Ujság, 1925. november (1. évfolyam, 94-117. szám)
1925-11-15 / 106. szám
VASÁRNAP, 1925 NOVEMBER 15 ÚJSÁG Egy elsőéves akadémikus pengő pályázata a Nemzeti Bank elő A Határok elől nem lehet elzárni az utat. Érdekes és életrevaló terv az új bankjegyek megoldására. Olyan művész nincs, aki egyesíteni tudja a figurális rajz, az ornamentika és a betűk technikáját. Mert nem vett részt Karlovszky a szűkebb körű pályázaton? Amióta nyilvánosságra hoztuk, hogy a Zsűri nem találta alkalmasnak a Nemzeti Bankhoz benyújtott pengőbankók pályaterveit, a kérdés állandóan napirenden van, s főleg művészkörökben tárgyalják élénken. Természetesen a művészkörök véleménye nem változott, s minél tovább húzódik a döntés, annál szélesebb rétegekben nyilvánul meg az óhaj és a propaganda az új, nyilvános pályázat mellett. A bank részéről ugyan nincs nagy hajlandóság, hogy új, általános pályázatot írjanak ki, de a bank tétovázik és az illetékesek e pillanatban maguk sem tudják, hogy mitévők legyenek? Az utolsó napokban is különféle újabb tervek merültek fel a megoldásra, de ezek közül egyik sem végleges még. Annyi bizonyos, hogy a Képzőművészeti Tanács delegált zsűrije által hangoztatott módosításokra még csak fel sem szólították Jlelking Ferencet és Jaschit Álmost, mert mint napokkal ezelőtt jelentettük Slaranghy Jenő pengőtervet, főleg a kivitelre vonatkozó technikai akadályok miatt teljesen kiestek a kombinációból. A házi pályázatnak azonban olyan érdekes mellékepizódja van, mely bizonyára nem maradhat teljesen figyelmen kívül, s feltűnésénél fogva legalább is elősegíti azokat a törekvéseket, melyek a nyilvános pályázat mellett szállnak síkra. A Képzőművészeti Főiskola egyik elsőéves növendéke pár héttel ezelőtt — tehát amikor négy művészt felszólítottak a munkára — egy lelirajzot juttatott el a Nemzeti Bankhoz, mely később a döntő fórumok elé került.A rajz nemcsak technikája és a kivitel miatt, hanem artisztikus hatásával is megragadta a Bank vezetőségének érdeklődését. A fiatal növendéket felkérették a bankba, majd Grossmann nyomdaigazgatóhoz utasították, aki megnézte munkáját s ezzel búcsúzott el tőle: — Remélhetőleg közreműködésre fogjuk felszólítani az új bankjegyek megrajzolásánál. Ezután következett a pályázatok benyújtása és a zsűri véleménye, mely nem vezetett eredményre. Közben az akadémikus rajzát a bank művészeti szakértői is végignézték s azt ajánlották az igazgatóságnak, hogy a pengőbankjegy figurális részének megrajzolására legyenek komoly kísérletei a fiatal grafikussal. A bank előtt ugyanis ott feküdt egy tervezet, mely a következő megoldást ajánlotta: Kitűnő magyar grafikusaink és tervező művészeink Vannak, ám a bankjegyek három elengedhetetlen főmotívumának, a figurának, az ornamentikának és a betűnek és számnak megrajzolására aligha találunk valakit, aki e három kvalitást a legmagasabb fokon egyesíti munkájában. Ha tehát a pengő-bankjegy olyan lesz, amely figurát és ornamentikát is kivon az elengedhetetlen főmotívumok, a betű és a szám mellett, akkor ki kell választani három művészt a munkára, természetesen mindegyik motívumra a legjobbat és legartisztikusabbat. Ezt a tervezetett a Képzőművészeti Főiskola egyik tanára, kiváló magyar grafikus ajánlotta, aki vállalta volna a munkát, hogy vezetése és irányítása mellett történjék a tervezés és az összeállítás. Az illető előzőleg lelkiismeretesen tanulmányozta a Nemzeti Bank birtokában lévő külföldi bankjegykollekciót, melyekből az angol, finn és japán bankjegyek nyerték meg tetszését legfőképpen. Az érdekes és életrevaló tervezet, mely elsősorban a fiatalok érvényesülését segítette volna elő, bizonyára megfelelő eredményt is hozott volna. Ebben a munkában lehetett volna felhasználni azt a növendéket is, aki figurális tervezeteiét a Bankhoz eljuttatta. Az Újság munkatársának alkalma volt beszélgeni a fiatal grafikussal, aki tizennyolcéves, soproni származású, s most ősszel, az érettségi után került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Olgyay Viktor növendéke. Sebesta-Loydolt Ferencnek hivják s munkájáról a következőket mondja: — A női fejet még Sopronban rajzoltam, nyolcadikos koromban. Azok között a rajzok között volt, melyek alapján felvettek a Főiskolára. Olgyay tanár úrnak különösen tetszett s mikor a bankjegypályázatról komolyan beszéltek bekerült a Magyar Nemzeti Bankhoz. Akik itt látták, elismeréssel nyilatkoztak róla. Később felkéreltek engem is s Grossmann igazgató úrhoz kerültem, a nyomdába. Ő is megnézte a rajzot s azt mondta tetszik neki. Ha nem is ez a fej kerül a bankjegyre, engem remélhetőleg alkalmazni fognak az uj pengil-bankjegy tervezeténél. — Én a biztatást örömmel fogadtam s azóta itthon tervezgetek, rajzolgatok magamnád. Gondoltam, majd csak aktuális lesz az ügy s akkor értesíteni fognak. Közben értesültem, hogy már a zsűrizés is megvolt három benyújtott tervezet felett és azt is hallom, hogy nem lesz új pályázat. Erre beszüntettem a munkát. Most nem tudom, mit csináljak. Rajzoljam-e tovább a tervezetemet, vagy ne rajzoljam? Mióta Grossmann igazgató urral beszéltem ez ügyben, semmi biztatást vagy elutasítást nem kaptam ... Sebesta Loydolt Ferenc szerényen és kedvesen mondotta el ezeket, miközben elkértük tőle a női fejet, mely a bankot és a bankjegynyomdát végigjárta. Valóban meglepően finom és művészi munka. Olgyay Viktor nem csalódott tanítványában és nem tévedtek azok sem, akik a bankban elismeréssel nyilatkoztak a tervezetről. Az egész történetben pedig nem is ez a fontos. Ez csak mellékkörülmény. A lényeg az, hogy ha a véletlenül bemutatott rajz ilyen komoly és meggondolandó hatást váltott ki azokból a körökből, ahol az új magyar bankjegy pályázatát irányítják, miért nem történt meg az intézkedés a nyilvános pályázat kiírására? Hogy az elsőéves festőakadémiai növendék rajza a bankhoz jutott, bizonyára nem véletlen. S az Újság munkatársának határozott tudomása van arról, hogy a fiatal magyar grafikusok között nemcsak az egyetlen Sebesta- Lordolt Ferenc ambicionálta ezt a nemes munkát. Neves és sok sikert látott művészeink mellett az újak, az ismeretlenek, a szerények, kezdők és haladók heteket és hónapokat tölöttek el a munkában, művészi invencióik és művészi készségük teljes odaadásával — úgy készültek a nyilvános pályázatra. Most már hiába is hibáztatnánk a Banknak azt a lépését amikor a házias jellegű, zártkörű pályázatot hirdetett. Most már késő. De még mindig nem késő az új, nyilvános pályázat kiírása. Hiszen annyira terv, ötlet, eredetiség és zsenialitás lehet egy-egy munkában, amely elől nem lehet és nem szabad elzárkózni! Értesülésünk szerint az első pályázaton rászívott három művészen kívül a Bank Karlovszky Bertalant is felszántotta, hogy nyújtsa be bankjegy-tervezetét a pengő papírpénzre. Karlovszky azonban nem nyújtotta be pályázatát, mert nem értett egyet azokkal az intenciókkal, melyeket a pályázat módja és feltételei meghatároztak. Lestyán Sándor: Sebesta Loydolt Ferenc Női feje. Áldott, egyszerű életi írta: Simán Erzsébet. A töpörödött öreg ház verandája vanilia- és almaszagú. Az udvarán kevés, hosszú, sovány virágágyás, benne pár szál árva árvácska. Nagymama — igaz — már nem igen törődhet a virágágyással, Zsenikének pedig annyi a tanulnivalója! Nemsokára itt a vizsga. Kint, valahol a világban, most májusfadíszben áll a föld. Legalább is a földnek az a fele, amelyiken egyidőben hasadnak életre virágok és fazsengék,s a sürgősen kipattanó rengeteg új élet. A verandán ott pöszmötöl két öreg néni. Nagymama az egyik és nagymama a másik. Két rezgő-fonnyadt falevél a tavasz májusfáján. A tipikus kispolgáros verandán kék lóherés abroszba öltöztetett asztal s rajta virágos szélű kávéscsészék szolgáltatják a pittoreszk sablont. Hízott kockacukrok merülnek el a vastag fölös kávéba és a szedőkanálon zsírosan fut le a fej. .— Úgy, úgy. Amit keresett, azt megkapta — mondja törvénytevőn az egyik öreg néni. — Hibás az anyja is, az sem vigyázott rá úgy, ahogy kellett volna... Csavargott a Rózsi fiukkal, lányokkal vegyest... — Egyszer csak: se ne láss, se ne hallj, — hátat fordit a pereputtyának! Most aztán hogy’ jött vissza! Isten ments! — így a másik. Valamely helybéli virágszálról szól a nóta, akit hát elvitt a vére és most visszarugott Budapest... Azt ajgatja, parentálja a két néni. De ott ül Zsenike, a tizenötéves jó kislány és tanulja a vitairást. Május van már álomban is tudni kell a fölényeket: érték, mérték, kérték, páros, város, piros, van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy, vettük be levelét, sajnálattal értesítjük, hogy, hát, tehát, így hát, úgy hát... Unalmas. Fölfigyel a nagyanyákra: miről beszélnek? Ujjé, már megint elingatnak valakit. Annak a Valakinek biztos kisebb gondja is nagyobb, mint hogy nagyanyáknak tetszik vagy sem az ő viselt dolga. Felnéz friss kék szemével, elfigyeli, hogyan beszélnek, imbolygatják állukat, sipegnek, sóhajtoznak. A kiskapu nyitva áll, az utcáról behullanak a ferde napszálak s mint hintett sárga szalma, feküsznek a jólsikált, szódaszagú pádimentumon. A kapun át rálátni a járda innenső meg túlsó oldalára. Alig egy-két ember megy erre, nagyritkán. Azok is csak olyan senki emberek. Olyan is ez az ócska utca, mint a város megnőtt körme. Le is lehetne vágni, mégse jajgatna senki utána. Meg se kérdenék tán, hová lett. Kétablakos, loity-házaiban öreg házaspárok, még inkább öreg, nyugodalmas nénik laknak. Mintha ide bújt volna, meg egy-egy oleander vödörrel a karján, a kis város minden nagymamája, menekedvén a gyerekei meg az élet elől. „Mennyi özvegy asszony... Hogy van ez? A férjek előbb halnak meg? Tanulni kellene mégis“ — gondolja elcsavargó gondolatait összefogva Zsenike. De a vére zsibong, mintha muslincák szabadultak volna belé. — A Rózsi, kiről az előbb beszélt nagymama, hogyan csavargott fiukkal... Fiukkal csavarogni..., milyen jó lehet... Nagyszerű! Mért mondják: csavarogni? Fiukkal sétálni nem is lehet? Én csak sétálnék. Az ember nagyszerüket érezhet. Még meg se csókolt egy fiú, pedig tizenötéves vagyok már ... Szeretnék találkozni holnap Erich-hel. Csak ne lennék mindjárt vörös! Abból láthatja, hogy szerelmes vagyok belé. Erich ... Erich ... Gépiesen jártatja szemét a jelényeken — sor fölött és sor alatt írandó! — s Erich-el találkozik iskolából jövet a Fő-utcán és jól egymásra néznek. Erichnek feltűnik és megkérdezi a barátját: — Te, kicsoda ez a szép lány? Lassudad mozgással menni készülődik a szomszédnéni. — Viszontlátásra, Rozikám. Nagymama is veszi puhabolyha kendőjét és kikiséri. Zsenike megrázza magát, mint egy kacsa. Utánuk lépdel a kapuig, ott szétnéz, ha jönne erre egy rendes ember egyszer! De ugyan ki jár ebben az álmos utcában, a csupa kétablakos, bóbiskoló házak között? Erich igazán, soha nem jár erre! Huszonöt lépésre van az első sarok, odáig kiséri a nénit nagymama. Onnét visszafordul, jön Zsenikéhez, megsimogatja a képét: — Kész vagy a leckéddel? Készíts akkor vacsorát, Zsenikém. Newyork, november 14. (Az Újság külön kábelszolgálata.) Theodore Brentano, a budapesti amerikai követ feleségével együtt ma a Leviathan gőzösön útnak indult Európa felé. Vele együtt utazik Wilson szófiai amerikai követ. (United Press.) A jól dresszírozott polgárlányka gépengedelmességgel megy vissza a házba. Becsukja ,és elteszi a könyvét, füzetét, letakarítja a kávéscsészéket, megy a konyhába, tálcára zörögteti az edényt, leereszkedik a meredek és dohos pincelépcsők bordáin, felhozza a vacsorát, kis csirkét, főzeléket, vajat, kompótot, megtérít, melegít, tálal (a lánynak kimenője van máma) és hát legyünk újra. Közben esze csak jár, jár a falon túl, az utcán, az utcán is lehetségesen minél messzibb túl, az életben valahol. Vacsora vége. Nagymama ráteszi meleg, falevél-kezét Zsenikéére: — Menjünk kicsit sétálni? — Menjünk. Zsenike tavaszi kabátjába csúszik, nagymama a bolyhos kendőt térti magára. Közel a kis park, andalgó lépésekkel sem több tíz percnyi járautnál. Egymásba karolnak, mint a vakok. Úgy mennek összeigazított lépésekkel. A kis város élete ideüzen. A koronában cigány húzza és a nóta beteg szárnyakon eltöri magát idáig. Az árva park pár rozoga lámpája még csak nagyobb sötétet csinál. Ez a park olyan kis nyavalyás, hogy akármerre lép az ember, mindjárt kint van belőle és belémehet valamelyik halott, öreg utcába. De túl ezeken a végelgyengülő sikátorokon ott van ám a korzó, ahol ügyvéd úr, orvos úr, tanár úr, kereskedő úr lányra-fia hacacázik, köszönget, nevetgél, rakja maga elé, hagyja maga után a sok semmi lépést. Az esti korzón ott jár Erich is ... fogalma sincs Zsenikéről ... Nagymama miért is nem jön a korzóra soha?... A lány tágra mereszti szemét, hogy így is nagyobbra nőjjön a vágyódása, talán nagy szemmel jobban keresztüllát a sötét kis pagonyon és kap valamit abból a túlsó életből. Közben mellette is elmennek: fiú meg lány... fiú meg lány . .. Előtűnnek és eltűnnek ... s ez is belefáj a szivébe, szivén át muslincás, májusi vérébe...Erichel így sétálni... nem is kellene okvetlenül a korzón... Erichel itt is jó lenne sétálni... nem nagymamával! Nagymamával sétálni... öröm az ? Erich ... Miről beszélgetnénk? Ó, van beszélgetnivaló annyi a világon! Mesélnék neki mindenfélét... a tanárokról is ...» Jön a budapesti amerikai követ. vágja ki és küldje be azonnal a sorsolási szelvényt 3