Unitárius Élet, 1969 (23. évfolyam, 1-4. szám)
1969-01-01 / 1. szám
XXIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1969. JANUÁR—MÁRCIUS HÚSVÉT Lukács 22.17. „És a pohárt vévén, mindenekutána hálákat adott, monda: „Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között”. Az itt közölt képen látható kehely a történelmi nevezetességűvé vált, ún. Zwingli-kelymét ábrázolja. A hagyomány szerint ezt a kelyhet használta a svájci reformáció atyja, Zwingli Urlich, Glarus-i papsága idején. Akkor, amikor még nem indította el reformátori mozgalmát, de lelkében már ott egyengették a reformáció gondolatának útját azok a szomorú tapasztalások, amelyeket mint tábori lelkész zsoldosokként hadbavonuló híveinek tragikus kimenetelű, véres csatáiban szerzett. Az ember megtöretett testének annyiszor látta véres áldozatként való elomlását, hogy bizonyára minden miséje alkalmával megremegett kezében ez az áldozati kehely, amely húsvét hősének , Jézusnak megtöretett testére és kiontatott vérére emlékezett! Talán benne is ekkor ébredezhetett az a gondolat, ami ma bennünk, ma élő emberekben kell támadjon, hogy a mi urunk Jézusnak életére és halálra emlékeztető úrvacsorás kelyhünk az öntudatra ébredt és istenfiúsága szellemétől áthatott modern ember számára nem csupán az emberfiának megtöretett testére és kiontatott vérére emlékeztető jelkép legyen, hanem egy új és Istennek tetsző szent gondolatnak a szimbóluma, ti. a közösségre emlékezető jel legyen, amely az egyetemes emberi együvétartozásnak, s közösen szerzett emberi jónak és kézzelfogható értékeknek is testvéri szívvel való megosztását jelképezze. Zwingli Ulrich reformációjának 450. évfordulóját ünnepelte közelmúlt hetekben a világ. Erről lapunk más helyén bővebben is szólunk. Itt csak arra emlékeztetünk, hogy Zwingli Ulrich volt az a reformátor, aki a reformáció egyik legsarkalatosabb kérdését, ti. az úrvacsora kérdését úgy oldotta meg, hogy annak a szent szertartásnak minden misztikumtól független jelképes értelmű magyarázatot adott. Zwinglinek az úrvacsora kérdésében vallott felfogását Dávid Ferenc is átvette és azt lényegében meg is tartotta. Ezt a hitfelfogást osztjuk mi unitáriusok mai napig is. A jelképek azonban csak akkor jelentenek igazi értéket számunkra, ha tartalmi lényegükben nem vesztik el korszerűségüket, illetve alkalmasak arra, hogy minden kor emberének saját élete számára tudja a jelkép legmélyebb üzenetét kifejezni. Lukács evangéliumának 22. fejezetéből az idézett 17. vers Jézus utolsóvacsorájának egy sajátos és nagyon figyelemre méltó mozzanatát örökítette meg. Ha figyelmesen olvassuk el ennek az evangéliumnak egész „szerettetési történetét”, akkor nyomban rájövünk, hogy az idézett textus az utána következő versektől önmagában is megálló történést ír le: Minekutána Jézus hálákat adott, vévén a pohárt, így szólt: Osszátok el magatok között. Milyen hatalmas szimbóluma ez Jézusnak a ma embere számára! Mert a ma emberét elsőrenden nem az „evilági” élet és a „túlvilági” élet egymáshoz való viszonya érdekli és izgatja. Nem is az a kérdése, hogy valamely hagyományos hitnek inkarnálódott Istene hogyan ad helyettes elégtételt önmagának a kínos kereszthalállal. A XX. század embere már fel sem teszi a kérdést, hogy feltámadhatott-e harmadnapon sírjából a szó testi és fizikai értelmében a történelmi Jézus, vagy hogy „felviteték-e” testileg is az ég felhőin túl fekvő magasságos mennyországba!? — hanem azt kérdezi a ma embere, hogy miért kell még mindig a „koponyák hegyén” annyi keresztet ácsolni és ma is, közel kétezer esztendővel az emberebb ember megszületése után, annyiszor megtörni az ember fiának testét és oly sok milliónak ártatlanul kiontani a vérét; és mindezt csak azért, mert még mindig nagyon sokan nem tudják átvenni a jézusi emberség kezéből az életnek ama kelyhét, a közösség gondolatát, az együvétartozás testvériségét és humánumát kifejező poharat! Képtelenek teljesíteni a jézusi felhívást, hogy mindazt, amit ez a közösségi jelkép magába zárt, ti. az élet kelyhe azt osszák szét maguk között. Mert vitathatatlan, hogy a XX. századnak ez a legdöntőbb kérdése, a mának és Zwingli-kehely