Unitárius Egyház, 1941 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1941-09-01 / 1. szám
2. oldal. Székelykereszturközi Unitárius Egyház 1941. szept. 1. által reánk kényszerített keserű út, ez új meder lett volna leginkább otthona lelki életünk folyamának. Az állam támogatásának elmaradása a néplélek ősforrásaihoz térítette a vezéreket. Lehullottak a dekórumok és súlyos kötelességet jelentett minden megbízatás. Megéreztük, hogy erősek vagyunk és a hitünkből eredő források kiapadhatatlanok. Sorsunk, helyzetünk az egyházi életnek sok új kifejezésével gazdagította szótárunkat, amelyek értelmét, a szabad államhatalom alatt haladó emberek talán még nem fogják fel. És vannak ezzel szemben jelenségek, tünetek, aminek szükségességét, elmaradhatatlanságát mi nem ismerjük. Kétségtelen, hogy irányelvekben a kisebbségi sorsban elindult, és a szabad államhatalom támogatása alatt kifejlett egyházi élet eltérést mutat. A boldog találkozás érzésének segítségével azonban le kell omoljanak a válaszfalak és az egymás felé nyújtott testvéri kéz mindnyájunk megtalált értékeit magával kell vigye a jövendő útjára. Ez elhatározással köszöntjük olvasóink táborát és kérjük, legyenek segítségünkre, hogy új vezéreink köré csoportosulva, kifejezésre juttathassuk egyházi életünk legszentebb irányelveit. Marosi Márton: Problémák. Bármennyire a haladó irányzatnak vagyunk, — mint egyház — letéteményesei, mégis sokszor úgy érezzük, hogy bizonyos értelemben mi sem vagyunk mentesek a beskatulyázottságtól. Ne vegyünk egyebet hirtelen: a keresztelési formulánkat. Igaz, hogy ez egy reánk kényszerített valami volt, a történelem kényszerzubbonya, egyben a további zaklatások óvszere, de ugye ma is szimbolikus könyvünk egyik járószalagja és a maradi lelkek számára ma is gyakorlati norma? Valóban pedig régen túlhaladott álláspont s mégis megvan. És nem fölösleges teher? S ha az, miért nem tesszük le? Avagy ott vannak (az esperesi kanonikus kérdések között szereplő) pogány emlékű távozások. Hogy jelen pillanatban ebből a szempontból egyházunkban mi a helyzet — arról a köri vizsgálati jegyzőkönyvek tudnának számot adni, de azt hiszem, ez a kérdés se jutott tovább jegyzőkönyvi regisztrálásoknál, — vagyis, ahol megszűnt, jó, ahol fönn van még, mehet tovább. Pedig ma lelkiöltözetünk ez egyáltalán nem való. Avagy ott van : az egyházközség-követés , régi csökevény, avult ruhadarab, fölösleges szégyenpad s ma csak egy formában volna menthető és gyakorlatiasan eredményes is, ha a hívek fegyelemtartó eszközévé módosulhatna. Hiszem, hogy vannak egyházunkban, kik a régi módon célravezető voltát ma is vitatják, de nem vitathatjuk, hogy ma már ez is túlhaladott álláspont. Nem erkölcsi, de általános emberi, sőt nemzeti szempontból. Ez pedig a haladás zászlója alatt menetelüknek egyik el nem hanyagolható súlyos szempontja. De, hogy közelebb jöjjek a problémához, melyet földobni óhajtok, mely — úgy gondolom — másokat is foglalkoztat: gyermekeinknek zsidó erkölcsi emlékön való eddigi hitoktatása. (Az ótestamentumból vett történeteket értem). Ma már mindenki által látott és tudott tény, hogy minden faj a legigazabb, valóban Isten tökéletességei felé törekvő típust akarja és kell is kitermelje magából, sőt a fajt és az egész emberiséget odaemelje, odaemelkedni segítse. De az a faj, amely a józanul gondolkozó bármily hitű és nemzetű ember előtt világuralmi törekvésében és annak módjaiban annyira szégyenkövővé vált az emberi mivoltnak és méltatlanná — eddig is homályon keresztül nagynak látott — múltjához, de az általános emberihez is, — az nem lehet egy pillanatra se példa, sem jellemben, sem történelmében a jézusi erkölcsi és hitalapok indításához és kiformálásához. Oly mélységes erkölcsi undor, hideg kijózanodás és öntudatra ébredés, megtéveszthetetlen tiszta látás birtokába kezdünk jutni e tekintetben az emberiség lét vagy nemlét küzdelmének a mai korban és a mai formák között felvetődött kérdéseinél, hogy emberi mivoltunk és jobbra hivatott fajunk lebecsülése és semmibe vevése volna, ha nem szakítanánk az eddigi egyházi hagyományokkal az ó-testamentumi történetek tanítását illetőleg és nem keresnénk igazibb és eszményibb jellemrajzokat. Amikor ezt megállapítjuk, ugyanakkor nekünk, magunknak meg kell győződve lennünk affelől, hogy a mi fajtánknál nagyobbra és jobbra hivatott nemzete nincsen a föld kerekének. De nem a régi módon és régi értelmezéssel, nem azon az alapon és hangsúllyal, hogy »csak kizárólag mi vagyunk Isten választott népe“, hanem mi választottuk, mi jelöltük magunkat Istennek legjobb népévé. Ez óriási különbség még indulásnak is. Az előbbi a büszke, a kevély fennhéjázás, az