Unitárius Egyház, 1910 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1910-01-15 / 1. szám

1910. január 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ. Tehát a természettudományok rohamos fejlő­dése s ezek alapján a philosophiai kutatás tisz­­tultabb eszmei vívmányai az unitárius vallásnak soha sem voltak s nem lehetnek ellenségei. Elis­meri s tiszteletben tartja a nagy szellemi vívmányokat s azokat összefoglalva a gyakorlati életben úgy ka­nonizálja vallási elvvé, hogy abban a hivő lélek és a gondolkozó elme biztos megnyugvást találhat. Mert mind a kettő kutatásában mindig eljutott és eljut egy bizonyos határhoz, amelyen túl még mindig megmarad a vallás számára az, amiről azt mondja a véges emberi elme, hogy annak titkát az Isten a maga számára tartotta fenn.’) Régebben a kutató ész hamarább eljutott e határhoz ; ma már a fejlődés távolabb tolta azt. Azonban bármennyire távolodjék is e határ, min­dig marad még mögötte ismeretlen; megmarad az, amit isteninek nevezhetünk: a vallás, a hit terrénuma. Az ész állapítja meg az ismeret alap­elveit, kutatja a bizonyságot, de ő különbözteti meg az ismeretlent, a bebizonyíthatlant is, s he­lyezi minden fölé. Az egyes jelek pedig, ame­lyekkel az ész kutatása közben részint önmagá­ban, részint a természetben találkozik, meggyőzik arról, hogy az ismerten túl még létezik, mun­kálkodik valamely ismeretlen erő, szellem, szóval Isten; munkájában rendszer, célzatosság, ok és okozat van; sem nem szünetel, sem fennakadás benne nincsen. Ezek a jelek megnyilatkoznak minden gondolkozó, eszes lényben, s azok amint már Szókratész kimondotta, mindnyájunkkal kö­zösek. Szokratészt a természetbölcselők előzték meg. Kutatásaik az ismeretek tisztázását nagyban elő­segítették. A m­onotheismusra vonatkozólag is történtek észrevételek, de a tovább fejlődés utá­nuk egész Szokratészig megakadt. Ennek egyik oka az volt, hogy a kijelentő bölcsész az Isten­ben vagy csak természeti, vagy csak szellemi erőt látott. A másik oka az volt, hogy a m­arat­­honi győzelem után a nemzeti eszme erősen föl­lendült s ebből a kellő mérséklet meg nem tar­tása miatt különböző politikai bonyodalmak keletkeztek. Ugyanis a perzsa uralom hanyatlá­sával megszűnt a külső ellenségeskedés, amely a­­ nemzeti politikát táplálta, s a küzdelem a dem­ok­­ratia és arisztokrácia és arisztokrácia viszályko­dására devalválódott, a század vége felé pedig a demagógia és olygarchia túlzásaihoz sülyedt. E nemzeti politikai küzdelem idejében annak szolgálatába szegődött a művészet; a nemzeti isteneket szobrokban kanonizálta a néphagyomány és népköltészet alapján. A kanonizálás a conser­­vativ irányt szolgálva felvirágoztatta a polytheis­­must, megakadályozta a monotheismus fejlődését. Még Szokratész is, bár egész tanítása a vallásról az egy­ isteneszme, vagy nem tudott, vagy nem mert a művészet hatása alatt nemzetivé fejlődött polytheismussal nyíltan szembeszállani. Ugyanígy tesz Platón, bár ő a szokrátészi tanítást az egy istenről a polytheismusba akarta belemagyarázni. (Timaios c. értekezése.) Szokrátészt az erkölcsannal való bölcseleti fog­lalkozás, az az erkölcsi fogalmak tisztázása körül való elmélkedés képesítette fokról-fokra a szelle­mileg létező s csak tisztult erkölcsi tudással felfog­ható és megismerhető istennek, az egy isten eszméjé­nek fölismerésére és megnevezésére. Először ő is azt hitte magáról, hogy csak bi­zonyos jósló tehetséggel bír. Védőbeszédében is arra hivatkozik, hogy „már gyermekkorától kezdve valami hang, belső szózat jelentkezik nála, s amikor jelentkezik, mindig vissza akarja tartani attól, amit tenni szándékozik, de a tettre soha sem beszélt rá. Ez ellenezte, hogy a közügyek­kel foglalkozzék. (Pl. Ap. Sacr. XIX. 31. v.) Ezt hitték róla mások is, ami kitűnik Enthüdémosz mondásából: „Úgy látszik Szokratész, hogy irán­tad az istenek kegyesebbek, mint mások iránt, ha neked az istenek, anélkül hogy megkérdeznéd őket, előre megjelentik, mit tégy, mit ne. (Xe­­noph. Mem. Socr. V. 3.) A philosophiával való foglalkozás, a fogalmak megismerése s a logikai kapcsolódásuk útján létrejött ítélet, amint más tárgyaknál, ennél is csakhamar rávezette, hogy az ő jóslása valami magasabb kényszer, semmint egyéni tudás alatt áll. Ekkor már azt a logikai kapcsolódás útján következtetett ítéletet az isten­ségnek tulajdonítja. S ezt az istenséget külön névvel dainonion-nak nevezi. (Xenoph. Mem. I. 4.) Később már kimondja azt is, hogy a dainonion nem csak egyedül ő vele közli az istenek szán­dékát ; közös az a többi emberekkel is, de a többi emberek nem ismerik azt fel, mert nem elégesz­nek meg azzal, hogy az istenséget s annak intő szózatát lelkükben felfogják s megértsék, hanem 1) Lásd Dubois—Reymond : Uber die Grenzen des Nutu­­rerkennens Versamlungs-bericht der Ventrchen Naturforscher und 1872. in Leipzig, amelyet a híressé tett: Ignorabimus szóval fejezett be. Virchow: Die Freiheis der Wissenschaft im modernen ciinü értekezését, amelyet 1877-ben Münchenben a német természetvizsgálók és orvosok 50-ik gyűlésén tartott.­ ­

Next