Unitárius Értesítő, 1935 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
XIV. évfolyamszám. Budapest, 1955. január hó. Az Unitárius Egyház — Budapesti Unitárius Egyházközség — Unitárius Misszióház hivatalos havi tudósítója. Felelős szerkesztő: Dr. Iván László Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, V., Koháry u. 4. Telefon: Aut. 17—4—24. Előfizetési ára egész évre 4-20, amely beküldhető a budapesti unitárius egyházközség 30.400 sz. postacsekkszámlájára. Egy kisfiú, egy árva unitárius gyermek a karácsonyi iskolai szünet idejében a székesfehérvári árvaházból elindulva felkereste nevelőszüleit egy pestkörnyéki városban, hogy náluk töltse a karácsonyi szent ünnepeket boldog örömben és megelégedettségben. Eddig szól a hir, amelyben nincsen semmi különös, semmi említésre méltó és úgy látszik — első szempillantásra — hogy felesleges róla vezércikket írni. De ha a hir mögé tekintünk, egyszerre beláthatjuk, hogy semmi sem méltóbb megírásra, mint ez a kis szürkének látszó esemény. Ezelőtt néhány évvel a mi kis árvánk édesanyja meghalt. Úgy halt meg szegény, hogy utolsó ölelésével néhány hónapos kisfiát szorította magához. Az apa három gyermekkel magára maradt. Kettőt menhelybe adott, a legnagyobb fiút, a mi kis árvánkat magánál tartotta, de mint később kitűnt , se étellel, se ruhával ellátni nem tudta. A fiúcska még anyja életében többször volt fenn az egyik drága lelkű unitárius papnénk lakásán segítségért. S mindannyiszor kapott, amit lehetett. Most, mikor nagy nyomorba jutott, a kis árva gondolta magában : elmegyek és elmondom az én szomorú sorsom a papnéninek. Ő meg is tette, amit gondolt. A papnéni segített rajta, hogyne segített volna. Egy ideig magánál tartotta, majd egy hatgyermekes szegény unitárius családnál helyezte el, ahol élelmezéséről és ruházatáról nevelő szülei gondoskodtak az unitárius nőszövetségtől nyert nevelési segély fejében. S aztán még jobbra fordult a sorsa. Emberi szivek kijárták, hogy felvegyék a székesfehérvári állami árvaházba s neveljenek belőle derék magyar embert, jó polgárt e hazának. S most, amikor az első árvaházi karácsony beköszöntött, a mi kisfiunk hálásan gondolt viszsza azokra, akik nem hagyták elveszni, akik nem hagyták elzülleni, hanem megmentették az életnek, a becsületes emberi társadalomnak. Viszszajött hozzájuk, hogy megmondja: jól érzem magam s kívánom nektek, hogy Isten úgy áldjon meg benneteket, mint ahogy ti engem szerettetek. Akik ismertük az egész történetet, nekünk elhomályosult egy pillanatra a szemünk, mert tudtuk, hogy mennyi küzködés, mennyi reménytelenség és mégis mennyi bizalom rejtőzik mögötte. Láttuk a kisfiút annak idején lerongyolódva, láttuk a drága lelkek aggódását és szent türelmetlenségét, amellyel a gyermek sorsának jobbra fordultát siettették. Láttuk a nehezen, de mégis boldogan összeadott fillérek gyűlését, amellyel egy lélek menekült meg az Isten országa számára. S karácsony szent ünnepére készülődve arra gondoltunk: Istenem, miért nem látják ugyanezt azok az unitáriusok is, akiknek a gondviselés bőségesen adott, de akik — amikor embermentésről van szó — egy fillért sem adnak, vagy ha adnak is, az oly csekély, hogy az Égi Szeretet számadó könyveiben nincs mit feljegyezni adományukról. S a másik gondolat, amely lelkünket ugyanekkor eltöltötte, a következő volt. A mai Magyarországon valamivel több, mint hatezer unitárius lélek él. Ennek körülbelül egy százaléka, vagyis hatvan lélek olyan, amely teljesen elhagyatva, mint gyermek menhelyeken, árva és szeretetházakban, mint öreg szegényházakban tengeti életét. Ezek a mindenkitől elhagyottak, akikre csak a jó Isten visel gondot és az isteni szózattól megindítva a mi áldott lelkű lelkésznéink és nőszövetségi asszonyaink, ezek az elhagyót-