Unitárius Egyház, 1939 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1939-01-15 / 1-2. szám
pasztáit. Ma azonban, ehhez kétség alig férhet, a bel missziós kérdések megvitatására és megvilágítására van szüksége elsősorban a lelkész karnak s rajta keresztül egész egyházközönségünknek. A kritikai és mondjuk egyházpolitikai irányzatra, amely az U. E.-t uralta kétségtelen szükség volt. Az építő kritikának hallatnia kell szavát s ezeken senkinek kifogása nem lehet. A kritika és egyházpolitika azonban nem lehet fő célja egy lapnak, mert ez mindig csak eszköz magasabb célok megvalósítására. Ez a magasabb cél pedig egyházi belmissziói életünk megszervezése és kiépítése elméletileg és gyakorlatilag, népünknek az egyház szolgálatára való ránevelése, készségessé tétele. — Az „Unitárius Egyház”nak a jövőben ez kell, hogy legyen a feladata. Behatóan kell foglalkoznia tehát mindazokkal az életmegnyilvánulásokkal, amelyek az egyház bermunkásságát meghatározzák. Így foglalkoznia kell a következő kérdésekkel: hitoktatásunk az iskolákban minden fokon, beleértve a teológiai oktatást is. Foglalkoznia kell továbbá az iskolán kívüli népnevelés minden érvényben levő és esetleg megvalósítandó formájával, a tankönyvekkel, a szórványgondozással, hittani reformkérdésekkel, az egyleti élettel. Mindezekkel rendszeresen és nem ötletszerűen. Egyszerre egyet kell elővenni s ezt megvalósítani. Jellemző dolog a mi egyházi életünkre, hogy Egyházi Főtanácsunk és Egyh. Képv. Tanácsunk tárgyalásának és ügymenetének 90 százalékát személyi és anyagi ügyek foglalják el. Életbevágó belmissziói kérdéseknek elvi alapokon való megvitatására és kifejlesztésére úgyszólván semmi időnk nem jut, így pl. mai egyház életünket, amikor pedig a belső lelki missziói élet fellendítésére volna szükség, teljesen lefoglalja az építés és az u. n. „Bors hagyaték“ sokszor áldatlan ügyeinek tárgyalása. Ezek is fontosak, de nemcsak ebből él az egyház és minden más nemű gondjai között sem volna szabad egy percig sem megfeledkeznie arról, amit az Írás szavai szerint „az egy szükséges dolog“ néven ismerünk, építkezések és „hagyatékok“ mellett ezerszer fontosabb és gyümölcsözőbb lenne híveink egyházias áldozatkészségének felébresztésére és megszervezésére. Ez pedig csak a legintenzívebb missziós munka eredménye lehet. Érdekes körülmény, hogy pl. a ref. egyház keretében máig sem született meg az a kritikai egyházpolitikai lap, mint amilyen az U. E. Ezzel szemben megalakult az Út, amely nemsokára negyvenedik évfolyamában fog megjelenni, miután megbecsülhetetlen szolgálatot tert az öntudatos egyházias gondolkozás kialakulására, elsősorban a papság körében s rajtuk keresztül bizonyára az egyház egyetemében. Nem tagadom, hogy mindig éreztem a hiányát egyházunkban egy ilyen belmissziói lapnak s az U. E. jövő irányát abban látnám, hogy lassan terjessze ki érdeklődési körét a belmissziós kérdések megoldására. Meg vagyok győződve, hogy az U. E-t a parancsoló szükség teremtette meg, mert ha nem, akkor bizonyára rég megszűnt volna, mint annyi más próbálkozás és kísérletezés. A mostani körülmények között azonban a lap célkitűzései át kell, hogy alakuljanak. Mai kisebbségi helyzetünkben semmi szükség sincs arra, hogy belső ügyeinket a nagy nyilvánosság elé vigyük nyomtatásban s ezáltal esetleg bizalmatlanságot, gyanakodást keltsünk egymással s az egyház vezetésével szemben. Ez ma már nagy fényűzés és nem építő munka Nagyobb egyháza oldanak meg kérdést csendben és zajtalanul. Ezt a példát követnünk kell. Bő alkalom kínálkozik ma mindenkinek, aki komolyan akar bepillantani egyházunk ügyeibe és kérdéseibe, hogy rész vegyen a munkában és ellenőrizhesse. Egyházalkotmányunk szinte túlságosan demokratikusnak mondható s igy igazán semmi szükség sincs arra, hogy legbelsőbb ügyeink is a nyilvánosság előtt tárgyaltassanak. Mindent el lehet intézni a belső fórumon s el is kell itt intézni egyházunk tekintélyének és jól felfogott érdekének figyelembevételével. Belmissziói kérdéseink alapos és tárgyilagos megvitatása a legtöbbet tehet belső egyházi életünk megerősítésére. A fő cél csak az lehet, hogy unitáris híveink összességét közvetlen kapcsolatban hozzuk egyházi életünkkel, hogy bízzanak az egyházban és áldozzanak érte. Az elmúlt húsz évben rengeteget veszhettünk, de sokat is tanultunk s most a romok fölött építenünk és a múlt tanulságait értékesítenünk kell. Ezért kölcsönös bizalomra és egyetértésre van szükségünk. Nincs nélkülözhető emberünk. Minden unitárius férfiúra és nőre szükségünk van. Az első lépés tehát az, hogy álljanak be ismét az egyház munkásai közé azok, kik valami ok miatt kedvüket vesztették. Ha ez meg nem történik, jó,ka sem fogjuk tudni pótolni, amit elmulasztottunk. Teljessé kell legyen az unitárius front. Sajnos még nem léptünk rá erre az egyetlen helyes útra, de minden lehetőt el kell követnünk, hogy az egy-