Unitárius Élet, 1963 (17. évfolyam, 1-4. szám)

1963-01-01 / 1. szám

A H­ITATHúsvét reggelén Olvasandó: Lukács 24:13—23. Az élet és a halál lényegéről és jelentőségéről éle­tünk különböző szakaszaiban különbözőképpen gon­dolkozunk. Az élete tavaszán levő diadalmas erők­től duzzadó, ifjú ember annyira benne él a látható, kézzelfogható földi világban, hogy ali­g van kapcsolata a halállal. Annak valóságát felfogni nem akarja, de lényegében nem is tudja. Ha koporsót lát, ha szembe találja magát egy halottal, egy pillanatra talán meg­retten, de aztán többé-kevésbé érzéketlenül megy to­vább. Idegen tőle az a világ, amely a halállal kap­csolatos. Valamivel módosul a meglett férfinek, vagy nőnek az élettel és a halállal­­kapcsolatos állásfogla­lása. Tulajdon­képpen a férfikor teljében élő ember­­is a legerősebb szálakkal kapcsolódik az élethez. Ha ő ma­ga életveszedelembe kerül, vagy szűkebb kör­nyezetét ér­inti meg az enyészet szele, egy időre gon­dolkodóba esik, de mihamar elhessegeti magától azt a kellemetlen gondolatot, hogy egyszer, előbb vagy utóbb neki is meg kell halnia. Aztán ,,az emberélet útjának felén” túljutott ember, akihez fokozatosan mind közelebb hajol az al­kony, az évek múlásával mind többet foglalkozik a halállal. Lankadó életerejének teljes megfeszítésével csüng ugyan az életen, de azért már szoktatja magát a halál gondolatához, ismerkedik vele, filozófussá, bölccsé próbál válni. Türelmetlenül hangzanak ajkai­ról a választ váró sürgető kérdések: mi lesz velem, ha meghalok? Szeretteim milyen világba távoztak, és mi lett­ belőlük haláluk után? Van-e örök élet és mi­lyen az? Halhatatlan-e az ember, vagy legalábbis, a legnemesebb alkotórésze, a lélek? E kérdésekre sok­féle válasz hangzott a múltban és hangzik ma is, és azok közül az egyik egy, a másik másféleképpen pró­­bálja megnyugtatni a halál árnyékának völgyében járó embert. Egy dologgal tisztában kell lennünk. A haladó szellemű, a természet törvényeit sok tekintetben is­merő, sok nagyszerű ismeret birtokában levő, de Is­tenben bízó, vallásos ember számára a kétezeréves keresztény múlt sok-sok tanúbizonysága, az üres sír legendájától kezdve Dante isteni színjátékéig, nagy­szerű költők és művészek idevonatkozó, klasszikussá vált alkotásai, mind a mitológiai és a kegyes költé­szet fenséges világához tartoznak, és hitének meg­dönthetetlen, biztos alapjául többé nem szolgálhat­nak. Ha a ma felvilágosult, de vallásos, buzgó, hivő emberét megkérdezzük és őszinte nyilatkozatra­­bír­juk, feltétlenül azt a választ kapjuk, hogy többé nem hiszi, nem hiheti,­­hogy az eltemetett ember abban a testi formában, amelyben a földön élt, halála után is tovább élhessen, mert tapasztalatból tudja, hogy a természet erői a testet porrá változtatják. Az Is­tenhez, a szerető, gondviselő Atyához imádkozó mo­dern vallásos ember húsvéti hitének lényege ez: a látható, földi életből a láthatatlan, örök világba tá­vozott szerettünk él. Ez az a pont, amelyen mint szi­lárd alapzaton állva, a húsvéti ünnep mindig idő­szerű mondanivalóját, áldott, boldogító örömüzenetét megérthetjük, felfoghatjuk és életünk irányító esz­méjévé magasztosít­hatjuk. Az első húsvét csodálatos színekkel átszőtt, legendás történetéből, az első tanít­ványok elragadtatott, boldog lelkesültségéből, ujjongó, diadalmas, feledhetetlenül, nagyszerű élményeiből ez a szent, magával ragadó, legyőzhetetlen bizonyosság tündöklik minden idők keresztény embere felé: a názáreti Jézusnak élete,­­akit ellenségei a keresztfára juttattak, a Golgothán nem ért véget; csupán testét, azt, ami múlandó anyagból volt formálva, temethet­ték sírba, de földi életének igazi értékeiben, az ő szerető édes jó Atyjába vetett rendíthetetlen hitében és bizalmában az Isten és emberszeretet magasztos életprogramjának hirdetésében és gyakorlásában, soha felül nem múlható példaadásában az Isten és emberszeretet magasztos­ életprogramjának hirdetésé­ben és gyakorlásában, diadalmasan tovább él. Húsvét áldott ünnepén azért megingathatatlan, biza­kodó lélekkel hisszük és hirdetjük, hogy a mi életünk sem ér véget halálunkkal. Hiszen halálunk pillana­tában nem történik velünk más, mint hogy a látható, kézzelfogható, múlandó földi világból általmegyünk a láthatatlan, örök halhatatlan világba. Ami bennünk eszménk, érzéseink, eszményeink, jócselekedeteink,­­nemes emberi magatartásunk, hitünk és szeretetünk által már földi életünkben láthatatlan, az fog diadal­masan folytatódni halálunk után. Az örökké élő Jézus magasztos szelleméből merített győzelmes hittel, feltétlen bizonyossággal hisszük, hogy a halál utáni élet legfőbb, egyedül elhatározó, döntő mértéke a hitnél és reménységnél is magasabbrendű szellemi és lelki világhatalom, a szeretet. Mert „ha em­bereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólunk is; jö­vendőt tudunk is mondani és minden titkot és min­den tudományt ismerünk is; ha egész hitünk van is, úgyannyira, hogy hegyeket tudunk kimozdítani he­lyükből, szeretet pedig nincs mibennünk, semmik va­gyunk”, végképpen, visszavonhatatlanul, menthetetle­nül meghalunk, örökre megsemmisülünk. De ha Jézus áldott nyomdokain járunk, ha hitünkben és cseleke­deteinkben az általa gyakorolt szeretet örök áldásaiból táplálkozva, hozzá közelebb jutni próbálunk; ha éle­tünk pozitív tartalmúvá válik, családunk körében a szeretet szelíd, simogató fényű lámpását szüntelenül magasra tartjuk és szertehordozzuk; ha mint édesapák és édesanyák, nagyapák és nagyanyák, lelki arcunkkal gyermekeink, vagy unokáink felé fordulva, a szeretet mélyvízű, kiapadhatatlan forrásaiból újból és újból merítünk és a gyermekeink, unokáink, szeretteink ja­váért való önfeláldozásban soha egy pillanatra sem fáradunk el; ha mint családtagok, jóbarátok az egymás iránti ragaszkodásban és szolgálatban, az egymásért való aggódásban és lemondásban, egymás segítésében és az egymásnak való megbocsátásban egymással ver­senyzőnk; és végül ha szűkebb baráti és családi közös­ségen túl, életünkben az igazság, a jóság, a békesség, a lelkiismeretes kötelességteljesítés magasztos eszméi­nek hirdetői és hordozói vagyunk, azaz a szeretet gya­korlásában igazi Jézustanítványokká magasztosulunk —, ha meghalunk is élünk. Menjünk azért húsvét diadalmi ünnepén a világba, otthonainkba, munkahelyeinkre azzal a boldogító, újjá­teremtő és megszentelő bizonyossággal, hogy földi éle­tünket láthatatlan, nagyszerű lelki és szellemi erők irányítják. Zengjen ajkainkon a feltétlen hit győzelmi éneke, valahányszor elérkezik a földi élet vége azok számára, akiket szeretünk, vagy amikor saját ajtónkon kopogtat a halál. Engedjük, hogy az örök élet, látha­tatlan és halhatatlan lelki és szellemi értékeink által már itt a földön lépjen be világunkba, hogy amikor a döntő óra elérkezik mihozzánk is, legyen az annak a magasrendű életnek, amely már földi életünkben meg­kezdődött, csupán boldog betetőzése, áldott megkoroná­zása. Dr. Kovács Lajos egyházi főjegyző : UNITÁRIUS ÉLET

Next