Unitárius Értesítő, 1935 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
tak a leginkább sóvárogják az evangéliumi testvériség melegítő szent tüzét. Miért hagyjuk őket ebben a jéghideg, fagyos világban szerteszéjjel vetődni, miért nem öleljük magunkhoz őket, mi akik oly kevesen vagyunk, hogy minden lélekért külön hálát kellene mondani a mi Égi Atyánknak. Hányszor és hányszor beszélgettünk erről a mi melegszívű karitatív hölgyeinkkel, hogy bár fordítaná felénk a kegyeség az ő szivét s csak egy talpalatnyi földet adna hogy ott, mint egykor hitelődeink, a magunk kezével építhetnék fel azt a hajlékot, ahol gyermekeinket, árváinkat és agyjainkat az éhenhalástól s az elzülléstől megmentenénk. Kilencvenkilenc százalék! Halljátok a szózatot? Tűritek továbbra is, hogy nőszövetségünk magára hagyatva, tépő gondok és szívet hasító fájdalmak közt küzködjön a züllesztő Nihillel, a mindent eltipró Ninccsel ? Ha igen, akkor nem vagyunk rá méltók, hogy Isten napja feljöjjön ránk, nem vagyunk méltók arra, hogy még unitáriusoknak nevezzenek bennünket. Unitáriusnak lenni azt jelenti, mint hinni az egységben. De nemcsak Istennek egységében, hanem az embertestvérek egységében is. Ahol hiányzik az emberszeretet, ott az unitárizmus csak névleg van meg, csak papíron. Kilencvenkilenc százalék! Ne hagyjuk elveszni őket, az egy százalékot, ne hagyjuk elveszni azokat, aki felénk nyújtják kezüket, azokat, akik Isten után, már csak bennünk bíznak. Ne merje mondani senki azt, hogy elég volt a koldulásból. Ne merje mondani, mert istenkáromlás bűnébe esik. A szegények azért vannak, mert mi bűnösök vagyunk, mert egyesek többet tartanak lefogva, mint megilleti őket. Ez mindnyájunk bűne és nem az Isten szeretetének hiánya. Ha tehát bűnösök vagyunk, akkor igyekezzünk jóvá tenni mindent azzal, hogy legalább Isten szegényeit nem hagyjuk koldulni. Ne hagyjuk kéregetni őket s meg fogjuk látni: soha hálásabb szivekre nem akadunk e földi életben, mint az övékére. S azután dolgozzunk azon, hogy egyszer megépülhessen a hajlék, hogy ne legyenek köztünk szeretetünkből kitaszítottak, ne legyenek elhagyott árvák, menhelyesek, koldusok. De ha valóra válna ez az álom, a Szeretet álma, bizony a legszebben az az anya mosolyogna a mennyben, akinek az árvája a karácsonyi szent ünnepen a hála hangjától indítva szerettei körébe hazaérkezett. Ezért a mosolyért érdemes itt a földön dolgozni, sokat fáradni és sokat áldozni! Iván László: Veréb az Isten házában. Isten minden ember számára tartogat valami jót. Egy hónapnal ezelőtt templomunk egyik kitört ablakszemén keresztül bejutott a templomba egy veréb. Bejött maga sem tudva miért az Isten házába. Isten vezette oda, mert valami jót tartogatott a templomban a kis madár számára. Odakünn mindent lehervasztott már a hideg őszi lehelet... nem adott kenyeret a mező már, sem a kert az éhes verébnek. De nem tudta senki, hogy milyen titkot rejt, hogy milyen titkos áldást őriz a templom a verébnek.. . senki sem tudta, csak a mindentudó Isten. Bejött a veréb és szerte repkedett és megtalálta, amit a templom rejtett. Mikor odakünn már megfosztottan, halásztalanul, vagy ujjal vetve állottak a földek, mikor a kalászaratásnak boldog emléke is elszállt a meleg nyárral, az Ur asztalán egy téli virágnak szánt kalászbokréta állt egy vázában ... Egy bokréta búza, kalászosan ... ősszel. . Soha nem gondol álom egy éhes madárnak. Aratás idejének gazdag és boldog szép emléke, mint valóság a templomban .. . És aratni kezdett a kis veréb, boldog csiripeléssel napokon át. Mikor felfedeztem, könynyes lett a szemem. Egyszerre világosan láttam, hogy még egy oktalan állat, egy veréb számára is tud jót nyújtani egy templomban Isten. Mennyivel inkább tart jót egy lélek számára a templomban Isten. Az ember számára is van ott egy kalász bokréta... óh nem csak bokréta, — egy kalásztenger az éhes emberléleknek ... de nemcsak búza az, hanem kenyér a jóságra éhesen váró telkeknek, gyöngyöző forrásvíz a bánattól kiszikkadt, szomjazó szívnek, meleg ruha a bent didergő léleknek, szép álom a gondoktól aludni nem tudó embernek, arany ajándék a szegénynek... biztos hajó a mennybe a gazdagnak. S mindez ott van felhalmozva egy könyvben a templomban. . . örök táplálék, egy búzakalász tenger az Ur asztalán ... a bibliában a lélekmadárkának . Gazdag, boldog szüretelést tarthat lapjainak kertjében a lélek. Minden szava egy szölötő, minden betűje egy szölőfürt, amelyből az örök élet édes mustja csordul... de kinek ? A biblia ma is nagyobbrészt a templomi Urasztalok dísze ... Pedig az Úr minden emberlélek számára tartogat valami jót a templomban ... egy igében talán, vagy csupán egy szóban ... Testvérem ! Ne legyünk ügyetlenebbek a templomba tévedt kis oktalan verébnél! Biró Lajos 2 U. E. XIV. 1