Unitárius Értesítő, 1935 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1935-01-01 / 1. szám

HŐSÖK, EMBEREK. Szentábrahámi Mihály 1683—1758. Buda felszabadulása a török uralom alól nevezetes változást jelentett az erdélyi magyar fejedelemség életében is. Apaffy Mihály fejedelem, de még inkább tanácsosa Teleki Mihály belátták, hogy Erdély többé fenn nem tartható, mint önálló, magyar nemzeti érdekeket szolgáló fejedelemség s ezért mentették, ami még menthető volt: becsületes egyezményt akartak kötni a török felszabadító há­borúban győzelmes I. Lipót császárral. így jött létre 1691-ben a Lipót-féle oklevél (diploma leopol­­dinum) amely papiroson ugyan biztosította a kis állam függetlenségét, de Habsburg uralom alatt f­elismerte a vallásfelekezetek szabadságát is, de gyakorlatban éppen a protestánsok kiirtására tört az új németbarát kormányzat. Ettől az időtől fog­va az unitárius egyház sorsa, amely elég keserves volt a református vallású nemzeti fejedelmek alatt is, most egyenesen elviselhetetlenné változott. Ezekben a szomorú időkben élte gyermek­korát Szentábrahámi Mihály, aki 1683-ban Város­falván, Udvarhely megyében született régi papi csa­ládból. A szülői házból hozta nagy lelki buzgó­­ságát és vallásos fogékonyságát, amelyet a ten­gernyi szenvedés csak megerősített benne. Azok közül való volt, akik számára a szenvedés a leg­gyorsabb paripa, amely a tökéletesség hona felé röpíti őket. Tíz éves gyermek volt a mi hősünk, amikor 1693-ban a Lipót-féle oklevél kigunyolása­­képen az új erdélyi kormány, az unitáriusok ősi iskoláját, amely Kolozsvár Óvár nevű részében állott, elvette s azt a katolikus egyháznak adta át. Ekkor még nem lehetett az iskola tanulói között, mert későn végzett. 1710-ben, amikor már a máso­dik iskolában, Kolozsvár főterén, az unitárius templommal (a mai szt. Mihály egyházzal) szem­ben folyt a tanítás. Iskolái végeztével az ifjúember egy előkelő unitárius embernek, homoródszent­­mártoni Biró Sámuelnek lett a titkára s ebben a minőségben kitűnő egyházpolitikai tanácsaiért a főúr annyira megszerette, hogy saját költségén Hollandiába küldte tanulmányútra. így került ki 1712-ben Szentábrahámi abba az országba, ahol egész Európában egyedül voltak olyan teológusok, lelkészek és egyházközségek, amelyek rokonszen­veztek az erdélyi unitáriusokkal. Egy kis felekezet, amely a kálvinista egyházról vált le, a remonstránsok egyháza volt az mely minden odaérkező unitárius lelkészt szivére ölelt s nem egyszer a szegény ül­dözött erdélyi testvéreket anyagiakkal is támogatta. 1712 a szomorúságnak éve volt a holland remonstránsok számára. Ekkor halt meg ugyanis egyik legnagyobb teológusuk, az evangéliumi lel­kűsésnek egyik leg­szebb példánya : van Limbard­ Fülöp, amsterdami teológiai tanár. Szentábrahámi már nem kerülhetett az élő embernek hatása alá, csak könyvei lephették meg és nyűgözhették le az ifjú érdeklődését és mély vallásosságát. Ugyanis Limbard­ nem múló jelenség volt a teológiában, munkái sokáig hatottak még halála után is, sőt a kis Hollandia határain túl mindenütt, ahol az üres hittani viták helyett az élő hitet, az Isten iránti odaadásból származó jó cselekedetet keresték. Limbardi a lutheránus és kálvinista talajon is gyö­keret vert u. n. orthodoxiával (az igaz hitelvek kutatásával) szemben azt tartotta fontosnak, hogy a bibliának s főkép az evangéliumnak nagyszerű igazságai a keresztény életbe átvitessenek. Épen ezért kerülte mindazoknak a tanoknak a fejtegé­­sét, amelyek a bibliában nem találhatók, neveze­tesen a szentháromságot, a Krisztusra vonatkozó bonyolult tételeket, az úrvacsorának misztikus ér­telmezését, az ember megigazulására vonatkozó elméleti vitákat stb. Ugyanakkor erősen hang­súlyozta Jézus erkölcsi követelményeit és a Jézus iránti odaadásból származó gyakorlati keresztény­ségét. A teológia ilyen átalakításától remélte a keresztény egység és a felekezetek közti békesség megvalósulását. Szentábrahámi három esztendeig maradt Hol­landiában s ez alatt az idő alatt magába szívta korának egész tudományosságát, de legnagyobb hatással rá mégis csak a vele kongeniális Lim­bard­ volt. Amikor három év elteltével hazajött, a harminckét éves fiatal tudóst rögtön alkalmazták a főtéri unitárius főiskolánál tanárképen. Azonban ekkor már új felhők tornyosultak az uni­tárius történelem egén. A katolikus-német kor­mányzat megsokalta, hogy Erdély fővárosának fő­terén az unitáriusok gyönyörű temploma és főis­kolája áll. 1716-ban egy szomorú napon Steinville katonai főparancsnok katonasággal szállta meg az unitárius épületeket és minden alkudozás vagy tárgyalás nélkül egyszerűen erőszakkal kiürítette azokat s átadta a katolikus egyház tulajdonába. A kiürítésnél a zokogó diákokat az igazgató, a kolozsvári lelkész és Szentábrahámi Mihály az alig néhány hónapja tanító fiatal tanár vigasztalták. Az unitáriusoknak ez időtől kezdve nyolcvan esztendeig nem volt templomuk Kolozsvárt, hanem magánházaknál tartották istentiszteleteiket. Az is­kolát egy hónap múlva az egyházközség egyik házában nyitották meg kilenc tanulóval. Ezt a szörnyű napot az igazgató nem sokáig élte túl: 1720-ban meghalt s ekkor Szentábrahámi lett az iskola vezetője. 1724-ben pedig a kolozsvári lel­készséget is vele töltötték be, miután az addigi lelkészt (Pálfi Zsigmondot) püspökké választották. Ugyanekkor az egyházi főjegyzői tisztet is vállalva nyomták úgy, hogy csodálni való a munkabírás, amellyel ennyi feladatot azokban a nehéz idők­ben elvégzett. A hármas tisztséget (igazgató, lelkész, egy­házi főjegyző) egész 1737-ig hordozta. Ez alatt idő alatt még irodalmi tevékenységet is folytatott. De még milyet! Olyat, amely díszére válnék bol­dogabb időben élt embernek is. De úgy látszik, Szentábrahámit a szenvedések tették naggyá, szinte emberfelettivé. Hivő lelkének, mély érzelmekkel teli szívének, Istenbe épített életének gyönyörű emléke imádságosk­önyve, amely az unitáriusok leg­kedveltebb áhitatos könyve mind a mai napig. Azonban a hivő szív ugyanakkor gondolkodó U. E. XIV. 1­3

Next