Unitárius Egyház, 1941 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1941-09-01 / 1. szám

1941. szept. 1. Székelykereszturközi Unitárius Egyház 3. oldal. önmagát értékelő és túlbecsülő kiváltságosság, a kiválasztottság felfuvalkodott hite. A kívül szép­ség, de belül förtelem tanyája , az Isten és ember láttatására mellveregető dézsmaszolgáltatás, sőt a látszati jótékonykodás, de befelé a számító csalás, és önzés, az Isten és egész világának üzletté és az embernek csak eszközzé alacsonyítása. Ez a típus az újkor Tirannusa , a milliók verejtéke árán dőzsölő kényúr. Az utóbbi az alázatosságban és önismeretben tudatosságra emelkedett, az élet javait a jónak, az igaznak, a becsületnek szolgálatába állító, gon­dolkozásában, érzéseiben és cselekedeteiben Isten és ember előtt őszinte és nyílt bizonyosságot tevő, a tökéletesség Istene felé emelkedni vágyó, törekvő és akaró Isten gyermeke, az önzetlen munkás em­ber. A jézusi ember, az igaz ember, az eszményi ember. S várjon ez utóbbi típust igazabban és jellem­zőbben az ó­testamentumban, vagy a magyar nemzet történetében találjuk-e meg? A jóság, nemeslelkűség, önzetlenség, áldozatkészség, köte­lességvállalás és teljesítés, bátorság, hősiesség és önfeláldozás magasztos példái váljon hol tükrö­ződnek jobban, mint a magyar történelemben, hogy jobbakká legyünk és jót cselekedjünk, hogy maradandóbbat alkossunk és méltónak bizonyul­junk a múlt alkotásaihoz, hogy így igazoljuk em­beri mivoltunkat és a várt és kért szebb jövőt és hogy szebbé tegyük magunk körül a világot és életet és tökéletesebbé az emberi létet Isten felé vivő útunkon, az ő dicsőségére. Hagyjuk hát hátunk mögött, szakadjunk el az ó-testamentumi történetek ránk nézve idegenné és sivárrá vált világától. Térjünk önmagunkhoz, saját nemzetünk nagyjait és nemes tulajdonait emeljük föl és ebben a légkörben és szellemben neveljük gyermekeink lelkében a hitet, az erkölcsöt, a jót és a szépet s bizonyára többet használunk fajunk­nak, az embernek és az Istennek egyaránt. Akadjon, vagy tán már akadt is, aki zengze­­tes anyanyelvünkön, legendaszerűen, röviden és minden történet végén a befejezésben erkölcsi ta­nulsággal egy magyar testamentumot ir és ad mihamarabb, de már a jövő tanév alatt — ha máskép nem lehet: egyházi szűlőinken keresztül — mindnyájunk kezébe. Mindnyájunk kezébe magyar testamentumot, kiknek lelkén a múlt fájó szomorúsággal áldörög, a jelen tiszta öntudatos­sággal átnyilal és a jövő minden szépségében, jó­ságában és nagyságában föl akar derülni. Szemlélő: a gyermek, mai szemmel nézve. A magyar ember a gyermeket mindig öröm­mel és jóreménységgel szemlélte, az Isten legdrá­gább ajándékának, az élet legnagyobb értékének tekintette. Fakadt pedig ez az értékelés abból a természetes és ösztönös szemléletből, mely a gyer­mekben az élet folytatását látta. Nyelvünk a gyermeket „ártatlan kisdednek“ becézi, mintegy bizonyítva, hogy a magyar lélek­től mennyire távol áll az az ortodox keresztény felfogás, mely a gyermeket eredendő bűnben fo­gant teremtménynek tartja, kit ingyen kegyelemből választ el üdvre, vagy kárhozatra a megbántott Isten. Még messzebb esik a magyar szemlélettől az az utilista- materialista értékelés, mely a gyerme­ket — az élet örömei egyéni kiélvezését akadá­lyozó, a test egészségét és szépségét veszélyeztető, az anyagi biztonságot aláásó — tehernek tekinti s legfennebb eszközként becsüli s mint ilyent ki is használja. Hogy a gyermek szemléletében az ősi felfo­gástól így eltávolodtunk s közöttünk a gyermektől való tartózkodás, sőt félelem oly veszélyes mérték­ben elharapózott, annak okát — a megélhetés ál­talános nehezedésén túl — ezen sötét, rideg és önző eszmeáramlatok lélek­fertőzésében kell keres­nünk. Hiszen az „egyke“ és az „egyke“ nem a szegényebb, hanem — túlnyomóan — az anyagilag biztosítottabb rétegekben „dívik“. Ma erős, egész életünket átalakítani hivatott áramlat hullámzik át a világon, mely a gyermek újraértékelésében is, a közösségeket megtartó erők legmélyebb, ösztönös­ mélységű forrásaira apellál. Népeket emelt már fel a porból azáltal, hogy a gyermeket a közösségi értékek rangsorában a leg­első helyre emelte, erre az értékelésre építette fel nemzetnevelő rendszerét s a nevelői munka cso­dákat műveit. Ennek az új áramlatnak a hullámai a mi lelki­ismeretünket is csapdossák! A mienket — unitáriusokét — is! Mert min­ket ebben a kérdésben külön vád illet. Az unitárizmus, a jézusi idealizmus és opti­mizmus magaslatán állva, Jézussal vallotta és vallja, mikor a gyermekre tekint: „Ilyeneké az Is­tennek országa.“ E szemlélet a gyermeket, nem­csak mint az élet folytatását, hanem mint annak tovább­vitelét, a fejlődés ígéretét, a haladás kö­vetkező lépcsőfokát értékeli, továbbvive, elmélyítve ezáltal a magyar lélek gyermekértékelését.

Next