Unitárius Egyház, 1917 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1917-01-15 / 1. szám
t értékelnek az egyház és vallás szereteténél. Egész embernél mindezek teljes öszhangban jelennek meg. Mi kettős erkölcsöt nem ismerünk. A jó mindenütt jó és nemesítőleg, emelőleg hat, míg a bűn mindenütt rosz és romboló munkát végez. De mert hivatásunk szentsége, kötelességünk ereje az egyházi élethez köt elsősorban, azért maradjunk most ennek körében. Szeretnék egy olyan varázsigét, hathatós jelmondatot írni az új év ajtajára, vagy szeretnék valami olyan titokzatos erőt végig önteni a lelkeken, amely a jövőben biztos irányt szabjon, lankadatlan erőt adjon s a közös cél munkálására egyesítsen. Szeretném egyházi életünket arra az eszményi magaslatra emelni, amelyen egyesek és intézmények, tisztviselők és magán hivek, eszmék és szervezetek, mint hegyre épített város messze világosulnak. Szeretném a Jézust, hitet, reményt és szeretetet élővé tenni közöttünk. De hol van a hatalom, mely ezt megcselekedje. A csodák ideje lejárt. A jelszavak többé nem boldogulnak. Az élet energiáját, a haladás törvényeit, a fejlődés eszközét magunkon kívül ok nélkül keressük. De hát hol s miben találjuk meg ezeket? Sokan hangoztatják a törvényt. A törvényt amely pontosan előírja a kötelességeket, kijelöli a jogokat. A törvényt, amely megvonja a kereteket, amelyek közt mozognunk kell és mozognunk lehet, amely lesújt és büntet ha átléptük korlátait. Ez tanít meg engedelmességre és alázatosságra. Ez szünteti meg egymással sokszor homlokegyenest ellenkező törekvéseket. Ez veti végét azoknak a belső harcoknak, amelyek a múltban keserítettek. Megszünteti azokat a kalandozásokat, amelyeket egyesek talán az egyházi élet rovására tettek. Tiszta világos és határozott előírás hitben, cselekedetben s annak pontos és szigorú végrehajtása: ez az, amitől a jövőben az egyházi élet fellendülését várják sokan. Igaz, hogy ahol szervezet van, ott jó neki ordítással. Reá ordít a gyönge nőkre, édes anyákra, kiknek fiaik, szerető hitvesekre, kiknek férjeik egy félvilágot védve ott estek el a legendaszerű hősök véres harcmezején, ott feküsznek az élet és halál határát jelző operáló asztalon, ott szenvednek megkötözött lelkekkel, őrültséggel cimboráló gondolattal a fogság rabtanyáján, vagy még rohannak, a tűzbe vészbe, mindent föláldozza, mindent kockára, kardra téve, hogy védve legyen hónuk, szülőföldjük s minden szerelmesök. Hogy teljes legyen a pokoli hangzavar ebben az Istenitéletes világban, káromlás, szitok, átkozódás elnyomják az imádkozás, fohászkodás és reménykedés csendes zsolozsmáját! És még sok minden: fényes, palotás soros városok szennyes, rothadt szalmával behintett sötét odúja, hová mint állatokat terelték be a hősök szerelmeseit; azt a levegőt, el nem feledi soha, aki csak egy pillanatra is a kárhozatnak ezen a helyén járt; a nép vállain fölemelkedett; a nép e millió karú lény — munkás vállain nyugvó, a nép érdekeiért munkára, szent és nagy kötelességre elhivottak közül sokan azt a sebet nyitogatták mélyítették az üldözött gonosztevőhöz, a sötét gyanú folytó ködében élő csavargók- Hol maradtatok? (Emlékezés Pap Zsuzsikára és Nagy Irénkére.) Még végig viharzik a telkeken a fergeteg. Még sajog a hiéna fogakkal, a mélységek mélyéig tépett seb. Ott járják a 100-meg 100 ezerek a sivatag perzselő homokját, amely hiába issza magába a könnyek tengerét, mégis sorvasztó, izzó és emésztő. Bujdosók megalázott karavánja, hontalan üldözöttek menekülői síró kurucoknak szívremegtető kesergőit zokogják. Még érzik a megaláztatás kínját, szorongó tömegek zsúfolt fülkéiben, ahol állatokkal összepréselve egyvelegben lihegett az ártatlan gyermek a halálos párát lehelő és izzadó részeges züllött alakokkal, ahol összevegyül az ősei szent földjét, mint drága örökségét sirató jajj szava, a gyermekeiért őrjöngve kiáltó eget ostromlása, a nagy fájdalom, a gyász, a csapás legiszonyúbb pillanatában tébolyodan dühösséggel lelket megrázó kegyetlen parancs 1917. január 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ.