Unitárius Élet, 1963 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1963-01-01 / 1. szám
A HITATHúsvét reggelén Olvasandó: Lukács 24:13—23. Az élet és a halál lényegéről és jelentőségéről életünk különböző szakaszaiban különbözőképpen gondolkozunk. Az élete tavaszán levő diadalmas erőktől duzzadó, ifjú ember annyira benne él a látható, kézzelfogható földi világban, hogy alig van kapcsolata a halállal. Annak valóságát felfogni nem akarja, de lényegében nem is tudja. Ha koporsót lát, ha szembe találja magát egy halottal, egy pillanatra talán megretten, de aztán többé-kevésbé érzéketlenül megy tovább. Idegen tőle az a világ, amely a halállal kapcsolatos. Valamivel módosul a meglett férfinek, vagy nőnek az élettel és a halállalkapcsolatos állásfoglalása. Tulajdonképpen a férfikor teljében élő emberis a legerősebb szálakkal kapcsolódik az élethez. Ha ő maga életveszedelembe kerül, vagy szűkebb környezetét érinti meg az enyészet szele, egy időre gondolkodóba esik, de mihamar elhessegeti magától azt a kellemetlen gondolatot, hogy egyszer, előbb vagy utóbb neki is meg kell halnia. Aztán ,,az emberélet útjának felén” túljutott ember, akihez fokozatosan mind közelebb hajol az alkony, az évek múlásával mind többet foglalkozik a halállal. Lankadó életerejének teljes megfeszítésével csüng ugyan az életen, de azért már szoktatja magát a halál gondolatához, ismerkedik vele, filozófussá, bölccsé próbál válni. Türelmetlenül hangzanak ajkairól a választ váró sürgető kérdések: mi lesz velem, ha meghalok? Szeretteim milyen világba távoztak, és mi lett belőlük haláluk után? Van-e örök élet és milyen az? Halhatatlan-e az ember, vagy legalábbis, a legnemesebb alkotórésze, a lélek? E kérdésekre sokféle válasz hangzott a múltban és hangzik ma is, és azok közül az egyik egy, a másik másféleképpen próbálja megnyugtatni a halál árnyékának völgyében járó embert. Egy dologgal tisztában kell lennünk. A haladó szellemű, a természet törvényeit sok tekintetben ismerő, sok nagyszerű ismeret birtokában levő, de Istenben bízó, vallásos ember számára a kétezeréves keresztény múlt sok-sok tanúbizonysága, az üres sír legendájától kezdve Dante isteni színjátékéig, nagyszerű költők és művészek idevonatkozó, klasszikussá vált alkotásai, mind a mitológiai és a kegyes költészet fenséges világához tartoznak, és hitének megdönthetetlen, biztos alapjául többé nem szolgálhatnak. Ha a ma felvilágosult, de vallásos, buzgó, hivő emberét megkérdezzük és őszinte nyilatkozatrabírjuk, feltétlenül azt a választ kapjuk, hogy többé nem hiszi, nem hiheti,hogy az eltemetett ember abban a testi formában, amelyben a földön élt, halála után is tovább élhessen, mert tapasztalatból tudja, hogy a természet erői a testet porrá változtatják. Az Istenhez, a szerető, gondviselő Atyához imádkozó modern vallásos ember húsvéti hitének lényege ez: a látható, földi életből a láthatatlan, örök világba távozott szerettünk él. Ez az a pont, amelyen mint szilárd alapzaton állva, a húsvéti ünnep mindig időszerű mondanivalóját, áldott, boldogító örömüzenetét megérthetjük, felfoghatjuk és életünk irányító eszméjévé magasztosíthatjuk. Az első húsvét csodálatos színekkel átszőtt, legendás történetéből, az első tanítványok elragadtatott, boldog lelkesültségéből, ujjongó, diadalmas, feledhetetlenül, nagyszerű élményeiből ez a szent, magával ragadó, legyőzhetetlen bizonyosság tündöklik minden idők keresztény embere felé: a názáreti Jézusnak élete,akit ellenségei a keresztfára juttattak, a Golgothán nem ért véget; csupán testét, azt, ami múlandó anyagból volt formálva, temethették sírba, de földi életének igazi értékeiben, az ő szerető édes jó Atyjába vetett rendíthetetlen hitében és bizalmában az Isten és emberszeretet magasztos életprogramjának hirdetésében és gyakorlásában, soha felül nem múlható példaadásában az Isten és emberszeretet magasztos életprogramjának hirdetésében és gyakorlásában, diadalmasan tovább él. Húsvét áldott ünnepén azért megingathatatlan, bizakodó lélekkel hisszük és hirdetjük, hogy a mi életünk sem ér véget halálunkkal. Hiszen halálunk pillanatában nem történik velünk más, mint hogy a látható, kézzelfogható, múlandó földi világból általmegyünk a láthatatlan, örök halhatatlan világba. Ami bennünk eszménk, érzéseink, eszményeink, jócselekedeteink,nemes emberi magatartásunk, hitünk és szeretetünk által már földi életünkben láthatatlan, az fog diadalmasan folytatódni halálunk után. Az örökké élő Jézus magasztos szelleméből merített győzelmes hittel, feltétlen bizonyossággal hisszük, hogy a halál utáni élet legfőbb, egyedül elhatározó, döntő mértéke a hitnél és reménységnél is magasabbrendű szellemi és lelki világhatalom, a szeretet. Mert „ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólunk is; jövendőt tudunk is mondani és minden titkot és minden tudományt ismerünk is; ha egész hitünk van is, úgyannyira, hogy hegyeket tudunk kimozdítani helyükből, szeretet pedig nincs mibennünk, semmik vagyunk”, végképpen, visszavonhatatlanul, menthetetlenül meghalunk, örökre megsemmisülünk. De ha Jézus áldott nyomdokain járunk, ha hitünkben és cselekedeteinkben az általa gyakorolt szeretet örök áldásaiból táplálkozva, hozzá közelebb jutni próbálunk; ha életünk pozitív tartalmúvá válik, családunk körében a szeretet szelíd, simogató fényű lámpását szüntelenül magasra tartjuk és szertehordozzuk; ha mint édesapák és édesanyák, nagyapák és nagyanyák, lelki arcunkkal gyermekeink, vagy unokáink felé fordulva, a szeretet mélyvízű, kiapadhatatlan forrásaiból újból és újból merítünk és a gyermekeink, unokáink, szeretteink javáért való önfeláldozásban soha egy pillanatra sem fáradunk el; ha mint családtagok, jóbarátok az egymás iránti ragaszkodásban és szolgálatban, az egymásért való aggódásban és lemondásban, egymás segítésében és az egymásnak való megbocsátásban egymással versenyzőnk; és végül ha szűkebb baráti és családi közösségen túl, életünkben az igazság, a jóság, a békesség, a lelkiismeretes kötelességteljesítés magasztos eszméinek hirdetői és hordozói vagyunk, azaz a szeretet gyakorlásában igazi Jézustanítványokká magasztosulunk —, ha meghalunk is élünk. Menjünk azért húsvét diadalmi ünnepén a világba, otthonainkba, munkahelyeinkre azzal a boldogító, újjáteremtő és megszentelő bizonyossággal, hogy földi életünket láthatatlan, nagyszerű lelki és szellemi erők irányítják. Zengjen ajkainkon a feltétlen hit győzelmi éneke, valahányszor elérkezik a földi élet vége azok számára, akiket szeretünk, vagy amikor saját ajtónkon kopogtat a halál. Engedjük, hogy az örök élet, láthatatlan és halhatatlan lelki és szellemi értékeink által már itt a földön lépjen be világunkba, hogy amikor a döntő óra elérkezik mihozzánk is, legyen az annak a magasrendű életnek, amely már földi életünkben megkezdődött, csupán boldog betetőzése, áldott megkoronázása. Dr. Kovács Lajos egyházi főjegyző : UNITÁRIUS ÉLET