Unitárius Élet, 1951 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1951-01-15 / 1. szám

Nincs hová a fejét lehajtsa. És mégis ő a legna­gyobb ajándékozó. Boldogságot ad a szegényeknek és a sírók könnyeit lelki gyémántokra váltja. Perbe­­száll a tudósokkal, tusakodik a hatalmasokkal. De alázattal hajlik meg a csecsemő előtt és a rangsor felett vitázó övéinek azt mondja : „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermek, semmiképp sem mehet­tek be a mennyeknek országába." Hadakozik a világgal egész életén át. És mégis végül azt adja a világnak, ami a legdrágább : az életét Hogy örök élete legyen utána minden ember­nek. Hogy soha többé el ne vesszen az ember. Hogy ne bolyongjon többé céltalanul a földi tereken, ha­nem még a halál kapuján át is Istenhez menjen és hogy miként ő volt — a tökéletesedés során — végül is Istennel egy legyen az ember. És az unitárius lelkész e tekintetben sem jár útta­­lan utakon. Gyönyörű példák állnak előtte. Abból az áldozattengerből, mely a győzelem vi­zeire duzzasztotta Jézus eszméit — az első kereszté­nyek kollektív mártíriumából — hosszú sorban emel­kednek ki a szebbnél-szebb bizonyságtételek. A hit és lelkiismereti szabadság szent harcai so­rán Savonarola és Szerveth máglyakövei a dévai hegy ormán lángoszloppá nőnek. Ahol végül is egy szelíd lelkű, őszhajú, agg magyar püspök feláldozott életével új korszak hajnalát hozta az egész világnak. Ha messzire volna a képzeletnek a 2000 esztendő, — eszményképet kereső lelketek kössön ki Tordán, Marosvásárhelyt, vagy Nagyváradon a XVI. századi hitvitákon. A kolozsvári háromezrek virágvasárnap­­ján, vagy Gyulafehérváron az utolsó tanácskozáso­kon, ahol megtört már mint Krisztus a Golgotha mere­dek útján és Cziréner Simon helyett Trauzner Lukács segíti keresztjét . Ha fáj majd az élet és a nyáj gondjai elviselhe­tetlenné válnak, síró lélekkel boruljatok a dévai ro­mokra. Nekünk megfagyhat az ajkunkon a szó, mi elnémulhatunk, de őt még az idő sem hallgattatja el soha. Őrzi ott a kőszirt utolsó üzenetét: Semmi sem fogja útjában az igazságot feltartóztatni. Amit érez­tem, igaz meggyőződéssel hirdettem. Lelkem tüzével leégettem az életről a babonák és a dogmák elavult világát. Enyéim kezébe a haladás fáklyáját adtam, hogy a fejlődés útján örök életük legyen. Eszményeim­ért életemet adtam. Bennem, gyönge emberben az egy Isten szent akarata győzött. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél. Az unitárius Golgota hőse, a dévai rab püspök, Dávid Ferenc példát adott nékünk. 371 esztendő ten­gernyi küzdelmén átzsong megdicsőült lelke és Jé­zussal ő is ezt mondja: „Az én juhaim hallják az én szómat és én isme­rem őket, és követnek engem. És én örök életet adok nekik. És senki ki nem ragadja őket az én kezem­ből." Miként én tettem, az Úr Jézus tanításai szerint, „isten mezőin" legeltessétek az én juhaimat. Mit Isten bízott ránk, számon is kéri egyszer tő­lünk. És akkor a hűtlen pásztoroknak : „így szól az Úr Isten: Imé, megyek a pásztorok ellen és előkérem nyájamat az ő kezökből s megszüntetem őket a nyáj legeltetésétől és nem legeltetik többé a pásztorok ön­magukat." (Ezékiel, XXXIV. 10.) Aki pedig a szent szolgálatban, ha kellett, az életét sem sajnálta, hűségéért új megbízatást kap : „Jól vagyon jó és hű szolgám, a kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután." (Mt, XXV. 21.) Ámen. Pethő István. MEGHÍVÓ. A Duna-Tiszaközi Unitárius Szórványegyházközség 1951 január 28-án d. e. 11 órakor a Már-telepi ref. templomban évi rendes közgyűlést tart, melyre köz­gyűlési tagjainkat meghívjuk. Tárgysorozat. 1. Lelkész­ jelentés. 2. 1950. évi zárszámadás. 3. 1951. évi költségvetés. 4. Indítványok, javaslatok. Budapest, 1951 január. Székely Béla Bencze Márton gondnok, lelkész. 2 unitárius élet­­. is. Unitárius vértanúink 1. Básta korában. Jóltevőinkről még csak megemlékezünk néha, de vértanúinkat sohasem emlegetjük. Ezért írhatta azt még olyan művelt elme is, mint Gárdonyi Géza, „Bi­bi" című regényében, hogy az unitáriusoknak nin­csenek vértanúik. Pedig ugyancsak vannak. Eltekintek most a kül­földiektől és csak a hazaiakat veszem számon. Kez­dődik a sor Egri Lukáccsal, aki öt évi börtönt szen­vedett tanaiért, Alvinczi Györggyel, akit felakaszta­nak s Dávid Ferenc, nagy alapító apostol püspö­künkkel, aki a dévai börtön homályában leheli ki ne­mes lelkét. E papjaink az egyház megalapítása korában szenvedtek hitükért. Utánuk a XVII. század elején, a kegyetlen Básia korában azután az egyszerű hívőkre kerül a sor, hogy hitet tegyenek az unitárius gondolat mellett. A jezsuiták befolyása alatt álló meggondolatlan Báthory Zsigmond fejedelem hozta Erdélyre a XVI. század végén a szomorú korszakot, midőn a szegény unitárius magyaroknak „két pogány közt egy hazáért omlott ki vérük." Természetesen a számos csatá­ban elesett unitárius magyarokat, akik a hazáért on­tották vérüket, nem számíthatjuk vértanúink közé. De igenis odaszámítom a Básta kegyetlen hajdúinak ál­dozatul esett tordai polgári lakosságot. Mikor ez az eset történt, Erdély már hetedik éve égett a háború tüzében s a szenvedélyek lángjában. De még ezek­ben az apokaliptikus időkben is szörnyű volt az, ami Tordán 1601-ben történt. Az Erdély önállóságáért küzdő Székely Mózes és Csáki István 1601 augusztus 3-án elvesztették a goroszlói csatát a Szilágyságban. Ezzel a győztes Básta előtt nyitva állt Észak-Erdély, Székely és Csáki megmaradt katonái Dél-Erdélybe húzódtak. Básta vallonjai s zsoldos alföldi hajdúi dúltak-fosztottak, kegyetlenkedtek mindenütt. Különö­sen az unitáriusok három városát szerették volna el­tüntetni a föld színéről : Dést, Kolozsvárt, Tordát Ko­lozsvár fallal kerített város volt, inkább ellen tudott állni a fosztogató hadaknak. Sajnos, Torda nem volt az, a lakosság Básta katonái érkeztének hírére az új­­tordai templom-erődbe menekült. Azonban Bástának a pogány török-tatár hadaknál is vérszomjasabb ka­tonái a gyenge erősséget könnyen elfoglalták. Az unitárius templomba menekült 326 embert,1 férfit, nőt, gyermeket egytől-egyig, az utolsóig irgalom nélkül felkoncolták. Az alföldi kálvinista hajdúk által elkövetett ezt a kegyetlen mészárlást mással, mint vallási fanatizmus­sal, nem magyarázhatjuk s a mi templomunkban ki­végzett ártatlan áldozatokat, akik az Istenért és ha­záért pusztultak el, mint vértanúinkat, örökké szi­vünkbe véssük. Annál is inkább­ tesszük ezt, mert Básta e barba­rizmusáért katonáit kérdőre nem vonta s nem bün­tette meg őket. De bezzeg tudott azután 1 és fél év múlva a kolozsváriakon egyetlen szál jezsuita halá­láért kíméletlenül bosszút állni! Ennek az egy jezsuitának a halálát a történet­­írás is fejünkhöz szokta verni, míg a 326 unitárius vértanúról rendszerint hallgat. Pedig Kolozsvár város vezetősége az egykori tör­ténetírók, úgy a református Szamosközi István, mint az unitárius Somogyi Ambrus szerint, a népet nem hogy ingerelte volna a jezsuiták ellen, hanem csilla­pította. Mikor ugyanis a hadiszerencse Székely Mó­zesnek kedvezett 1603 júniusban s hadai elfoglalták Kolozsvárt, a nép elkeseredése a jezsuiták ellen for­dult. Jegyezzük meg jól, nem a katolikusok ellen, ha­nem kizárólag a jezsuiták ellen, mert tudták, hogy az immár majdnem évtizedes szenvedéseiket, a szörnyű háborút nekik köszönhetik elsősorban. Carriló Alfonz, ez a spanyol jezsuita volt Báthory Zsigmond rossz szelleme s a kolozsvári jezsuiták az idegen uralom­nak, Mihály oláh vajdának, Bástának főtámaszai. A jezsuitáknak kiűzését a városból az egész nép kö­vetelte s hogy a városból való eltávolításuk közben egyetlen jezsuita a nép dühének áldozatul esett, ar­ról a város vezetősége nem tehetett.

Next