Új Világ, 1975 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1975-03-28 / 13. szám

1075. március 28. Meg kell a szívnek hasadni Los Angelest legalább félév óta hibbant agyú gyilkos tartotta rémületben. Fegyvere valami borotvaéles szerszám volt, amivel áldozatait összeszabdalta. Legtöbbnek csak a nyakát vágta el, de azt alaposan, egyik fülétől a másikig. Az idegesség érthetően nőtt, a rendőrség egyre na­gyobb nyomozásba kezdett. Tanúvallomások alapján a rend­őri rajzoló össze is állította a gyanúsított vonásaiból az el­képzelt arcképet. Egészen fiatal­embernek írták le, akinek hosszú, vállát érő szőke haja van. A gyilkosság-sorozatnak azonban egyszerre végeszakadt. Érthető meglepetést keltett, amikor egy héttel ezelőtt Los Angeles rendőrkapitánya sajtóértekezletet hívott össze, amelyen a “nyakmetsző” gyilkossal kapcsolatban akart ada­tokat közölni. Előre kiszivárgott, hogy a kegyetlen merény­letekkel egy feketét gyanúsítanak, aki betörés és életveszé­lyes támadás miatt hetek óta börtönben ül. Ez lehetett te­­hát az oka, amiért a nyakmetsző gyilkosságoknak nem volt folytatásuk. A közönség érthető kíváncsisággal tekintett a sajtóér­tekezlet elé. Vajon, mit akar mondani a rendőrparancsnok? Mi a magyarázat, hogy a szőkehajú, fehér gyanúsítottból fekete lett? És itt jött a meglepetés. A kapitány nem mondott semmit. Jelképesen zsebkendőt tömött a szá­jába és ezzel adta mindenki értésére, hogy nem beszélhet. Később kiderült, hogy a gyanúsított fekete, Vaughn Green­wood védőügyvédje javaslatára a bíróság elejét vette a saj­tóértekezletnek és elhallgattatta a rendőrséget. Indokolás: a részletek nyilvánosságra hozása előre kondicionálja a kö­zönséget, így a bíróságot és a leendő esküdteket is és ennek az esetleg teljesen ártatlan gyanúsítottnak ilyen körülmé­nyek között nem lehet biztosítani az őt megillető tisztessé­ges, elfogulatlan bíráskodást. Az elv valóban nagyon szép és nem hiába az amerikai igazságszolgáltatás egyik hagyományos, féltve őrzött fun­damentuma. Az elmúlt két évszázad óta a világ minden ré­széből erre a kontinensre sereglett szellemi és fizikai me­nekültek sokat mesélhetnének elhagyott hazájukban az igazságszolgáltatással kapcsolatos visszaélésekről és csak egyetértően bólinthatnak minden ilyen szigorú védelemre, amellyel a vádlottat körülveszik, mindaddig, míg bűnössé­ge be nem bizonyul. Csakhogy van ennek az ügynek másik oldala is. Vaughn Greenwood, egykori rabszolgák leszármazottja, de már ré­gen nem elnyomott és a földesurak önkényének kiszolgál­tatott szerencsétlen pára, nem az első, akit váddal ilettek. Másokra is ráolvastak már bűnöket és még a tettenérés ese­te sem forgott mindig fenn. Számos esetben csupán feltevé­sek léptek működésbe. Az állami hivatal minden rendű és rangú tisztviselőjéből került valaki, legalább is képletesen, a vádlottak padjára, néha valóságosan is. A törvényhozás emberein kívül a kormány tagjait sem védte immunitás és beleesett a szórásba az Egyesült Államoknak nemcsak az elnökhelyettese, de elnöke is. A hazudozás, csalás, hivatali hatalommal való visszaélés, korrupció minden vádjával illet­ték őket és a közhangulatot szinte hisztérikus magaslatokra korbácsolták ellenük. Vajon volt-e része tisztességes, tár­gyilagos bíráskodásban annak, aki odakerült és lehetett vol­na reménye erre annak, akit a bírósági felelősségrevonás­­nak csak a szele csapott meg? Soha, semmiféle védőügyvéd nem tett érdekükben javaslatot és nem volt bíróság, amely a kórust elhallgattatta volna. Vaughn Greenwood azonban nem töltött be hálátlan és felelősségteljes hivatalt, csak a torkokat metszette csendben és egymás után.Az ő jogait megvédték. Ez valóban megható. Meg kell a szívnek hasadni. Amerika sok tekintetben párját ritkító ország. Azt mondják, ezekben az években csendes forradalmon esik át. A bírálatot és támadást egyéni módszereivel szereli le. Mi­re valami hőbörgő csoport kidönt egy szálfát és vállára kap­va rohamra indul vele, a kapu már nyitva van és a támadók hasra esnek. Amerikában az úgynevezett földalatti, illegális sajtó termékeit utcai automatákban, nyíltan árusítják. Aki­nek a füle mögött találnak valamit, azt sem pénz, sem po­zíció nem védi. Az Egyesült Államokban ma a börtönökben ülő volt miniszterek és kormányzók már bridzspartira ül­hetnek össze, a gibicekkel együtt, a hasonló sorsra jutott sze­nátorok és képviselők meg lassan focicsapatot alakíthatnak. Az egykori forradalmakban folyt a vér. Senki sem ta­gadta, hogy ilyenkor igazságtalanságokra is sor kerülhetett és el kellett rá készülni, hogy X-nek vagy Y-nak átmeneti­leg leütötték a fejét. Vagyis néha az ártatlant is elsodorták az események. De, hogy éppen a torokmetsző kap megkülön­böztetett védelmet, az példa nélkül álló. , Hallga, hallga . . . Hogyan is mondotta Petőfi Sándor Debrecenben? “Európa csen­des, újra csendes, szégyen reá, szabadságát nem vívta ki. De hát kétségbe kell-e es­nünk? Ellenkezőleg. Emelje ez fel lelkein­ket, hogy mi vagyunk a lámpafény, mely, midőn a többi alszik, ég a sötétség éjjelén. Ne érdemetlen szálljon ránk áldásod. Szós A­badság. E hűtlen korban mi utolsó, egy télen híveid valónk!’’ Tetemrehívás. Ki ölte meg az emberi jo­gokat? Lenin, Sztálin, Hruscsov “et akii” országlása 58-ik évében a szabadság egyik ősi bajnoka, Dánia parlamentje most hir­dette ki, hogy törvényszéket állít fel Kop­penhágában a Szovjetunió proletár dolgo­zói emberi jogainak kivizsgálására. Ebből az alkalomból folyt le egy felette érdekes telefoninterjú München és Moszkva között a disszidens orosz tudós, Andrei D. Sakha­rov és a kelet-európai menekültek tanácsá­nak elnöke, Eszterhás Ernő dialógusában. Az interjú orosz szövegét a müncheni “Nem­zetőr” közölte le magyarul és ezt a szöveget fordította angolra Kadarkay Árpád, a Los Angeles-i Occidental College tanára. “A koppenhágai törvényszék nagyjelen­tőségű — mondotta Sakharov — mert vi­lágos képet ad majd a világnak az emberi jogok helyzetéről a Szovjetunióban. Én örömmel fogadom a hírt és hálát érzek a kezdeményezők irányában.” A tudós máris szolgál az orvoslásra szoruló Agrigentai­­esettel, amelyben egy moszkvai disszidens földalatti sajtóorgánum, az “Aktuális Ese­mények Krónikája” című újság munkatár­sai és nyomdászai vannak súlyos vádakkal terhelten börtönben. Ezek az intellektuelek igénylik most a szabad világ erkölcsi támo­gatását. Minden emberi jog a mozgásszabadság talapzatán áll. Csakis az alapjogok biztosí­tásával korrigálhatjuk azokat az igazság­talanságokat, amelyeket a Szovjetunióban követtek el a bebörtönzött emberekkel szem­ben. Fontos, hogy a koppenhágai törvény­szék a szovjet vallásüldözés egész terjedel­mét vizsgálata tárgyává tegye. Litvánia, Latvia, Esztonia balti köztársaságokban tömeges letartóztatás történt, számos bap­tistát és unitáriust hosszú börtönbüntetés­sel sújtottak. Az interjúció azon kérdésére, hogy me­lyik az emberi jogok ellen elkövetett legsú­lyosabb igazságtalanság eddig, és hogy az igazságtalanságok melyikét tárgyalja meg legelőször a törvényszék, Sakharov azt fe­lelte, hogy a legelső és legnagyobb igazság­talanság a mozgásszabadság megtiltása. A második legnagyobb igazságtalanság a nem­zeti kisebbség jogainak teljes elfojtása, amint azt a különböző nemzetiségek tragi­kus helyzetében látjuk. Harmadik a sorban a vallások üldözése. Negyedik a nem ke­vésbé tragikus: a szovjet proletár mun­kásság helyzete. A munkabérek elégtelenek egy négytagú család ellátására, ezért a nőt is rákényszerítik a kenyérkeresetre, amely rendszernek pusztító hatását érezzük nem csupán a gyermeknevelés terén, hanem más, ugyancsak megoldhatatlan társadal­mi problémánkban is. A szovjet munkaidő sokkal hosszabb, mint bármely európai or­szágé és a munkás betegellátása és a köz­egészségügyi szolgáltatások elégtelenek. Ha a koppenhágai törvényszék megtárgyalhat­ja a szovjet munkás helyzetét, Sakharov a maga részéről ezt tartaná a legfontosabb, legaktuálisabb kérdésnek. Azért is, mivel a külvilág tévesen van informálva a prole­tár munkásság helyzetéről a Szovjetunió­ban. Ezzel a revelációjával Sakharov profesz­­szor kidöntötte a vörös országvezetés leg­nagyobb hazugságának egyik tartó pillérét. Azt, hogy a disszidenseknek mindig csak az intellektuelek sorsa van a szívükön, so­ha a proletároké. Ily hősiesen bátor beszéd mellett egy feltett kérdésre Sakharov kate­gorikusan kijelentette, hogy nem félti sze­mélyes biztonságát, ő csak a családját félti. A félelmet, mint olyat, haszontalan dolog­nak tartja. És nem él vele. Sohasem jut eszé­be félni. És ebben a hangulatában küldte interjúciója útján, telefonon, meleg üdvöz­letét Alexander Solzhenitsynnek, akinek irodalmi munkásságát mindig csodálta és akinek művét, a Gulag Archipelago-t felet­te értékeli. Még egy villám csapott le. Az Egyesült Államok ébersége egy évekkel ezelőtt rob­banás következtében az északi Csendes­óceán nemzetközi felségterületén elsüllyedt szovjetorosz tengeralattjárónak egy jelen­tős részét emelte ki az óceán többmérföld­­nyi mélységből, az elsüllyedés helyén állan­dóan cirkáló szovjet “őrhajó" személyzeté­nek úgyszólván az orra előtt. A hideghábo­rú nyakhosszra menő versenyében — hetente ide, hetente oda — élni kényszerült ellenlábas titánok számára, a biblián kívül, nincs más választás, mint áttörni az ellen­ség titkának páncélfalát. Ez történt most is. Az óceán fenekéről bravúrosan kiemelt hadihajórész — a tu­dós és a technológus analitikusok szakvé­leménye értelmében — tárgyi bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az oroszok konven­cionális tengeralattjáróikat Polárisz-típusú nukleáris rakétákkal és nukleáris-fejes tor­pedókkal tették félelmetes potenciájú hadi­hajókká. Az Egyesült Államoknak eddig nem volt tudomása ilyen természetű szov­jet taktikai átállításról. A legújabb felfe­dezésnek nagy jelentősége van az oroszok­kal folytatott úgynevezett “fegyverkezés­csökkentési” tárgyalásokban. Amerikai tudósok, kutatók és technoló­gusok áttörtek minden nehézségen és meg­alkottak egy olyan víz alatt működő, csák­­lyakarmokkal felszerelt óriáshajót,, amely egyszerűen, mint egy griffmadár, kiragad­ta a tenger fenekéről az orosz tengeralatt­járó-részt és felhozta a tárgyi bizonyítéko­kat a napvilágra. A megismerés ereje kö­veteli, hogy miután nemzeti vezetőink most már el vannak látva a szükséges konkrétu­mokkal, az Egyesült Államok a Szovjet­unióval kötendő paktumainak már nem idejétmúlta, egyoldalú jóhiszeműségünkön, hanem az ismert, rideg tények realisztikus mérlegelésén kell alapulniok. A hivatalos Moszkva és Washington mély hallgatásba burkolódzott. A kiemelt hajó­részben vagy 10 szovjet tengerész tetemét találták, őket előírásos tengerésztemetés­ben részesítették amelynek szertartását egy US tengerészkapitány végezte angol és orosz nyelven. Azt és a szertartás alatt el­hangzott szovjet nemzeti himnusz hangjait, egy televíziós adást újra előadás céljából felvett filmen és hangszalagon rögzítették meg. A tengerfenékről felhozott egyéb titko­kat, részletezetten, hét pecsét alatt őrizzük, nemzetbiztonsági okokból.

Next