Unitárius Élet, 1957 (11. évfolyam, 1-2. szám)

1957-09-01 / 1. szám

SZEPTEMBER Háromszoros ünnepünk most ez a hóna­p. — Először azért, mert éppen egy esztendeje annak, hogy az „Uni­tárius Élet“ legutóbb megjelent. 12 hónapon át nélkü­löztük unitárius keresztény életünknek ezt a ,,­betű­­palástos“ prédikátorát. Másodszor azért ünnepünk szeptember, mert ősidők óta ez az iskolakezdés ideje. És harmadszor, de nem utolsó sorban azért, mert szeptember utolsó vasárnapja, immár közel négy év­század óta, az unitárius ember számára az őszi hála­adás ünnepe. Azon a vasárnapon a magyarajkú unitá­riusok kezdeményezésére most már kb. 25 millió hit­testvérünk szerte a világban istentiszteleteiken körül­­állják az Úrasztalát és az Isten iránti hála tiszta érzé­sével veszik magukhoz a Golgotha keresztjén megtöre­tett test és kiontott vér szimbólumát: az úrvacsorás ke­nyeret és bort. Most, amikor egy esztendő után ismét útnak indítjuk egyházi életünket — ezt a negyedéven­ként megjelenő kis beszámolót, hogy lelkihírnökként vigye szerte a Hazában és a Világban bárhol élő test­véreinkhez gondolatainkat, atyafiságosan köszöntelek Atyámfia, kihez eljut e Lap és kezedbe veszed, hogy szórványsorsod magányában felfrissítsd vele lelked­­ben unitárius szent hitünk éltető erőit. És kérlek, ülj szembe velem ott a távolban, hogy pár percig gondol­kozzunk együtt. Egy esztendő nem hosszú idő az Anyaszentegyház életében. Mégis mi minden történt azóta, hogy utol­jára olvastuk­ az „Unitárius Életet“ a múlt év szep­temberében. Akkor is boldog reménységgel indítottuk el gyermekeinket az iskolába. Az utolsó Vasárnapon, akkor is, hálatelt szívvel álltuk körül istentiszteletein­ken az Úrasztalát. De jött utána október és egyszerre mintha játékszerei lettünk volna a történelemnek, mintha elvesztettük volna egyensúlyunkat, embersé­günk egyik elsőrendű kellékét, józan ítélőképességün­ket. Mintha megzavarodott volna a Nemzet és pillanat­nyi megtorpanásunk majdnem végzetessé vált. Ki­buggyant az ártatlan vér az ezeréves Hungária glóriás homlokán és túl a természetes elhalálozáson, most egy év után, ma már kevesebben vagyunk Hazánk fiai. Hiányoznak a gyermekek az iskolából és hiányoznak a felnőttek az Úrasztalától. Az eltépett kévekötő kalá­szait megzilált® a történelem. Sokakat beletaposott a véres őszi sárba, kíméletlenül kicsinyeket és nagyokat egyaránt, de még többeket megszédített a felelőtlen ígérgetés, s itthagyták Hazájukat. Szülők és a leg­jobb nevelő iskola, az édes otthon nélkül, apró kis ma­gyarok idegen nyelvek nyelvtani szabályaival birkóz­nak idegenben akkor, amikor a saját anyanyelvük szépségeiben kellene gazdagítsák sarjadzó lelküket itt­hon. Ismeretlen jóltevők kenyere kötelezi hálára őket akkor, amikor itthon az édesanyjuk mindennap köny­­nyesen teszi az asztalra a gazdátlanul maradt teríték­hez a drága magyar kenyeret. Vidd el te „Unitárius Élet“ szerte­­a világba mindenfelé, ahol csak egyetlen magyar gyermek van idegenek között, vidd el üzene­tünket ottani lelkésztársainkhoz és unitárius testvé­reinkhez és a szeretet hangján mond el nekik az ő nyelvükön. Gondolják magukat a mi helyzetünkbe, ha az ő gyermekük volna távol tőlük, mit cselekednének? Azt amit minden szülő tesz hasonló helyzetben. Kér és követel egyszerre, hogy visszakapja szívétől elszakadt gyermekét. Legyetek segítségére a hazavágyó gyerme­keinknek. Városaink és falvaink életébe belecsendült a folyton születő és már serdülő jövendő diadalmas éneke, iskolai tízpercek fel-feltörő szíve lüktetése. A szeptemberi szél­ben itt-ott pereg már a fákról egy-egy levél. Légy te „Unitárius Élet“ a történelem fáján termő rügyről út­rakelt levél és a legtörténelmibb szeptember idején peregj el oda, ahol most a világ népeinek megbízottai az ENSZ ülésein együtt tanácskoznak és mond el min­denkinek a maga nyelvén, hogy megérthessék. Mi, akik átéltük a múlt év októberében felkavart eseménye­ket, megelégeltünk minden vérontást, szenvedést. Élni szeretnénk és élni akarunk. Dolgozni kiegyensúlyozot­tan, egyetértésben, békességben. Jól végzett munkáink után az unitárius ember módján gyermekeinkkel együtt oda akarunk állni az Úr Jézus terített asztala köré, hogy jövendőt építő munkánk drága gyümölcsé­vel, a megáldott kenyérrel és borral áldozzunk hitünk oltárán az Isten iránti hála szent érzéseivel. Higyyék el minden jóltevőink a világon, hogy akkor segítenek legtöbbet rajtunk, ha nem gátolnak abban, hogy élhes­sük végre a magunk életét a magunk módja szerint. Téged pedig unitárius testvérem, ki bárhol az or­szágban ősi hitünk szent örökségét magadban hordo­zod kérlek, légy hűséges őrállója jó keresztény em­berhez illően küldetésednek. Bíró hittel és reménységgel végezzük munkánkat mindnyájan Anyaszentegyházunk és édes Hazánk szün­telen való építésében. Szeptember jöttével ez az új iskolai év és új egyházi esztendő legyen a mi meg­újuló életünknek boldog hajnalpirkadása. Békesség nekünk és békesség a nagy világnak! Pethő István püspöki helynök: UNITÁRIUS ÉLET­­ A mi kenyerünk „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma“. Máté, VI. — 11. v. Őszi hálaadó istentiszteleten körülálljuk az Úr aszta­lát és vesszük a kenyeret. A mi kenyerünket. Nem a te kenyeredet, vagy az ő kenyerét, hanem a mi ke­nyerünket. Akinek emlékezetére vesszük magunkhoz az emlé­kezés jeleként a kenyeret, — a mi Urunk Jézus is így tanított imádkozni és kérni mennyei Atyánktól: „A m­i mindennapi kenyerünket add meg..Nem külön-kü­­lön járulunk az Urnák asztalához, hanem együtt, kö­zösen. Nincsen más rangsor az Úr­ asztalához való „ki­állásnál“, mint az életkor és a példaadás. Előbb az

Next