Unitárius Élet, 1958 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

történetírás mulasztását pótoljuk akkor, mikor napvi­lágra hozzuk, hogy a lengyel unitáriusok egyúttal ana­baptisták voltak. De nemcsak a lengyel unitáriusok voltak anabaptisták, azok voltak a velence-vicenzai olaszok is, akiknek antitrinitárius „társulatára“ hi­vatkozott az unitárius történetírás, szintén anélkül, hogy megmondta volna, hogy ezek az olasz antitrini­­táriusok egyúttal anabaptisták voltak. Az anabaptistáik XVI. századi történetét még csak vázlatosan sem ismertethetem, de annyit tudni kell, hogy történetük két korszakra oszlik. Az első volt az aktív korszak. Az anabaptizmus Svájcban keletkezett Zwingli környezetében. Mint Zwingli, ők is humanis­ták voltak, csak később szorítkozott az anabaptizmus a kézművesekre s a parasztokra. Az alapítók, úm. Blaurock, Denk, Grebel, Hetzer, Manz, Müntzer papok, szerzetesek, tanárok voltak. Zürichben volt az első újrakeresztelés, 1525. január 20-án Jörg Bilaurock volt az újrakeresztelt. Ez időben az anabaptisták Müntzer Tamás vezetésével Németországban előidézték a pa­rasztháborút, majd a következő évtizedben Münster városában erőszakkal megvalósították anabaptista ál­lamukat. Ezt a két kísérletüket ítélte el a katolikus egyház, valamint a lutheránus is, továbbá Európa összes fejedelmei és rendjei. A münsteri bukás azutjáin lesújtó hatással volt magára az anabaptista mozga­lomra is. Tanaikat enyhítették s az 1535.-i bukás után kezdődik passzív korszakuk, a pietistikus várakozás kora. Ennek a passzív anabaptizmusnak egyik központja a svájci Basel volt, vezetője a holland Joris Dávid. Az ő példája legjobban mutatja, hogy Münster bukása után új korszak kezdődik az anabaptisták életében. Előbb ő is az aktivisták közé tartozott s tanaiért börtönbün­tetést s a kor barbár szokása szerint testi csonkítást szenvedett. Most azonban a türelem, a passzivitás apostolává lett s fáradhatatlanul arra törekedett, hogy követőit csöndes ,türelmes emberekké tegye. Dávid Jorissal Roland Bainton, amerikai egyetemi professzor foglalkozott „Dávid Joris, Wiederläufer u. Kämpfer für Toleranz” (Leipzig, 1937.) c. terjedelmes munkájá­ban. Joris munkájában azt fejtegeti, hogy a megváltás útja a szenvedés útja. Krisztus utánzása megköveteli, hogy újjászülessünk az ő szellemében s szenvedjünk, mint ő szenvedett. Mivel tehát a keresztényeknek szen­vedniük kell, ebből következik, hogy ők nem üldözhet­nek senkit. Az igazi gyülekezet nem tesz tönkre sen­kit, hanem ő maga szenved. Az igazi egyház pozitív ismertető jele pedig a szeretet. Ez kifejezést nyer a türelemben, a szelídségben és alázatban. Ez a szellem kizár minden üldözést, sőt minden ócsárlást. Nem kell szidni a pápát és a barátokat sem — mondja. Micsoda kijelentés attól az embertől, akit a bíróság egykor arra ítélt, hogy nyelvét tüzes vassal átszúrják, mert szidal­mazta a pápát s a barátokat. Joris személye és taní­tása leginkább mutatja a különbséget az anabaptisták két korszaka között, ezért bocsátottam ezt előre. A svájci anabapisták tanai hamar ideszivárognak a szomszéd Olaszországba, ahol számos gyülekezetet ala­pítanak, különösen a velencei köztársaság területén. Miután az olasz anabaptisták a dogmák antitrinitárius bírálatát is megkezdik, ezzel foglalkoznunk kell, mert itt kezdődik az unitárizmus kapcsolata az anabaptiz­­mussal. Ezt az unitárius történetírás úgy adta elő, mintha valami tudós társaság alakult volna a felső­­olaszországi Vicenzában, amely a dogmák kritikájával foglalkozott. A hagyomány téves adataival szemben Karl Benrath német történész „Geschichte der Reformation in Ve­nedig“, (Halle, 1887.) állapította meg a valóságot a vi­­cenzai antitinitárius társaságról. Benrath a velencei­ állami levéltárban megtalálta egy olasz papnak, név­­szerint Don Pietro Manelfinek vallomását az inkvizíció előtt 1551-ben. E vallomásában előadta röviden az egész olasz anabaltista mozgalom történetét, valamint antitrinitárius tanaikat is. Manelfi eredetileg katolikus pap volt, azonban 1541- ben a híres szónok, Occhino­ hatására lutheránussá lett. Csak később, 1548. vagy 49-ben ismerte meg Firenzében az anabaptista tanokat egy Tiziano nevű prédikátortól. Tiziano hajtotta végre Manelfin az újrakeresztelést s együtt mentek a velencei köztársa­ság területén fekvő Vicenza városába, ahol az ana­baptisták már előbb gyökeret vertek. Itt az anabap­tisták gyülekezetében 1549 végén, vagy 1550 elején támadt nézetkülönbség a tagok között Krisztus isten­sége kérdésében. Miután a vicenziaiak magukat nem tartották illetékesnek, hogy döntsenek ily fontos kér­désben, azt határozták, hogy az összes olasz anabap­tisták elé terjesztik a dolgot. Így gyűlt össze az 1550 év szeptemberében Velencében az anabaptista zsinat. A zsinaton minden gyülekezet két képviselője vehe­tett részt, Manelfi szerint hatvanan jöttek össze, tehát 30 gyülekezetük volt. Fel is sorolja név szerint, hogy kik és honnan voltak jelen. Képviselve voltak Vicenza, Verona, Pádua, Treviso, a svájzi Basel stb. Negyven napig tartottak a tanácskozások, végre el­érték a kívánt egységet s megállapították tételeiket. Botár Imre Folytatjuk: 2 UNITÁRIUS ÉLET MÚLTUNKBÓL November 29-én rendkívül érdekes előadás hangzott el a „Magyar Tudományos Akadémia Irodalmi Inté­zetének régi magyar osztályán”. Az osztály szokásos pénteki összejövetelén Gerézdi Rábán, az osztály ve­zetője elnökölt és dr. Esze Tamás, a ref. teológia pro­fesszora volt az előadó. Az előadás címe: a Dunamel­­léki Unitáriusok a XVI. században. Nem lesz érdek­telen rövid vázlatban ismertetni az előadást, mert hisz az előadó a magyar protestáns egyháztörténeti kuta­tás legkiválóbb alakja, az előadása pedig az általa fel­fedezett adatokon alapult. Ezek azt bizonyítják, hogy a Duna mentén nem Ba­ranyában tűnt fel először az unitárizmus, hanem Szé­kesfehérvárott már 1568-ban, a váradi disputáció évé­ben. Ez bizonyos fokig érthető abból a tényből, hogy a gyulafehérvári fejedelmi udvarban több székesfehér­vári tisztségviselő volt, akik közül néhányan ebben az időben tértek haza, Dávid Ferenc könyveit is maguk­kal hozva városukba. Karádi Pál maga is székesfe­hérvári volt. A város apostola, Graciánus Máté neve nem ismeretlen az unitárius egyháztörténetírásban. Biztosan tudjuk még, hogy unitárius volt Falubattyán, Szabadbattyán és Forgács is. A dunamellék másik nagy egysége, Baranya eléggé ismert egyháztörténet­­írásunk előtt. A dunamenti unitárizmusnak azonban a központja Nagymaros és leglelkesebb harcosa egy világi ember: nagymarosi Trombitás János. Nagymarosi Trombitás János bíró, császári harmin­­­cados, kereskedő, típusa a korabeli magyar kereskedő intellektüelnek. Mindennel foglalkozik, minden iránt érdeklődik és mint életéből kitűnik, irodalmilag is felkészült ember, fanatikus és harcos híve az unitá­rizmusnak, alatta Nagymaros unitáriussá lesz, prédi­kátora Csapó György. Szerepének fontosságára jellem­ző, hogy Dávid Ferenc három újonnan megjelent könyvét küldte el neki véleményezésre, amelyből az egyiket ő az adatok szerint Székesfehérvárra küldi

Next