Unitárius Élet, 1967 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Az „unitárius" Dávid Ferenc indulása, 1566 Az előző két számban megjelent folytatásban azt vizsgálta a szerző, milyen elvi alapokon indult meg a szentháromság dogmájának kritikája Kolozsváron, és általában Erdélyben, az unitárizmus kezdetén. Megállapította, hogy Dávid Ferenc kritikája a radikálisabb felfogású Servét-tanításokon nyugodott. (Propositiok.) Mivel azonban akkor még Dávid Ferenc is, Blandrata is azt remélték, hogy sikerül kompromisszumos megoldásra jutni Méliusz Juhász Péter debreceni trinitárius vezérrel, elvi síkon Blandrata szemléletmódja győzött, aki a kevésbé radikális felfogású ún. „tritheista” irányzat híve volt, Gentile és Gribaldi nyomán. A Heidelbergi Káté kiadása Az antitrinitárius irány (Dávid-Blandrata) és az ó-dogmát védő szentháromsághívő irány között megkísérelt kompromisszumnak van egy rendkívül érdekes és sajátos nyomtatványdokumentuma is, a Heidelbergi Káté Kolozsváron megjelent első magyarországi kiadása. Ehhez hasonló az egész Heidelbergi Káté irodalomban nincs. Az eredeti szövegen ugyanis az átdolgozó antitrinitárius párt igen jelentős elvi módosításokat végzett és ezt Méliusék jóváhagyták. A leglényegesebb módosítások a következőképp csoportosíthatók, mint azt dr. Kathona Géza kitűnő tanulmányában pontosan meghatározza: A kihagyások zöme a Káté legelejére esik. Kimarad az első 25 kérdésből 24. (Csak az Apostoli hitvallást tartalmazó 23. marad benne. A kimaradt kérdések az embernek az eredendő bűnből fakadó elesettségére, a krisztusi megváltásra és a hit által való idvezülésésre vonatkozó tanítások). Igen meggondolkoztató és további tanulmányokra ösztönző tény ez, ha figyelembe vesszük, hogy még kiváló hittantörténészünk, Borbély István is azt állítja, hogy Dávid Ferenc élete végéig hitt az eredendő bűn dogmájában. Az elhagyott kérdések helyett merőben új anyagot vesznek be az átdolgozók: a keresztény emberről, a Szentírásról, a hitvallásokról és az egyházatyák írásairól. A 10. kérdés egy merőben új vallásfilozófiai koncepciót nyújt az egyháznak, „Isten házának” sztatikus képe keretében. E koncepció első része „az Isten házának” alapja címen az Isten hármasságáról szóló tanítást nyújtja. (11—51. kérdés.) A második rész „az Isten házának épülete” címen az egyház intézményes leírását iktatja be új anyagként. (52—54. kérdés.) A harmadik rész az „Isten házának kiváltságai és szabadságai” címet viseli. Szól a megigazulásról, a sakramentumokról, a jócselekedetekről és az imádságról. (55—129. kérdések.) Ebben a részben már csak az 55. kérdés eredeti fogalmazású, a többit a Heidelbergi Kátéból vették át a szerzők. Az újonnan fogalmazott kérdések és a Heidelbergi Kátéból átvett kérdések között úgy formai, mint tartalmi szempontból lényeges különbségek vannak talán minden másnál jobban aláhúzván a Káté kompromisszumos jellegét. A kompromisszum kétségtelen bizonyítékaként kimutatható az is, hogy miben egyeztek meg Dávid és Blandrata, valamint Méliusz. Megegyeztek a szentháromságtani műszavak (essentia — persona — hypostasis) elhagyásában (49. kérdés); a skolasztikus terminusok kiküszöbölésében (50. kérdés); a keresztelési formula „igaz hármasságá”-ban (51. kérdés) és abban, hogy az Apostoli hitvallás magában is elegendő az üdvösségre (6. kérdés). Megegyezett még a két fél abban, hogy az Apostoli hitvallás felett csak a Szentírás fogadható el zsinórmértékül (8.); elismerték, hogy az egyházi atyák is haszonnal olvashatók (9.). Végül megegyeztek a Szentlélekről való felfogásban (46.) és abban, hogy az Apostoli hitvalláson kívül minden más symbolum elvetendő. (7.) Akit a kérdés alaposabban érdekel, dr. Kathona Géza kitűnő tanulmányához utalhatom: ,,A Heidelbergi Káté deformálódása az antitrinitarizmussal vívott harcokban”. („A Heidelbergi Káté jelentkezése Magyarországon” c. kötetben, Bp. 1965.) Említettem már, hogy Dávid-Blandrata és Méliusz között létrejött kompromisszum igen rövidéletű volt. Néhány hónappal az átdolgozott Heidelbergi Káté megjelenése után Dávidék 1567. február 17-én Tordán, Méliuszék pedig 1567. február 24-én Debrecenben foglalnak végleges állást a Szentháromság kérdésében. Ezzel útjaik végleg elválnak. Összegezés Dávid Ferenc a „Rövid Magyarázat...” c. munkájában önmaga teológiai fejlődéséről ezeket írja: „ .. .Mert legelőször Luther és Philep Melanchton írását adta minekünk ...” — ti. az Úristen — „ ... melyek csak az bűnnek bocsánata ellen való praktikát rontották meg és ezeket megtanulván, úgy ragaszkodónk osztán a Saxionia-beli tanítókhoz. Ennek utánna nem sok idő múlva a csehekhez hajlónk, de nem a tudománynak tisztaságában, hanem csak az anyaszentegyháznak igazgatásában. Hogy pedig ezeknek utána a Helvétiabelieknek írásokat kezdek olvasni, kik mind a Saxioniabelieknek s mind a cseheknek tévelygéseket kárhoztatják vala, látván azoknak tisztább tudományokat, mi is öszvetársalkodánk velök. De mostan immár más hadnagyokat más vezéreket adott nekünk az mi kegyelmes Atyánk, akik az Antichrisztusnak mélyebb tévelygését törlik el, megtisztítván az egy Atya Istenről, az Jézus Krisztusról és az igaz apostoli keresztségről való tudományt.” (E3 b. levél) Ennek a rendkívül jellemző és értékes idézetnek van egy negatív és egy pozitív konzekvenciája a mai unitárius egyháztörténetírás számára. A negatív az, hogy teljesen helytelen szemlélet az, amely a XIX század liberalizmusából és evolucionizmusából táplálkozott, és amelynek elképzelése szerint az előreformátorok úttörése, majd Luther bátor fellépése után a reformáció törvényszerűen — sőt egyesek szerint tudatosan — fejlődött a csúcspont, Dávid Ferenc unitárizmusa felé. Ez nem igaz. A reformáció különböző irányzatai hasonló indítékok alapján, de más és más társadalmi és történeti előfeltételek következményeként létrejövő vallásos mozgalmak, egymással párhuzamos fejlődéssel. A pozitív konzekvencia a a fenti idézetben viszont az, hogy Dávid Ferenc mindeneket megvizsgáló és a jót megtartó embertípus, az igazság állandó keresője és megfogalmazója, a szó nemes értelmében vett reneszánsz embertípus. Az igazság megismerése viszi a párhuzamos reformációs áramlatokon keresztül és ha valamelyik újabb irányzatnak igazsága erősebbnek bizonyul, feltétel nélkül csatlakozik hozzá és apostolává lesz. Ha ezt a magatartást valaki állhatatlanságnak, rajongásnak avagy l’art pour l’art keresési vágynak nevezi, magáról állít ki szellemi bizonyítványt és még csak vitatkozni is felesleges vele, mert a mai tudomány haladása Dávid Ferenc módszertanát igazolta. A feladatunk az, hogy Dávid Ferencet és általában az unitárizmust a különböző reformációs irányzatokban a megfelelő helyre állítsuk, alapeszméit pontosan tisztázzuk és értékeit az emberiség és a magyarság szellemtörténetében pontosan megállapítsuk. Ennek pedig egyetlen útja van, az unitárizmus alapvető munkáinak megismerése és feldolgozása. Úgy, mint azt a kiváló ref. hittantörténész, dr. Kathona Géza, tette a bevezetőben idézett két tanulmányában. Mindenesetre annyi máris világos — pontosan Dávid Ferenc indulásának vizsgálataiból —, hogy a reformáció két legnépesebb irányzatának, a lutherizmusnak és a kálvinizmusnak áramlása mellett, amely a reneszánsz és a humanizmus alapelveivel szemben formálisan pozitív, de tartalmilag ellenségesen negatív volt, Észak-Itáliában az 1530—1560-as évek között egy olyan reformációs erjedés indul meg, amely a reneszánsz és humanizmus pozitív vívmányait vallási téren is értékesíteni akarja. Ennek képviselői elsősorban nem teológusok, hanem orvosok, vagy más tudományág képviselői, ezért számukra másodrangú a dogmatikai pepecselés és szőrszálhasogatás és ehe(Folytatás a 3-ik oldalon) 2 UNITÁRIUS ESET