Unitárius Értesítő, 1933 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1933-01-15 / 1. szám

De ennél sokkal súlyosabb az V. Egyháznak ez a nézőpontja: „vájjon nem helyesebb csele­kedet volna-e, hogy olyan vitába, amelyet mi kell, hogy eldöntsünk, a vitán kívül állók ismét ne szólljanak bele”? A kérdés feltevése szomorú lelki válságra mutat. A magyar unitáriusságnak elvileg nem lehet oly ügye, amelyben egyetlen unitárius is „a vitán kívül álló” lehetne. Nem szabad széles e világon egyetlen magyar unitáriusnak lennie, aki a Dávid Ferenc egyházában folyó egyházi vonatkozású vitában az egyház vélt érdekében síkra szállani ne volna kötelezve. Ezt a köteles­séget minden magyar unitáriusra reá rój­­a az unitárius egyház egyetemes érdekeit szolgáló igazságért való küzdelem kötelme. A magyar unitáriusság egységének gondo­latát egyházi törvényünk őrzi, ha egyeseknél a nekünk életet jelentő egyetemes unitárius gon­dolatot a némileg érthető locális érdek el is nyomja. A gondolatok vámmentessége, a tör­vény szerint tiszteletben tartott vámhatár da­cára, minket megóv attól, hogy „kívül állókká” legyünk! A szervezet kérdése a mi életműködé­sünket is befolyásolja, ha magasabb nézőpontra helyezkedve szemléljük a kérdést. Az „V. Egyház” különösen súlyos hibát kö­vetett el a „kívül állók” kirekesztő gondolatának a publikálásával, hisz jól tudja, hogy a keresz­túriak gazdasági „kert”-jében lelkünknek érté­kes virágai pompáznak. A K. M.-ben megjelent véleményes jelenté­sem tudatosan éles, de a vonatkozó támadások után a kerszturiak által képviselt „vidék”-kel szemben erre szükség volt. Ha az E. K. Tanács hivatalos fölhívására a sors a tűzvonalba dobott, akkor teljesen alkalmazkodnom kellett az ellen­fél harci rendszeréhez. Én vállaltam a harcot, mert a nemes harcban helyt állani férfias köte­lesség. Egyházam iránti szeretetem azt paran­csolta, hogy a keresztúri harcmodorral szemben visszhang legyek. Én lélekben olyan vagyok, mint a tihanyi apátság templomának visszhan­got adó tiszta fala: ugyanazokat a hangokat adom vissza mindig, — egyszer, vagy a lelki atmoszféra szerint többször —, amelyek lekem templomának fehéren tartott falát érintik. Eddigi cikkeim végszavaival egyezően hazafiságos szeretettel köszöntöm székely test­véreimet. Dr. T. Gry. Hát így ? . . . A „Keresztény Magvető LXIV. évf. 6. füze­tében rövid ismertetést olvasunk Biró Lajos hódmezővásárhelyi unitárius lelkész „Virágok” címen kiadott tíz egyházi beszédéről. Nekünk, akik ismerjük e beszédeket s ismerjük Biró Lajost, aki ott áll e beszédek mögött, vagy helye­sebben benne él a beszédeiben, érdekes olvasni olyan emberek megjegyzéseit, akikhez a nyomta­tott sorokban csak a testet öltött gondolatok ju­tottak el. Szerzőnk a mostani beszédeiből ítélve már elfelejtette a teológián kapott utasításokat s a maga módja szerint egy új felelettel, amely teljesen egyéni, magyarázza meg nekünk ezt a kérdést: hogyan prédikáljunk. A hét munkás­napjain, szorgalmasan gyűjti az Isten mezőiről a virágokat s vasárnapokon ezekkel ajándé­kozza meg a híveit. Virágokkal, melyeket mi eddig nem is ismertünk. Sőt néha azt hittük ró­luk, hogy tövisek s mikor a kezükbe adja, meg­szépülnek és mi csodálkozva vesszük az ajándé­kait. Vannak akik érthetetlenül állnak, látván e virágcsokrokat. De mi tudjuk, hogy a lelke legszebb virága a szerénység mondatja vele azt, hogy csak virág az, amit a beszédeiben ad, mert „lélek és élet” annak minden sora s értelme van az olyan szavaknak is amelyek félszegen illesz­kednek bele a mi gondolkozásunk s világfelfo­gásunk szótárába. Igen, van egy külön „lélekor­­szág” s mi tudjuk, hogy van, mert látjuk, hogy ő benne él. Onnan hozza a gondolatait, oda ve­zeti híveit a cselekedeteivel. Vári Albert, aki a Magvetőben fölhívja a figyelmünket a Biró Lajos által szedett virág­csokorra, talán nem is sejtette, hogy milyen buzdítást adott Biró Lajos­nak e megjegyzésével: „Unitárius egyházi szó­nok nem elégedhetik meg azzal, hogy a fantá­ziát izgatja, hanem hivatása az értelmet világo­sítani, az akaratot elhatározásra bírni s az evan­gélium igazságai által istenországát a földön előkészíteni“. Hiszen, éppen ez az, amit Biró nem csak a beszédeivel hirdet, hanem az életé­vel, a munkájával cselekszi is azt. Az értelmet világosítja, amikor felhívja a figyelmünket a bennünk levő lelki értékekre s meg tud győzni arról, hogy azoknak ápolása, gyarapítása többet ér a föld minden kincsénél. Elhatározásra bírja az akaratot is, mert mi, akik sokszor csodálattal szemléljük az ő evangéliumos életét, vágyako­zással igyekszünk úgy­ szolgálni az Isten orszá­gát mint ő, akinek vállain a palást a szeretet ruhája, mely virágokat szór a fáradt lelkű élet­ U. É. XII. 1­3

Next