Unitárius Egyház, 1925 (18. évfolyam, 1-11. szám)

1925-01-15 / 1. szám

XVII] éti,­­f szám 1925. “ - t E­GYHÁZI ÉS ISKOLAI LA KIADJA A SZÉKELYKERESZTSEI UNITÁRIUS L A lelkészkar megbízásából szerkeszti: Ifj. MÁTÉ LAJOS elkész Megjelenik minden hó 15.-én. — Kiüfiz­etési ára egy évre 50 Lei. Minden pénz Kendi István pénztárnok, unitárius kántortanitó címére Cristur—Székelykeresztúr küldendő. Bízhatunk s remélhetünk-e? Újév­­van. Határponton állunk. Mögöttünk a múlt sok eseménye s előttünk a jövő rejtett mé­­he. Hogyan volt? mindnyájan tudjuk. Hogyan lessz? kíváncsian kérdezgetjük, találgatjuk. Sor­sunk, helyzetünk, életkörülményünk, a multat véve alapul, szebb, békésebb, boldogabb jövőt alig mu­tat sőt további léth.".re sötét ré^we 'jjes^tset mi't meggyöngült a vallásos hit, alábbszállott a sze­ -­tét, meglazult a fegyelem, kiveszőben a becsüle­tesség érzete. A nagy világfelfordulás súlyos kö­vetkezményeinek forgataga ellenállhatatlan erővel ragad magával minden tekintetben. Ennek szen­vedő részese szeretett egyházunk és hiveink ki­csiny serege is. A lét és nem lét kérdése még ma is emésztő gonddal gyötri elménket. E gond közepette Isten mellett, egész bizalmunk és teljes reményünk az őrtállók törhetetlen erejében s erélyességében és hiveink megalkuvást nem isme­rő hithűségében és lankadatlan buzgóságában van. Szeretnék hinni, hogy nem lesz csalódásunk, ámbár itt-ott szomorú és bántó események van­nak kialakulóban. Ha igaz, hogy a szenvedés és fájdalom a szív érzéseit javítja, tisztítja és neme­síti, akkor még sokat kell szenvednünk s talán áldoznunk is, hogy az óhajtott boldog jövendő békés kikötőjébe evezhessünk. De legyen bármely sorsban részünk, bízunk és remélünk, mert erre jogosít négyszázados múltúnk és erre kötelez hi­tünk s szeretetünk ereje. E bizalmunk és remé­nyünk letéteményesei az egyházi és világi őrállók, pásztorok és hiveink. Mindkét fél hűsége, buzgó­­sága, kitartása Test áldreát­ készsége lesz a boldog jövő megközelítésén­ek fokmérője. Adja isten, hogy Tetteket kérünk. Az „Unitár­ Egyház“ 1924. évi 7. és 8. számá­ban két cikk jelent meg Kovács Lajos brassói lel­kész tollából: „Hol a szervező kéz?“ és „Amit az teológiai tanártól várunk.“ Keltehetem, hogy ezzel kapcsolatban, minthogy az utóbbi cikk­ben személyesen is érdekelve vagyok, röviden ne szóljak hozzá a szóbanforgó kérdésekhez. A hiányok megérzése, felfedése kétségtelenül a jövendő fejlődésnek és haladásnak szükségképens előfeltétele s ebben a tekintetben szerzőnek az első cikkben kifejtett nézetei és gondolatai min­denesetre megszívlelendők. A cikk hangulata és felfogása azonban — nézetünk szerint — nem mozog olyan mederben, amely az újjáépítés mun­káját elősegítené, inkább valami sivár, kietlen re­ménytelenség csendül ki belőle, mely talán nem is mindenütt jogosult. Mert számot kell vetni magunkkal, egész múl­túnkkal, hogy a dolgokat világosan lássuk, meg­érthessük, hogy a nagy várakozások és a homá­lyos és ködös fantázia képek helyett, melyek si­ránkozásra és elcsüggedésre vezetnek, a reális élettel szembenézve és számotvetve, ítéljük meg a helyzetet. S ha ezt a helyzetet tekintjük, akkor nem fogunk túlságos sötét szinben látni s nem fogunk túlzó reményeket és kinek-kinek erőit meghaladó várakozásokat fűzni sem magunkhoz, sem máshoz. A múlt év januárjában e sorok írója szűkebb körben egy előadást tartott missiói kérdésekről. Mi ez esztendő végén örömmel mondhassuk: 1925 az Urnák egyik kedves esztendeje volt. Úgy legyen !

Next