Unitárius Értesítő, 1935 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
HŐSÖK, EMBEREK. Szentábrahámi Mihály 1683—1758. Buda felszabadulása a török uralom alól nevezetes változást jelentett az erdélyi magyar fejedelemség életében is. Apaffy Mihály fejedelem, de még inkább tanácsosa Teleki Mihály belátták, hogy Erdély többé fenn nem tartható, mint önálló, magyar nemzeti érdekeket szolgáló fejedelemség s ezért mentették, ami még menthető volt: becsületes egyezményt akartak kötni a török felszabadító háborúban győzelmes I. Lipót császárral. így jött létre 1691-ben a Lipót-féle oklevél (diploma leopoldinum) amely papiroson ugyan biztosította a kis állam függetlenségét, de Habsburg uralom alatt felismerte a vallásfelekezetek szabadságát is, de gyakorlatban éppen a protestánsok kiirtására tört az új németbarát kormányzat. Ettől az időtől fogva az unitárius egyház sorsa, amely elég keserves volt a református vallású nemzeti fejedelmek alatt is, most egyenesen elviselhetetlenné változott. Ezekben a szomorú időkben élte gyermekkorát Szentábrahámi Mihály, aki 1683-ban Városfalván, Udvarhely megyében született régi papi családból. A szülői házból hozta nagy lelki buzgóságát és vallásos fogékonyságát, amelyet a tengernyi szenvedés csak megerősített benne. Azok közül való volt, akik számára a szenvedés a leggyorsabb paripa, amely a tökéletesség hona felé röpíti őket. Tíz éves gyermek volt a mi hősünk, amikor 1693-ban a Lipót-féle oklevél kigunyolásaképen az új erdélyi kormány, az unitáriusok ősi iskoláját, amely Kolozsvár Óvár nevű részében állott, elvette s azt a katolikus egyháznak adta át. Ekkor még nem lehetett az iskola tanulói között, mert későn végzett. 1710-ben, amikor már a második iskolában, Kolozsvár főterén, az unitárius templommal (a mai szt. Mihály egyházzal) szemben folyt a tanítás. Iskolái végeztével az ifjúember egy előkelő unitárius embernek, homoródszentmártoni Biró Sámuelnek lett a titkára s ebben a minőségben kitűnő egyházpolitikai tanácsaiért a főúr annyira megszerette, hogy saját költségén Hollandiába küldte tanulmányútra. így került ki 1712-ben Szentábrahámi abba az országba, ahol egész Európában egyedül voltak olyan teológusok, lelkészek és egyházközségek, amelyek rokonszenveztek az erdélyi unitáriusokkal. Egy kis felekezet, amely a kálvinista egyházról vált le, a remonstránsok egyháza volt az mely minden odaérkező unitárius lelkészt szivére ölelt s nem egyszer a szegény üldözött erdélyi testvéreket anyagiakkal is támogatta. 1712 a szomorúságnak éve volt a holland remonstránsok számára. Ekkor halt meg ugyanis egyik legnagyobb teológusuk, az evangéliumi lelkűsésnek egyik legszebb példánya : van Limbard Fülöp, amsterdami teológiai tanár. Szentábrahámi már nem kerülhetett az élő embernek hatása alá, csak könyvei lephették meg és nyűgözhették le az ifjú érdeklődését és mély vallásosságát. Ugyanis Limbard nem múló jelenség volt a teológiában, munkái sokáig hatottak még halála után is, sőt a kis Hollandia határain túl mindenütt, ahol az üres hittani viták helyett az élő hitet, az Isten iránti odaadásból származó jó cselekedetet keresték. Limbardi a lutheránus és kálvinista talajon is gyökeret vert u. n. orthodoxiával (az igaz hitelvek kutatásával) szemben azt tartotta fontosnak, hogy a bibliának s főkép az evangéliumnak nagyszerű igazságai a keresztény életbe átvitessenek. Épen ezért kerülte mindazoknak a tanoknak a fejtegését, amelyek a bibliában nem találhatók, nevezetesen a szentháromságot, a Krisztusra vonatkozó bonyolult tételeket, az úrvacsorának misztikus értelmezését, az ember megigazulására vonatkozó elméleti vitákat stb. Ugyanakkor erősen hangsúlyozta Jézus erkölcsi követelményeit és a Jézus iránti odaadásból származó gyakorlati kereszténységét. A teológia ilyen átalakításától remélte a keresztény egység és a felekezetek közti békesség megvalósulását. Szentábrahámi három esztendeig maradt Hollandiában s ez alatt az idő alatt magába szívta korának egész tudományosságát, de legnagyobb hatással rá mégis csak a vele kongeniális Limbard volt. Amikor három év elteltével hazajött, a harminckét éves fiatal tudóst rögtön alkalmazták a főtéri unitárius főiskolánál tanárképen. Azonban ekkor már új felhők tornyosultak az unitárius történelem egén. A katolikus-német kormányzat megsokalta, hogy Erdély fővárosának főterén az unitáriusok gyönyörű temploma és főiskolája áll. 1716-ban egy szomorú napon Steinville katonai főparancsnok katonasággal szállta meg az unitárius épületeket és minden alkudozás vagy tárgyalás nélkül egyszerűen erőszakkal kiürítette azokat s átadta a katolikus egyház tulajdonába. A kiürítésnél a zokogó diákokat az igazgató, a kolozsvári lelkész és Szentábrahámi Mihály az alig néhány hónapja tanító fiatal tanár vigasztalták. Az unitáriusoknak ez időtől kezdve nyolcvan esztendeig nem volt templomuk Kolozsvárt, hanem magánházaknál tartották istentiszteleteiket. Az iskolát egy hónap múlva az egyházközség egyik házában nyitották meg kilenc tanulóval. Ezt a szörnyű napot az igazgató nem sokáig élte túl: 1720-ban meghalt s ekkor Szentábrahámi lett az iskola vezetője. 1724-ben pedig a kolozsvári lelkészséget is vele töltötték be, miután az addigi lelkészt (Pálfi Zsigmondot) püspökké választották. Ugyanekkor az egyházi főjegyzői tisztet is vállalva nyomták úgy, hogy csodálni való a munkabírás, amellyel ennyi feladatot azokban a nehéz időkben elvégzett. A hármas tisztséget (igazgató, lelkész, egyházi főjegyző) egész 1737-ig hordozta. Ez alatt idő alatt még irodalmi tevékenységet is folytatott. De még milyet! Olyat, amely díszére válnék boldogabb időben élt embernek is. De úgy látszik, Szentábrahámit a szenvedések tették naggyá, szinte emberfelettivé. Hivő lelkének, mély érzelmekkel teli szívének, Istenbe épített életének gyönyörű emléke imádságoskönyve, amely az unitáriusok legkedveltebb áhitatos könyve mind a mai napig. Azonban a hivő szív ugyanakkor gondolkodó U. E. XIV. 13