Unitárius Élet, 1967 (21. évfolyam, 1-4. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Az „unitárius" Dávid Ferenc indulása, 1566 Az előző két számban megjelent folytatásban azt vizsgálta a szerző, milyen elvi alapokon indult meg a szentháromság dogmájának kritikája Kolozsváron, és általában Erdélyben, az unitárizmus kezdetén. Megállapította, hogy Dávid Ferenc kritikája a radikálisabb felfogású Servét-tanításokon nyugo­dott. (Propositiok.) Mivel azonban akkor még Dávid Ferenc is, Blandrata is azt remélték, hogy sikerül kompromisszu­mos megoldásra jutni Méliusz Juhász Péter debreceni trini­­tárius vezérrel, elvi síkon Blandrata szemléletmódja győzött, aki a kevésbé radikális felfogású ún. „tritheista” irányzat híve volt, Gentile és Gribaldi nyomán. A Heidelbergi Káté kiadása Az antitrinitárius irány (Dávid-Blandrata) és az ó-dogmát védő szentháromsághívő irány között meg­kísérelt kompromisszumnak van egy rendkívül érde­kes és sajátos nyomtatványdokumentuma is, a Heidel­bergi Káté Kolozsváron megjelent első magyarországi kiadása. Ehhez hasonló az egész Heidelbergi Káté iro­dalomban nincs. Az eredeti szövegen ugyanis az átdol­gozó antitrinitárius párt igen jelentős elvi módosításo­kat végzett és ezt Méliusék jóváhagyták. A leglénye­gesebb módosítások a következőképp csoportosíthatók, mint azt dr. Kathona Géza kitűnő tanulmányában pontosan meghatározza: A kihagyások zöme a Káté legelejére esik. Kima­rad az első 25 kérdésből 24. (Csak az Apostoli hitval­lást tartalmazó 23. marad benne. A kimaradt kérdé­sek az embernek az eredendő bűnből fakadó elesett­­ségére, a krisztusi megváltásra és a hit által való id­­vezülésésre vonatkozó tanítások). Igen meggondolkoz­­tató és további tanulmányokra ösztönző tény ez, ha figyelembe vesszük, hogy még kiváló hittantörténé­szünk, Borbély István is azt állítja, hogy Dávid Fe­renc élete végéig hitt az eredendő bűn dogmájában. Az elhagyott kérdések helyett merőben új anyagot vesznek be az átdolgozók: a keresztény emberről, a Szentírásról, a hitvallásokról és az egyházatyák írá­sairól. A 10. kérdés egy merőben új vallásfilozófiai koncepciót nyújt az egyháznak, „Isten házának” szta­tikus képe keretében. E koncepció első része „az Is­ten házának” alapja címen az Isten hármasságáról szóló tanítást nyújtja. (11—51. kérdés.) A második rész „az Isten házának épülete” címen az egyház intéz­ményes leírását iktatja be új anyagként. (52—54. kér­dés.) A harmadik rész az „Isten házának kiváltságai és szabadságai” címet viseli. Szól a megigazulásról, a sakramentumokról, a jócselekedetekről és az imád­ságról. (55—129. kérdések.) Ebben a részben már csak az 55. kérdés eredeti fogalmazású, a többit a Heidel­bergi Kátéból vették át a szerzők. Az újonnan fogal­mazott kérdések és a Heidelbergi Kátéból átvett kér­dések között úgy formai, mint tartalmi szempontból lényeges különbségek vannak talán minden másnál jobban aláhúzván a Káté kompromisszumos jellegét. A kompromisszum kétségtelen bizonyítékaként ki­mutatható az is, hogy miben egyeztek meg Dávid és Blandrata, valamint Méliusz. Megegyeztek a szenthá­­romságtani műszavak (essentia — persona — hypos­tasis) elhagyásában (49. kérdés); a skolasztikus ter­minusok kiküszöbölésében (50. kérdés); a keresztelési formula „igaz hármasságá”-ban (51. kérdés) és ab­ban, hogy az Apostoli hitvallás magában is elegendő az üdvösségre (6. kérdés). Megegyezett még a két fél abban, hogy az Apostoli hitvallás felett csak a Szent­írás fogadható el zsinórmértékül (8.); elismerték, hogy az egyházi atyák is haszonnal olvashatók (9.). Végül megegyeztek a Szentlélekről való felfogásban (46.) és abban, hogy az Apostoli hitvalláson kívül minden más symbolum elvetendő. (7.) Akit a kérdés alapo­sabban érdekel, dr. Kathona Géza kitűnő tanulmá­nyához utalhatom: ,,A Heidelbergi Káté deformáló­­dása az antitrinitarizmussal vívott harcokban”. („A Heidelbergi Káté jelentkezése Magyarországon” c. kö­tetben, Bp. 1965.) Említettem már, hogy Dávid-Blandrata és Méliusz között létrejött kompromisszum igen rövidéletű volt. Néhány hónappal az átdolgozott Heidelbergi Káté meg­jelenése után Dávidék 1567. február 17-én Tordán, Méliuszék pedig 1567. február 24-én Debrecenben fog­lalnak végleges állást a Szentháromság kérdésében. Ezzel útjaik végleg elválnak. Összegezés Dávid Ferenc a „Rövid Magyarázat...” c. munká­jában önmaga teológiai fejlődéséről ezeket írja: „ .. .Mert legelőször Luther és Philep Melanchton írá­sát adta minekünk ...” — ti. az Úristen — „ ... me­­­lyek csak az bűnnek bocsánat­­a ellen való praktikát rontották meg és ezeket megtanulván, úgy ragaszko­dónk osztán a Saxionia-beli tanítókhoz. Ennek utánna nem sok idő múlva a csehekhez hajlónk, de nem a tudománynak tisztaságában, hanem csak az anyaszentegyháznak igazgatásában. Hogy pedig ezeknek utána a Helvétiabelieknek írá­sokat kezdek olvasni, kik mind a Saxioniabelieknek s mind a cseheknek tévelygéseket kárhoztatják vala, látván azoknak tisztább tudományokat, mi is öszve­­társalkodánk velök. De mostan immár más hadnagyokat más vezéreket adott nekünk az mi kegyelmes Atyánk, akik az An­­tichrisztusnak mélyebb tévelygését törlik el, megtisz­títván az egy Atya Istenről, az Jézus Krisztusról és az igaz apostoli keresztségről való tudományt.” (E3 b. levél) Ennek a rendkívül jellemző és értékes idézetnek van egy negatív és egy pozitív konzekvenciája a mai unitárius egyháztörténetírás számára. A negatív az, hogy teljesen helytelen szemlélet az, amely a XIX század liberalizmusából és evolucionizmusából táp­lálkozott, és amelynek elképzelése szerint az előre­­formátorok úttörése, majd Luther bátor fellépése után a reformáció törvényszerűen — sőt egyesek sze­rint tudatosan — fejlődött a csúcspont, Dávid Ferenc unitárizmusa felé. Ez nem igaz. A reformáció külön­böző irányzatai hasonló indítékok alapján, de más és más társadalmi és történeti előfeltételek következmé­nyeként létrejövő vallásos mozgalmak, egymással párhuzamos fejlődéssel. A pozitív konzekvencia a a fenti idézetben viszont az, hogy Dávid Ferenc min­deneket megvizsgáló és a jót megtartó embertípus, az igazság állandó keresője és megfogalmazója, a szó nemes értelmében vett reneszánsz embertípus. Az igazság megismerése viszi a párhuzamos reformációs áramlatokon keresztül és ha valamelyik újabb irány­zatnak igazsága erősebbnek bizonyul, feltétel nélkül csatlakozik hozzá és apostolává lesz. Ha ezt a maga­tartást valaki állhatatlanságnak, rajongásnak avagy l’art pour l’art keresési vágynak nevezi, magáról állít ki szellemi bizonyítványt és még csak vitatkozni is felesleges vele, mert a mai tudomány haladása Dávid Ferenc módszertanát igazolta. A feladatunk az, hogy Dávid Ferencet és általában az unitárizmust a külön­böző reformációs irányzatokban a megfelelő helyre állítsuk, alapeszméit pontosan tisztázzuk és értékeit az emberiség és a magyarság szellemtörténetében pontosan megállapítsuk. Ennek pedig egyetlen útja van, az unitárizmus alapvető munkáinak megismeré­se és feldolgozása. Úgy, mint azt a kiváló ref. hittan­történész, dr. Kathona Géza, tette a bevezetőben idé­zett két tanulmányában. Mindenesetre annyi máris világos — pontosan Dá­vid Ferenc indulásának vizsgálataiból —, hogy a re­formáció két legnépesebb irányzatának, a lutheriz­­musnak és a kálvinizmusnak áramlása mellett, amely a reneszánsz és a humanizmus alapelveivel szemben formálisan pozitív, de tartalmilag ellenségesen ne­gatív volt, Észak-Itáliában az 1530—1560-as évek kö­zött egy olyan reformációs erjedés indul meg, amely a reneszánsz és humanizmus pozitív vívmányait val­lási téren is értékesíteni akarja. Ennek képviselői el­sősorban nem teológusok, hanem orvosok, vagy más tudományág képviselői, ezért számukra másodrangú a dogmatikai pepecselés és szőrszálhasogatás és ehe­(Folytatás a 3-ik oldalon) 2 UNITÁRIUS ESET

Next