Unitárius Értesítő, 1933 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-15 / 1. szám
De ennél sokkal súlyosabb az V. Egyháznak ez a nézőpontja: „vájjon nem helyesebb cselekedet volna-e, hogy olyan vitába, amelyet mi kell, hogy eldöntsünk, a vitán kívül állók ismét ne szólljanak bele”? A kérdés feltevése szomorú lelki válságra mutat. A magyar unitáriusságnak elvileg nem lehet oly ügye, amelyben egyetlen unitárius is „a vitán kívül álló” lehetne. Nem szabad széles e világon egyetlen magyar unitáriusnak lennie, aki a Dávid Ferenc egyházában folyó egyházi vonatkozású vitában az egyház vélt érdekében síkra szállani ne volna kötelezve. Ezt a kötelességet minden magyar unitáriusra reá rója az unitárius egyház egyetemes érdekeit szolgáló igazságért való küzdelem kötelme. A magyar unitáriusság egységének gondolatát egyházi törvényünk őrzi, ha egyeseknél a nekünk életet jelentő egyetemes unitárius gondolatot a némileg érthető locális érdek el is nyomja. A gondolatok vámmentessége, a törvény szerint tiszteletben tartott vámhatár dacára, minket megóv attól, hogy „kívül állókká” legyünk! A szervezet kérdése a mi életműködésünket is befolyásolja, ha magasabb nézőpontra helyezkedve szemléljük a kérdést. Az „V. Egyház” különösen súlyos hibát követett el a „kívül állók” kirekesztő gondolatának a publikálásával, hisz jól tudja, hogy a keresztúriak gazdasági „kert”-jében lelkünknek értékes virágai pompáznak. A K. M.-ben megjelent véleményes jelentésem tudatosan éles, de a vonatkozó támadások után a kerszturiak által képviselt „vidék”-kel szemben erre szükség volt. Ha az E. K. Tanács hivatalos fölhívására a sors a tűzvonalba dobott, akkor teljesen alkalmazkodnom kellett az ellenfél harci rendszeréhez. Én vállaltam a harcot, mert a nemes harcban helyt állani férfias kötelesség. Egyházam iránti szeretetem azt parancsolta, hogy a keresztúri harcmodorral szemben visszhang legyek. Én lélekben olyan vagyok, mint a tihanyi apátság templomának visszhangot adó tiszta fala: ugyanazokat a hangokat adom vissza mindig, — egyszer, vagy a lelki atmoszféra szerint többször —, amelyek lekem templomának fehéren tartott falát érintik. Eddigi cikkeim végszavaival egyezően hazafiságos szeretettel köszöntöm székely testvéreimet. Dr. T. Gry. Hát így ? . . . A „Keresztény Magvető LXIV. évf. 6. füzetében rövid ismertetést olvasunk Biró Lajos hódmezővásárhelyi unitárius lelkész „Virágok” címen kiadott tíz egyházi beszédéről. Nekünk, akik ismerjük e beszédeket s ismerjük Biró Lajost, aki ott áll e beszédek mögött, vagy helyesebben benne él a beszédeiben, érdekes olvasni olyan emberek megjegyzéseit, akikhez a nyomtatott sorokban csak a testet öltött gondolatok jutottak el. Szerzőnk a mostani beszédeiből ítélve már elfelejtette a teológián kapott utasításokat s a maga módja szerint egy új felelettel, amely teljesen egyéni, magyarázza meg nekünk ezt a kérdést: hogyan prédikáljunk. A hét munkásnapjain, szorgalmasan gyűjti az Isten mezőiről a virágokat s vasárnapokon ezekkel ajándékozza meg a híveit. Virágokkal, melyeket mi eddig nem is ismertünk. Sőt néha azt hittük róluk, hogy tövisek s mikor a kezükbe adja, megszépülnek és mi csodálkozva vesszük az ajándékait. Vannak akik érthetetlenül állnak, látván e virágcsokrokat. De mi tudjuk, hogy a lelke legszebb virága a szerénység mondatja vele azt, hogy csak virág az, amit a beszédeiben ad, mert „lélek és élet” annak minden sora s értelme van az olyan szavaknak is amelyek félszegen illeszkednek bele a mi gondolkozásunk s világfelfogásunk szótárába. Igen, van egy külön „lélekország” s mi tudjuk, hogy van, mert látjuk, hogy ő benne él. Onnan hozza a gondolatait, oda vezeti híveit a cselekedeteivel. Vári Albert, aki a Magvetőben fölhívja a figyelmünket a Biró Lajos által szedett virágcsokorra, talán nem is sejtette, hogy milyen buzdítást adott Biró Lajosnak e megjegyzésével: „Unitárius egyházi szónok nem elégedhetik meg azzal, hogy a fantáziát izgatja, hanem hivatása az értelmet világosítani, az akaratot elhatározásra bírni s az evangélium igazságai által istenországát a földön előkészíteni“. Hiszen, éppen ez az, amit Biró nem csak a beszédeivel hirdet, hanem az életével, a munkájával cselekszi is azt. Az értelmet világosítja, amikor felhívja a figyelmünket a bennünk levő lelki értékekre s meg tud győzni arról, hogy azoknak ápolása, gyarapítása többet ér a föld minden kincsénél. Elhatározásra bírja az akaratot is, mert mi, akik sokszor csodálattal szemléljük az ő evangéliumos életét, vágyakozással igyekszünk úgy szolgálni az Isten országát mint ő, akinek vállain a palást a szeretet ruhája, mely virágokat szór a fáradt lelkű élet U. É. XII. 13