Unitárius Élet, 1967 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1967-01-01 / 1. szám
XXI. ÉVF. 1. SZÁM 1967. JANUÁR—MÁRCIUS Húsvét Lukács 24. 5—6. ,,Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott”! Ha az evangéliumokban a Húsvét történetét figyelmesen végigolvassuk, nyomban szemünkbe tűnik az a tény, hogy az egyes evangéliumoknak a húsvéti feltámadásról szóló tudósításai különböznek egymástól. Világos tehát, hogy az evangéliumok szerzői egy hitbeli tényt, a saját interpretálásuk mértéke szerint adnak elő. Ez természetes is, miután ma már tudjuk, hogy az evangéliumok nem történelmi tankönyvek, nem azzal az igénnyel írattak meg, hogy tényleges történelmi eseményeknek hiteles tudósításait adják. Nem is természettudományos igényű írások, amelyeknek az lenne a célja, hogy egy rendkívüli természeti történésről és meglepő eseményekről szakszerű leírást adjanak, hanem olyan könyvek az evangéliumok is, mint amelyek keletkezésük korában egy meghatározott jellegű közösség számára bizonyságot akartak tenni a szerzőnek hitéről, benső meggyőződéséről. Az evangéliumok húsvéti történetei, ha különböznek is egymástól az ún. „keret-történet" tekintetében, egy dologban mindannyian egyezést mutatnak, hogy ti. az Embernek fia „feltámadott!” Az Emberfia feltámadásába vetett hit a húsvéti gondolat lényegét alkotta és bizonyos értelemben ezt alkotja ma is számunkra, unitáriusok számára is. Természetesen nem arról van szó, hogy mi a szó fizikai értelmében a halálban megsemmisülő, elporladó testi feltámadásban hinnénk, hanem abban hiszünk, amiben őskeresztény eleink is hittek! Hogy ők miben hittek, azt a legjobban a keresztelésről vallott hitük és meggyőződésük világítja meg. A keresztelés alkalmával — a Keresztelő János által gyakorolt szokás szerint is — a keresztelendőt a folyó vizében teljesen alámerítették, jeléül annak, hogy a hullámsírban meghal és eltemetkezett a régi ember, akinek bűneit és régi mivoltát, miként a folyó vize a tisztátalanságot, úgy mossa el az isteni szeretet áramlása. A hullámsírból újra felemelkedő ember a szó legmélyebb értelmében új emberként halottaiból támadt fel! Feltámadásról van itt is szó és ez a feltámadás egyben az élet újjászületését, ha úgy tetszik, valaminek vagy valakinek az újként való megszületését jelzi. Az evangéliumok húsvéti képeiben tehát művészi képekről van szó, mert a művészi képábrázolásban sem az a lényege a képnek, amit ténylegesen ábrázol, hanem az, amit az ábrázolttal kifejezni akar. Dávid Ferenc püspöki okmányain egy címerpecsétet alkalmazott. Ennek a címer pecsét-pajzsnak a felső peremén a következő latin betűk olvashatók: S. T. V. M. Ez latin rövidítése ennek a feliratnak: Az erdélyi unitárius lelkészek pecséte. A felirat alatti címermezőben egy magaslaton „a megüresedett kereszt” képe látható. A domb alatt egy folyó vize,amelyben egy bárány áll, amely egy füzérrel a kereszthez van hozzáerősítve. A keresztre pedig a diadalmas hitnek hófehér zászlaját tűzte a dávidferenci meggyőződés. Milyen gyönyörű evangéliumi kép és húsvéti kép a feltámadásról — Dávid Ferenc módján! Hiszen a megüresedett kereszt azt jelképezi, amit a keresztségre utaló, folyóvízben álló bárány alakja is megerősítőleg jelez, hogy ti. valami régi meghalt, elmúlt és valami alapvetően új megszületett. Jézust az őskeresztény korban emberi alakjában sohasem volt szabad ábrázolni, őt jelképezte azonban mindig az őskeresztény jelképeken a bárány alakja, mert a bárány volt a zsidó puska ünnep alkalmával rendezett rituális vacsorán az „Istennek bemutatott életáldozat” szimbóluma. Jézus az Embernek fia meghalt a gyalázat keresztjén, a régi emberség törvényszerűségei szerint. És feltámadott a jánosi keresztségben és feltámadott a Golgotha keresztjét követő, kővel borított sír embertelen sötétségéből is, az istenfiúság emberségének valóságára! Dávid Ferenc méltán tűzte ki a diadalmas hit győzelmi fehér zászlaját a megüresedett keresztre! Azt a fehér zászlót, amely a tisztaságnak, az élet szentségének és az emberi békének örök szimbóluma, jeléül annak, hogy a régi embernek meg kell halnia és az új embernek, aki a tökéletességre vágyik, az istenfiúság öntudatával, új életre kell feltámadnia! A Farkasréti temető őrzi egyházunk felejthetetlen emlékű lelkipásztorának, az ifjúság lánglelkű és ihletett nevelőjének, a fiatalon elhunyt dr. Iván Lászlónak sírját. Fejfájára az emlékeztető kegyelet az elhunytnak egy klasszikussá vált vallomását írta fel: „Számunkra a kereszt az élet értelmének, az önzés legyőzésének és az áldozatos élet diadalának nagy és szent jelképe!” Iván László megértette Dávid Ferencet, megértette, miként mi is értjük a fehér zászlóval ékesített üres kereszt húsvéti üzenetét: Új életre kell ébrednie az embernek. Le kell vetkőznie régi önmagát. Új életre kell feltámadnia annak az embernek, aki ma még meg tudja ölni az ő atyjafiát, az ő testvérét. Új életre kell feltámadnia annak az embernek, aki meghalt, mint áldozat. Az értelmetlenül elpusztult anyáknak és gyermekeknek, akik a napalm-bombák pokoltüzében haltak meg. Fel kell támadnia azoknak, akik a gyűlölet folyamában merültek el. Új életre kell ébrednie az embernek, akit megfeszítettek Vietnamban, vagy akit megaláztak Afrikában, vagy akit meggyaláztak Európában, Ázsiában vagy Amerikában. Egyszóval újjá kell születnie, fel kell támadnia az istenfiúság öntudatának szépségében és szabadságában az új embernek, aki a megüresedett kereszt diadalát hirdeti! A kereszt, ez az ősi jel, talán a legősibb valamennyi szimbólum között, torzulásmentesen kell betöltse hivatását. Ez a kereszt a többlet jele a matematikában, a pozitívum jele a tudományban, a segítség és gyógyítás jele az élőlények világában; ezzel e jellel lehet összekötni, megszorozni, hozzáadni a többletet, ezzel lehet növelni és gyarapítani a mennyiségit és kifejezni a minőségit és ez a kereszt még az élet kenyerének a jele is a beérett kalászú mezőkön! Forduljunk tehát az Emberfia húsvéti keresztje felé és Dávid Ferenc hitével tűzzük fel rá újra megújhodott hitünk hófehér zászlaját! R. Filep Imre püspöki helynök