakalász nemcsak a mezőgazdasági, de a kulturális élet központja lehet a faluban, ha ti jól vezetitek a dolgot. A fiatalságnak kell ám a motornak lenni, hallod-e? Te meg rögtön elkalmpicsorodsz, hogy még ez nincs, meg amaz, hogy még csak padlózzák ... — húzza el az elnök a száját és csúfolódva utánozza a fiát. Közben köréjük gyűltek már a téesz tagjai is. Egyikük elkiáltja magát: — Ejnye Pistabácsi, legyen maga a DISZ-titkár is! A kacagás végighullámzik az embereken, az elnök még barackot nyom a fiatalok fejére. — Majd adok én nektek! — szól komolyan. — Na, dologra fiaim! Pár nap — és kezdődik az aratás. Gyerünk, Csákváry Margit !Pusztaegresi kalászok !-------------- ^ Vili. évfolyam, 27. sz. ára 60 fillér 1955 július 7. UJ VILÁG Aratás előtt a pusztaegresi búzakalász termelőszövetkezetben. Bátai István, a tsg elnöke megbeszéli az előkészítő munkákat a sárbogárdi gépállomás dolgozóival (Novotta Ferenc felvételei) A Búzakalász tsz két új gazdasági épülete, előtérben a sertések nyári szállása, mögötte a sertésfialó Bátai Ötven tu elnök az ágasházával