Unitárius Egyház, 1928 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1928-01-15 / 1. szám
2 Kedves hitrokon!! Dr. Elekes Domokos körünk szeretve tisztelt f. gondnokának a szeretet adomány, megajánlása körül kifejtett lelkes munkájának fényes bizonyitéka az alábbi levél, melyet egyházkörében küldött szét azoknak, kiknek jó szivére mindig támaszkodni lehet. A ki az egyházunk sorsa intézéséről s annak intézményei fenntartásával kapcsolatos nehézségek legyőzésére és elhárítására eddig tett mindenféle kisérletekről csak a legkisebb tudomással birt s aki azok sikertelenségei okairól csak egy keveset is gondolkozott, annak s mindenkinek egy megnyugtató jelenségnek kellett feltűnjön az idei Főtanácsunk méltóságos és nyugodt lefolyása, mert ott hosszú évek után először létetett egy olyan javaslat, mely a csüggedt helyzetünkben egyházi intézményeink jövőjét illetőleg mindannyiunkat megnyugtató és biztató reményekre jogosított fel-E javaslat a kedves a fia előtt is biztos már ismeretes. Egyházunk alkalmazásban levő papjai, tanárai és tanítói imponáló egységgel s külsőségben is tiszteletet és az utókor előtt is elismerést parancsoló és egyház szeretetből fakadó komoly elhatározással arra kérték az unitárius egyházunk ez idei Főtanácsát, hogy törvény erejével hajtsa végre amaz elhatározásukat, hogy az összes javadalmuk pénzbeli ellenértékének általuk felajánlott l°/0- 25°/0-át fizetésük kiutalásánál levonni szíveskedjék s az így levont összeg használtassék fel egyházi intézményeink, iskoláink etc. fenntartására. E javaslat törvényre emelésének részletei, azok előtt akik az idei Főtanácson részt vehettek, soha el nem felejthető emlékei maradnak, de épen olyan hűen vissza van e javaslat körüli minden mozzanat adva az „Unitárius Közlöny“ legutóbbi hivatalos számában is. A kedves Hirokon előtt, aki bizonnyára igy e javaslatról, ezen módok valamelyike által már tudomással bir — hisz erről az erdélyi napisajtól is napokig visszhangzott s igy talán már erről azóta is állandóan, de Főtisztelendő Püspök úr és egyházi Főgondnokaink felhívásai óta biztosan gondolkozik, fölöslegesnek is tűnik fel az, hogy én és mi itthonról a saját körünkből mégis visszatérünk ezen kérdéshez s annak fontosságát mi is, innen is nagybecsű figyelmébe ajánlani bátor vagyok és bátrak vagyunk. A mi egyházi egyetemünknek legnagyobb köre a mi körünk. A mi gyűlésünkről nemrégiben egy idegen körből lévő vendég azt mondotta, hogy ott úgy érezte magát, mintha egy kis főtanácsi ülésen lett volna. A körünk állásfoglalásai irányadók is lehettek s voltak sokszor a múltban s annak a mérlege a régebbi időből hál’ Istennek — javunkra sok-sok kedves cselekedetet és áldozatkészséget mutat fel. Hisz ez természetes is volt, mert csak az tud hű maradni, aki szeretni tudott s csak az szeret s tud áldozatot hozni a kinek van kit ás mit szeretnie s volt és van mit elveszítenie. Csak a mi körünk büszkélkedhetett azzal, hogy neki fegymnasiuma van, kultur bástyája, mely a magyarságunknak is végvára vala. — Az elődeink hiven teljesítették kötelességüket, a világi elem sietett mindig az iskolai és egyházi intézmények megmentésére — s e téren a mi körünk példái talán a legszebbek mindenikei között. Az egyházmentő akciója a mi egyházunk alkalmazásában lévő egyéneinek, ha nem is tűnik fel szemrehányásnak, mégis ki kell mondjuk, hogy ők ezen egyházmentő cselekedetükkel megelőztek a gondolatban és tettekben is. Csak hálásak kell legyünk irántuk, hogy ezzel minket világiakat kötelességeink teljesítésére mintegy el is köteleztek. Egyházunk intézményei, szervei tulajdonosainak mi tartjuk magunkat, mi világiak *— s most a „szolga“ siet az „úr“ javai megmentésére. Nem büszkeség-e ez, hogy olyan ragaszkodást és hűséget tudunk az intézményeinkkel és iskoláinkkal bennük felébreszteni és megtartani, amely ilyen megnyilatkozásokra és áldozatkészségre képes vola, de nem-e lenne szomorú-e az, ha mi válnánk méltatlanná e nemes hűségre, ez áldozatban is megnyilvánult ragaszkodásra? ? Márpedig ha mi világiak akár szegények, akár gazdagok erőnkhöz viszonyítva vagy talán azt is meghaladólag — mint azt az egyházi elem tévé — nem sietünk felajánlani a filléreinket és egyéb javainkat ugyanerre a célra, akkor elveszítettük annak a sokszor és olyan meggyőződéssel állított mondásunknak jogosultságát, hogy „az egyház mi vagyunk.“ Úgy érzem tehát, hogy én, mint aki az önök bizalmából — egyházkörünknek világi részről ez időszerint egyik reprezentánsa vagyok, egyházkörünknek múltja által parancsolva vagyok annak megtételére, hogy körünkből minden világi hívőt — de különösen azokat, akiket a közbizalom vagy saját tehetsége és vagyoni erejénél fogva akár magasabb, akár csak köri vagy saját egyházközségében egyház irányítónak és vezetőnek lehet és kell tekinteni — s erre pedig mindenki megszel. 1928. jan. 15. UNITÁRIUS EGYHÁZ.