Ujság, 1925. november (1. évfolyam, 94-117. szám)

1925-11-15 / 106. szám

VASÁRNAP, 1925 NOVEMBER 15 ÚJSÁG Egy elsőéves akadémikus pengő­ pályázata a Nemzeti Bank elő A Határok elől nem lehet elzárni az utat. Érdekes és életrevaló terv az új bankjegyek megoldására. Olyan művész nincs, aki egyesíteni tudja a figurális rajz, az ornamentika és a betűk technikáját. Mert nem vett részt Karlovszky a szűkebb körű pályázaton? Amióta nyilvánosságra hoztuk, hogy a Zsűri nem találta alkalmasnak a Nemzeti Bankhoz benyújtott pengő­bankók pályater­veit, a kérdés állandóan napirenden van, s főleg művészkörökben tárgyalják élénken. Természetesen a művészkörök véleménye nem változott, s minél tovább húzódik a döntés, annál szélesebb rétegekben nyilvánul meg az óhaj és a propaganda az új, nyilvá­nos pályázat mellett. A bank részéről ugyan nincs nagy hajlandóság, hogy új, általános pályázatot írjanak ki, de a bank tétovázik és az illetékesek e pillanatban maguk sem tudják, hogy mitévők legyenek? Az utolsó napok­ban is különféle újabb tervek merültek fel a megoldásra, de ezek közül egyik sem vég­leges még. Annyi bizonyos, hogy a Képzőművészeti Ta­nács delegált zsűrije által hangoztatott mó­dosításokra még csak fel sem szólították Jlel­ki­ng Ferencet és Jaschit­ Álmost, mert mint napokkal ezelőtt jelentettük Slaranghy Jenő pengő­tervet, főleg a kivitelre vonatkozó tech­nikai akadályok miatt teljesen kiestek a kombinációból. A házi­ pályázatnak azonban olyan érde­kes mellékepizódja van, mely bizonyára nem maradhat teljesen figyelmen kívül, s feltűné­sénél fogva legalább is elősegíti azokat a törekvéseket, melyek a­­ nyilvános pályázat mellett szállnak síkra. A Képzőművészeti Főiskola egyik elsőéves növendéke pár héttel ezelőtt — tehát amikor négy művészt felszólítottak a munkára — egy lelirajzot juttatott el a Nemzeti Bankhoz, mely később a döntő fórumok elé került.­­A rajz nemcsak technikája és a kivitel miatt, hanem artisztikus hatásával is megragadta a Bank vezetőségének érdeklődését. A fiatal nö­vendéket felkérették a bankba, majd Gross­­mann nyomdaigazgatóhoz utasították, aki megnézte munkáját s ezzel búcsúzott el tőle: — Remélhetőleg közreműködésre fogjuk felszólítani az új bankjegyek megrajzolásánál. Ezután következett a pályázatok benyúj­tása és a zsűri véleménye, mely nem vezetett eredményre. Közben az akadémikus rajzát a bank művészeti szakértői is végignézték s azt ajánlották az igazgatóságnak, hogy a pengő­bankjegy figurális részének megrajzolására legyenek komoly kísérletei a fiatal grafikus­sal. A bank előtt ugyanis ott feküdt egy ter­vezet, mely a következő megoldást ajánlotta: Kitűnő magyar grafikusaink és tervező művészeink Vannak, ám a bankjegyek három elengedhetetlen fő­­motívum­ának, a figurának, az ornamen­tikának és a betűnek és számnak meg­rajzolására aligha találunk valakit, aki e három kvalitást a legmagasabb fokon egyesíti munkájában. Ha tehát a pengő-bankjegy olyan lesz, amely figurát és ornamentikát is kivon az elenged­hetetlen főmotívumok, a betű és a szám mel­lett, akkor ki kell választani három művészt a munkára, természetesen mindegyik motí­­vumra a legjobbat és legartisztikusabbat. Ezt a tervezetett a Képzőművészeti Fő­iskola egyik tanára, kiváló magyar grafikus ajánlotta, aki vállalta volna a munkát, hogy vezetése és irányítása mellett történjék a tervezés és az összeállítás. Az illető előzőleg lelkiismeretesen tanulmányozta a Nemzeti Bank birtokában lévő külföldi bankjegy­kollekciót, melyekből az angol, finn és japán bankjegyek nyerték meg tetszését legfő­képpen. Az érdekes és életrevaló tervezet, mely elsősorban a fiatalok érvényesülését segítette volna elő, bizonyára megfelelő eredményt is hozott volna. Ebben a munkában lehetett volna felhasználni azt a növendéket is, aki figurális tervezeteiét a Bankhoz eljuttatta. Az Újság munkatársának alkalma volt beszélgeni a fiatal grafikussal, aki tizennyolc­éves, soproni származású, s most ősszel, az érettségi után került a Képzőművészeti Fő­iskolára, ahol Olgyay Viktor növendéke. Sebesta-Loydolt Ferencnek h­ivják s munkájá­ról a következőket mondja: — A női fejet még Sopronban rajzoltam, nyolcadikos koromban. Azok között a rajzok között volt, melyek alapján felvettek a Fő­iskolára. Olgyay tanár úrnak különösen tet­szett s mikor a bankjegypályázatról komolyan beszéltek bekerült a Magyar Nemzeti Bank­hoz. Akik itt látták, elismeréssel nyilatkoztak r­óla. Később felkéreltek engem is s Gross­­mann igazgató úrhoz kerültem, a nyomdába. Ő is megnézte a rajzot s azt mondta tetszik neki. Ha nem is ez a fej kerül a bankjegyre, engem remélhetőleg alkalmazni fognak az uj pengil-bankjegy tervezeténél. — Én a biztatást örömmel fogadtam s azóta itthon tervezgetek, rajzolgatok magam­nád. Gondoltam, majd csak aktuális lesz az­ ügy s akkor értesíteni fognak. Közben érte­sültem, hogy már a zsűrizés is megvolt három benyújtott tervezet felett és azt is hallom, hogy nem lesz új pályázat. Erre beszüntettem a munkát. Most nem tudom­, mit csináljak. Rajzoljam-e tovább a tervezetemet, vagy ne rajzoljam? Mióta Grossmann igazgató u­rral beszéltem ez ügyben, semmi biztatást vagy elutasítást nem kaptam ... Sebesta Loydolt Ferenc szerényen és ked­­­vesen mondotta el ezeket, miközben elkértük tőle a női fejet, mely a bankot és a bank­jegynyomdát végigjárta. Valóban meglepően finom és művészi munka. Olgyay Viktor nem csalódott tanítványában és nem tévedtek azok sem, akik a bankban elismeréssel nyilatkoz­tak a tervezetről. Az egész történetben pedig nem is ez a fontos. Ez csak mellékkörülmény. A lényeg az, hogy ha a véletlenül bemutatott rajz ilyen komoly és meggondolandó hatást váltott ki azokból a körökből, ahol az új magyar bankjegy pályázatát irányítják, miért nem történt meg az intézkedés a nyilvá­­nos pályázat kiírására? Hogy az elsőéves festőakadémiai növendék rajza a bankhoz jutott, bizonyára nem vélet­len. S az Újság munkatársának határozott tu­domása van arról, hogy a fiatal magyar grafi­kusok között nemcsak az egyetlen Sebesta- Lordolt Ferenc ambicionálta ezt a nemes munkát. Neves és sok sikert látott művészeink mellett az újak, az ismeretlenek, a sze­rények, kezdők és haladók heteket és hónapokat tölöttek el a munkában, művészi invencióik és művészi készségük tel­jes odaadásával — úgy készültek a nyilvános pályázatra. Most már hiába is hibáztatnánk a Bank­nak azt a lépését amikor a házias jellegű, zártkörű pályázatot hirdetett. Most már késő. De még mindig nem késő az új, nyilvános pályázat kiírása. Hiszen annyira terv, ötlet, eredetiség és zsenialitás lehet egy-egy mun­kában, amely elől nem lehet és nem szabad elzárkózni! Értesülésünk szerint az első pályázaton rászívott három művészen kívül a Bank Kar­lovszky Bertalant is felszántotta, hogy nyújt­­sa be bankjegy-tervezetét a pengő papír­pénzre. Karlovszky azonban nem nyújtotta be pályázatát, mert nem értett egyet azokkal az intenciókkal, melyeket a pályázat módja és feltételei meghatároztak. Lestyán Sándor: Sebesta Loydolt Ferenc Női fej­e. Áldott, egyszerű életi írta: Simán Erzsébet. A töpörödött öreg ház verandája vanilia- és almaszagú. Az udvarán kevés, hosszú, so­vány virágágyás, benne pár szál árva árvácska. Nagymama — igaz — már nem igen törőd­het a virágágyással, Zsenikének pedig annyi a tanulnivalója! Nemsokára itt a vizsga. Kint, valahol a világban, most májusfa­­díszben áll a föld. Legalább is a földnek az a fele, amelyiken egyidőben hasadnak életre vi­rágok és fazsengék,­s a sürgősen kipattanó rengeteg új élet. A verandán ott pöszmötöl két öreg néni. Nagymama az egyik és nagymama a másik. Két rezgő-fonnyadt falevél a tavasz május­fáján. A tipikus kispolgáros verandán kék ló­­herés abroszba öltöztetett asztal s rajta virá­gos­ szélű kávéscsészék szolgáltatják a pitto­­reszk sablont. Hízott kockacukrok merülnek el a vastag fölös kávéba és a szedőkanálon zsírosan fut le a fej. .— Úgy, úgy. Amit keresett, azt megkapta —­ mondja törvénytevőn az egyik öreg néni. — Hibás az anyja is, az sem vigyázott rá úgy, ahogy kellett volna... Csavargott a Rózsi fiukkal, lányokkal vegyest... — Egyszer csak: se ne láss, se ne hallj, — hátat fordit a pereputtyának! Most aztán hogy’ jött vissza! Isten ments! — így a másik. Valamely helybéli virágszálról szól a nóta, akit h­át elvitt a vére és most visszarugott Bu­dapest... Azt ajgatja, parentálja a két néni. De ott ül Zsenike, a tizenötéves jó kislány és tanulja a vitairást. Május van már álom­ban is tudni kell a fölényeket: érték, mérték, kérték, páros, város, piros, van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy, vettük be levelét, sajnálattal értesítjük, hogy, hát, tehát, így hát, úgy hát... Unalmas. Fölfigyel a nagyanyákra: miről beszélnek? Ujjé, már megint elingatnak vala­kit. Annak a Valakinek biztos kisebb gondja is nagyobb, mint hogy nagyanyáknak tetszik vagy sem az ő viselt dolga. Felnéz friss kék szemével, elfigyeli, hogyan beszélnek, imbolygatják állukat, sipegnek, só­hajtoznak. A kiskapu nyitva áll, az utcáról behulla­nak a ferde napszálak s mint hintett sárga szalma, feküsznek a jólsikált, szódaszagú pádimentumon. A kapun át rálátni a járda innenső meg túlsó oldalára. Alig egy-két ember megy erre, nagyritkán. Azok is csak olyan senki­ emberek. Olyan is ez az ócska utca, mint a város megnőtt körme. Le is lehetne vágni,­­ mégse ja­jgatna senki utána. Meg se kérdenék tán, hová lett. Kétablakos, loity-házaiban öreg házaspá­rok, még inkább öreg, nyugodalmas nénik laknak. Mintha ide bújt volna, meg egy-egy oleander­ vödörrel a karján, a kis város min­den nagymamája, menekedvén a gyerekei meg­­ az élet elől. „Mennyi özvegy asszony... Hogy van ez? A férjek előbb halnak meg? Tanulni kellene mégis“ — gondolja elcsavargó gondolatait összefogva Zsenike. De a vére zsibong, mintha muslincák sza­badultak volna belé. — A Rózsi, kiről az előbb beszélt nagy­mama, hogyan csavargott fiukkal... Fiukkal csavarogni..., milyen jó lehet... Nagyszerű! Mért mondják: csavarogni? Fiukkal sétálni nem is lehet? Én csak sétálnék. Az ember nagyszerüket érezhet. Még meg se csókolt egy fiú, pedig tizenötéves vagyok már ... Szeret­nék találkozni holnap Erich-hel. Csak ne len­nék mindjárt vörös! Abból láthatja, hogy sze­relmes vagyok belé. Erich ... Erich ... Gépiesen jártatja szemét a jelényeken — sor fölött és sor alatt írandó! — s Erich-el ta­lálkozik iskolából jövet a Fő-utcán és jól egy­másra néznek. Erichnek feltűnik és megkér­dezi a barátját: — Te, kicsoda ez a szép lány? Lassudad mozgással menni készülődik a szom­szédnéni. — Viszontlátásra, Rozikám. Nagymama is veszi puhabolyha kendő­jét és kikiséri. Zsenike megrázza magát, mint egy kacsa. Utánuk lépdel a kapuig, ott szétnéz, ha jönne erre egy rendes ember egyszer! De ugyan ki jár ebben az álmos utcában, a csupa kétablakos, bóbiskoló házak között? Erich igazán, soha nem jár erre! Huszonöt lépésre van az első sarok, odáig kiséri a nénit nagymama. Onnét visszafordul, jön Zsenikéhez, megsimogatja a képét: — Kész vagy a leckéddel? Készíts akkor vacsorát, Zsenikém. Newyork, november 14. (Az Újság kü­lön kábelszolgálata.) Theodore Brentano, a budapesti amerikai követ feleségével együtt ma a Leviathan gőzösön útnak indult Európa felé. Vele együtt utazik Wilson szófiai ame­rikai követ. (United Press.) A jól dresszírozott polgárlányka gépenge­delmességgel megy vissza a házba. Becsukja ,és elteszi a könyvét, füzetét, letakarítja a ká­véscsészéket, megy a konyhába, tálcára zö­­rögteti az edényt, leereszkedik a meredek és dohos pincelépcsők bordáin, felhozza a va­csorát, kis csirkét, főzeléket, vajat, kompótot, megtérít, melegít, tálal (a lánynak kimenője van máma) és hát l­együnk újra. Közben esze csak jár, jár a falon túl, az utcán, az utcán is lehetségesen minél messzibb túl, az életben valahol. Vacsora vége. Nagymama ráteszi meleg, falevél-kezét Zsenikéére: — Menjünk kicsit sétálni? — Menjünk. Zsenike tavaszi kabátjába csúszik, nagy­mama a bolyhos kendőt térti magára. Közel a kis park, andalgó lépésekkel sem több tíz percnyi járautnál. Egymásba karolnak, mint a vakok. Úgy mennek összeigazított lépések­kel. A kis város élete ideüzen. A koronában ci­gány húzza és a nóta beteg szárnyakon eltöri magát idáig. Az árva park pár rozoga lám­pája még csak nagyobb sötétet csinál. Ez a park olyan kis nyavalyás, hogy akármerre lép az ember, mindjárt kint van belőle és belémehet valamelyik halott, öreg utcába. De túl ezeken a végelgyengülő sikátorokon ott van ám a korzó, ahol ügyvéd úr, orvos úr, tanár úr, kereskedő úr lányra-fia hacacázik, köszönget, nevetgél, rakja maga elé, hagyja maga után a sok semmi lépést. Az esti korzón ott jár Erich is ... fogalma sincs Zseniké­ről ... Nagymama miért is nem jön a korzóra soha?... A lány tágra mereszti szemét, hogy így is nagyobbra nőjjön a vágyódása, talán nagy szemmel jobban keresztüllát a sötét kis pa­gonyon és kap valamit abból a túlsó életből. Közben m­ellette is elmennek: fiú meg lány... fiú meg lány . .. Előtűnnek és eltűnnek ... s ez is belefáj a szivébe, szivén át muslincás, májusi vérébe...­­Erichel így sétálni... nem is kellene okvetlenül a korzón... Erichel itt is jó lenne sétálni... nem nagymamával! Nagymamával sétálni... öröm az ? Erich ... Miről beszél­getnénk? Ó, van beszélgetnivaló annyi a vilá­gon! Mesélnék neki mindenfélét... a taná­rokról is ...» Jön a budapesti amerikai követ. vágja ki és küldje be azonnal a sorsolási szelvényt 3

Next