Unitárius Élet, 1954 (8. évfolyam, 1-4. szám)

1954-03-01 / 1. szám

VIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1954. MÁRCIUS HÓ UNITÁRIUS ÉLET UNITÁRIUS ÉLET • DÁVID FERENC EMLÉK-ÉV Egyházközi Tanácsunk ezt az esztendőt Dávid Ferenc emlék-évnek nyilvánította. Ebben az esz­tendőben lesz ugyanis 375-ik évfordulója annak, hogy hitünk apostola, az emberi haladás tiszta lelkű, bátor harcosa mártírhalált halt. Ebben az esztendőben fokozott mértékben gondolunk Reá, akit különben soha el nem felejtünk. Történelmi személyiségét, tanításait, műveit és mártíromsá­­gát szélesebb körű tanulmányozás tárgyává tesz­­szük. Velünk együtt ezt teszik mások is, akik a ha­ladás ügyét szívükön viselik. Dávid Ferenc ma már nemcsak a miénk, hanem felekezeti különb­ség nélkül mindazoké, akik egy összeomlott vi­lág felépítésén fáradoznak, melyben egymás meg­győződését tiszteletben tartva békességben élhet­nek együtt a különböző fajú, hitű és felekezetű emberek. Történelmi szerepének egyetemes emberi jelen­tősége már régen a felekezeti korlátok fölé emel­te a mi Dávid Ferencünket. Nevéhez fűződik a magyar nemzet egyik legnagyobb történelmi di­csősége, az 1568-iki tordai országgyűlés határo­zata, mely a lelkiismereti szabadság gondolatát akkor iktatta országos törvénybe, amikor az em­bereket meggyőződésükért más helyt a világon mindenütt üldözték, börtönbe, bitóra vagy mág­lyára juttatták. Történelmi nagyságát ma már még azok is el­ismerik, akik különben az ő nagy ellenfelének Mélius Péternek a hitét vallják. Egyik neves tör­ténészünk és akadémikusunk Dávid Ferencet ,,minden idők egyik legnagyobb és legeredetibb magyar szelleméinek nevezte. A halhatatlanok halhatatlanságának egyik je­le, hogy emléküket az idő el nem mossa, ellen­kezőleg, az, amit korukat megelőzve tanítottak, amiért éltek és meghaltak, idők múltával egyre időszerűbbé válik s így — ha a századok múl­tán is — a történelmi igazolást megkapják. így történt Dávid Ferenccel is. így lett az Ő törté­nelmi szerepe, az emberi haladás érdekében ví­vott küzdelme, irodalmi tevékenysége, és már­­tíromsága az utóbbi időben akadémiai viták, drá­mai költemények és építő erejű regények időszerű tárgya. Dávid Ferencben századok múltán is lelki épü­léssel ünnepeljük a felvilágosodás, és az emberi haladás apostolát. Azok közé a nagyok és hal­hatatlanok közé tartozott, akikről az Úr Jézus ezt mondá: „Boldogok, akik éhezik és szomjú­­hozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek “. Dr. Csíki Gábor Á­HÍTAT. Mindenható Isten, mennyei jó Atyánk! Hála­telt szívvel vesszük ajkainkra szent nevedet, s köszönjük Néked, hogy szívünkbe oltottad az együvétartozás szent érzéseit. Köszönjük Neked, hogy megajándékoztál a Te legjobbik gyer­mekeddel a názáreti Jézussal. Add meg a mi számunkra szent­­elkednek ere­jét, hogy követni tudjuk őt, aki az üdvösségre vezető úton bennünket biz­tosan vezet. Aldassék szent és nagy neved mind­örökké Amen. „Szerelmesének álmában ád eleget“. Zsolt, 127.2./b. vers. Szeretett Atyámfiai! A százhuszonhetedik zsol­tár idézett verse és az azt megelőző vers is ha el­olvassátok a Szent­írásból, egy csomó felsorolást tartalmaz az olyan emberi munka hiábavalósá­gáról amelyen nincsen rajta az Úrnak, a mi Is­tenünknek áldása és gondviselése. Istennek gond­viselő szeretete nélkül hiábavalóvá válik az épí­tés, az értékek megőrzésére irányuló törekvés, a fáradságos kenyérszerzés s mindennemű munkál­kodó törekvés. Milyen kevesen tudják ezt! És mi­lyen sokan vannak meggyőződve arról, hogy a puszta szorgalommal, a lázas tevékenységgel, a megfelelő eszközök előállításával, vagy megszer­zésével, már­is kovácsaivá lehetünk saját éle­tünk boldogságának. Túl sokan tévesztik össze az eszközöket a tényleges eredményekkel és célokkal. A rendelkezésünkre álló eszközök tökéletessége sokszor elhomályosítja látásunkat, s azt a hitet kelti bennünk, hogy tökéletes eszközök birtoká­ban tökéletes alkotások létrehozására vagyunk képesek. Hogy ez mennyire nem így van, erre szeretnék rövid elmélkedésemben rámutatni. A németségbe szakadt nagy magyar lángelme és művész, Ajtósi Dürer, már világhírű festő ko­rában egy alkalommal Velencébe is ellátogatott, ahol még élt a nem kevésbbé híres művész Giovanni Bellini. Az öreg művész nagy csodálója volt Dürer mű­vészetének, különösen technikai készségét, ecset­jének utolérhetetlen finom vonásait csodálta. Azt üzente Dürernek, hogy élete egyik legnagyobb vágya teljesednék, ha Dürer megajándékozná egyik képével. Dürer a megtisztelő üzenetet há­lásan fogadta és Bellini szállására sietett, hogy köszöntse az öreg mestert. Nem találta azonban otthon, de a mester véletlenül nyitva felejtette műtermének ajtaját. Dürer belépett s egy félig megfestett képét találta Bellininek a festő-állvá­nyon. Tréfálkozó hangulat ragadta magával. Fel­kapott egy keze ügyébe eső ecsetet és befejezte a félig kész képet, majd észrevétlenül távozott. Amikor az agg művész hazaérkezett, fellobbanó haraggal állapította meg, hogy valaki csúfot űzött belőle. De amikor jobban szemügyre vette a képet álmélkodó csodálkozással kezdte szemlél­ni. Ilyen csodálatos, finom technikával, csak egy ember tud hajfürtöket festeni a világon: Dürer! Nyomban felkereste Dürert s találkozásuk, meg­ismerkedésük első perceiben hálálkodni kezdett a közösen alkotott képért, majd így szólt Dürer­hez:

Next