Unitárius Élet, 1973 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1973-01-01 / 1. szám
XXVII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1973. JANUÁR—MÁRCIUS Lukács evangéliuma XXIV. 5—6. Ha az evangéliumokban a Húsvét történetét figyelmesen végigolvassuk, nyomban szemünkbe tűnik az a tény, hogy az egyes evangéliumoknak a húsvéti feltámadásról szóló tudósításai különböznek egymástól. Világos tehát, hogy az evangéliumok szerzői egy hitbeli tényt, a saját interpretálásuk mértéke szerint adnak elő. Ez természetes is, miután ma már tudjuk, hogy az evangéliumok nem történelmi tankönyvek, nem azzal az igénnyel írattak meg, hogy tényleges történelmi eseményeknek hiteles tudósításait adják. Nem is természettudományos igényű írások, amelyeknek az lenne a célja, hogy egy rendkívüli természeti történésről és meglepő eseményekről szakszerű leírást adjanak, hanem olyan könyvek az evangéliumok is, mint amelyek keletkezésük korában egy meghatározott jellegű közösség számára bizonyságot akartak tenni a szerzőnek hitéről, benső meggyőződéséről. Az evangéliumok húsvéti történetei, ha különböznek is egymástól az ún. „keret történet” tekintetében, egy dologban mindannyian egyezést mutatnak, hogy az Embernek fia „feltámadott”! Az Emberfia feltámadásába vetett hit a húsvéti gondolat lényegét alkotta és bizonyos értelemben ezt alkotja ma is számunkra, unitáriusok számára is. Természetesen nem arról van szó, hogy mi a szó fizikai értelmében a halálban megsemmisülő, elporladó testi feltámadásában hinnénk, hanem abban hiszünk, amiben őskeresztény eleink is hittek! Hogy ők miben hittek, azt legjobban a keresztelésről vallott hitük és meggyőződésük világítja meg. A keresztelés alkalmával — a Keresztelő János által gyakorolt szokás szerint is — a keresztelendőt a folyó vizében teljesen alámerítették, jeléül annak, hogy a hullámsírban meghal és eltemetkezett a régi ember, akinek bűneit és régi mivoltát, miként a folyó vize a tisztátalanságot, úgy mossa el az isteni szeretet áramlása. A hullámsírból újra felemelkedő ember a szó legmélyebb értelmében új emberként halottaiból támadt fel! Feltámadásról van itt is szó és ez a feltámadás egyben az élet újjászületését, ha úgy tetszik, valaminek vagy valakinek az újként való megszületését jelzi. Az evangéliumok húsvéti képeiben tehát művészi képekről van szó, mert a művészi képábrázolásban sem az a lényege a képnek, amit ténylegesen ábrázol, hanem az, amit az ábrázolattal kifejezni akar. Dávid Ferenc is ezért választotta az erdélyi reformált papságnak és saját maga személyének címeréül ezt az itt fent közölt címerpajzsot, pecsétet. Páratlan a maga nemében. Tökéletes kifejezése az evangéliumban hirdetett gondolatnak. Jól véssük szívünkbe ezt a képet, hiszen Dávid Ferenctől örököltük, mint unitárius hitünknek legközpontibb lényegét kifejező szimbólumát. Jól nézzük meg ezt a képet: az őskeresztények idején Jézust emberi alakban nem volt szabad ábrázolni. (És ez is szép unitárius gondolat.) Nem babonás félelem tartotta vissza őket az emberábrázolástól honom ' fonosztolo| Tt'«Jenjr Pójó»* kalka vagy bronzba vésett szoborképét látták a bazilikában félistenként felállítani ahhoz, hogy mindent elkövessenek, hogy Jézussal ez meg ne történhessék! Nem bebalzsamozott testet, nem érzékszerveket gyönyörködtető alakot akartak Istenként kiábrázolni. Hanem a képet is az igazság jelképeként, mint eszközt akarták igénybe venni az evangéliumi gondolat jobb megértése érdekében. Jézust mindig az Agnus Dei, Isten báránya képében ábrázolták. Így áll előttünk címerpajzsos képünkön is. Benne áll az iramló folyam vizében, amely a haladó élet örök változását és örök mozgását jelképező életfolyama. Virágfűzér köti össze a golgotái kereszttel. Ez a viráglánc is a megújhodott élet tavaszos hírnöke, amely arról beszél, hogy a virágzást követni kell majd a termés beérésének is. És a kereszt, amely elválaszthatatlan Jézustól, mint az Isten „bárányá”-tól, üres. Hiába szegezték erre a keresztre az ember fiának meggyötört és meggyalázott testét és vele együtt az új és istenibb igazságot, hiába keresed, akármilyen gyötrelmet állott is ki a meggyalázott és megalázott testet és a megfeszített és töviskoszorúval koronázott igazságot — nincs már a kereszten! Nem lehet a holtak között keresni az élőt, mert már feltámadott! A kereszten a megkínzott és megalázott ember fiának teste helyett ott van diadalmat vett hitének győzelmi fehér zászlaja. Igen a diadalmas hit fehér lobogója a megüresedett kereszten! Ez a legunitáriusabb szimbólum. Ez a Dávid Ferenc-i címer unitárius keresztje. Sokszor merült fel anyaszentegyházunkban a gondolat, hogy a kényszeregyezségekkel ránk kényszerített szertartásainknak és szokásainknak unitárius revízióját végezzük el és vizsgáljuk meg, hogy a korszerű és modern unitárius teológiai elvek szempontjából nekünk van-e „a keresztről szóló teológiánk?” Nos, eme lényeges teológiai kérdésről nem kell vitatkoznunk, mindaddig, míg hű és korszerű követői akarunk maradni az első századok unitárius kereszténységének és mindenesetre egyházalapító első püspö