Unitárius Élet, 1977 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1977-01-01 / 1. szám
XXXI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1977. JANUÁR—MÁRCIUS AZ ÉLET ÖRÖKKÉVALÓ Lukács 24,5. Kezdet és Vég! Honnan jöttünk és hová megyünk? Titokzatos, rejtélyes kérdések, melyekre a huszadik század nagykészültségű tudósai sem tudnak teljes bizonyosságú érvekkel kielégítő feleletet adni. Élet és halál! Valóság és megsemmisülés! Van-e áthidaló, kibékítő gondolat, mely e kettőt elválasztó, szédítően mély szakadékot összekötné? A húsvét örömüzenete a halhatatlanságot hirdeti. A Názáreti Jézus, kit megfeszítettek, feltámadott, sírját üresen találták. Kétkedő megrendüléssel gondolunk az első húsvét csodás eseményére. Emberek vagyunk, és a halál mindnyájunknak közös sorsa. Élünk-e hát, ha egyszer meghaltunk? Feltámadott-e valóban Jézus? Kétségeink között kézzelfogható bizonyosságokat keresünk. A tudomány megállapítása szerint a halál végenyészet. Az universumnak, a világmindenségnek Isten rendelte, örök és változatlan törvénye ez, hogy a sírból még nem jött vissza senki. Feltehető, hogy mások lettek volna ezek a vaskövetkezetességű törvények kétezer évvel ezelőtt? Avagy talán az akkor élő emberek rendelkeztek hiányos ismeretekkel? Nem, keresztény testvéreim! Aki a világmindenség törvényeit ismeri, tudja, hogy a halál nem az elmúlást, ellenkezőleg egy új élet kezdetét jelenti. Gondoljunk csak az elvetett magra, mely megrothad előbb földi sírjában, hogy azután diadalmas, új életre serkenjen! Az életnek isteni szent törvénye, hogy „Semmi meg nem hal, minden csak változik egy örök léten át”. ... És, ha elolvassuk az Írást, az evangéliumok csodás történeteit, melyek elmondják a nagy eseményt, rádöbbenünk, hogy azok a kétezer év előtt élő egyszerű emberek, milyen bizonyossággal megértették az élet örökkévalóságának törvényét. Kételkedhetik-e bárki is abban, hogy ők lelki élményükben valóban látták a Mestert halála után is? Hangját hallották a szellő susogásában, gondolatait hordozták élő lelkiismeretükben. Öröm, diadalmámor töltötte be szívüket, hogy bár megölte őt az emberi gonoszság, csúfosan keresztre feszítette a hatalmi vakság: ő azért velük maradt! Új életre támadt cselekedeteikben, munkájukban. Őt hirdetni, az ő tanításait másokkal is megismertetni, ezért éltek ők, és ő bennük. Meghalhat-e hát valaki, kinek magasztos lénye, tanai új egyéniségeket formálnak eszméi jegyében? Nem! Bizonnyal nem! Így gondolták, így hitték ők is: a tanítványok! Hitüket bátran tovább adták, míg végre a hit testet öltött, a szent képzelet valóra vált. Közel kétezer éve ünnepli a keresztény világ a feltámadás ünnepét, s hányan vannak, akik még mindig a Názáreti Jézus testét keresik! Holtak között az élet! Az örökké élő Jézusnak tanításai, cselekedetei, halála és feltámadása maga a keresztény ember. Lényegét, egyéniségét, jelenét és jövőjét ő építi minden igaz keresztény embernek. Példájával megtanított, hogy a lélek halhatatlan, és amikor a test visszatér eredeti poralakjába , tovább folytatja szabadon isteni elhivatását... Ezért a mi küzdésünk itt, e földi téreken, nem hiábavaló, Unitárius Testvéreim! Küzdelmeinknek a tökéletesedés után nem a büntetés vagy jutalmazás méltatlan érzete a mozgató rugója. Vagyunk, törekszünk, hogy tökéletesebb életet éljünk a látszólagos elmúlás után, hogy így közelebb juthassunk Hozzá, ki maga az örök tökéletesség, a végtelen élet. A kételkedés gyönge pillanataiban gondoljatok arra, hogy az élet olyan, mint a nagy óceán kiálló földrészeivel, számtalan sok szigetvilágával. Mi a kiálló részeket, szigeteket ismerjük csupán. A vizek végtelen mélységei, melyek pedig a vízből kiálló, előttünk ismert részeket egymással összekötik, előttünk rejtve vannak. Éppen így vannak az életnek olyan rejtett jelenségei, melyek összeköttetésben állanak ugyan az általunk már ismert tényekkel, csakhogy mi azokra még nem jöttünk rá. De azért senki sem mondhatja, hogy azok ne léteznének. Az ismeretlenséget vagy tudatlanságunkat azonosíthatjuk-e a nemlétezéssel? Oszoljon hát a kétség homálya szívetekről, Testvéreim! Igaz örömmel, benső meggyőződéssel valljuk a húsvéti nagy igazságot: a halál nem végenyészet, hanem változás csupán, teremtési eszköz, mely a fejlődés menetét viszi szüntelenül előbbre. A feltámadás egy új, tökéletesebb élet. Ő, a Názáreti Mester, nem halt meg, feltámadott, mert nincs halál, nincs megsemmisülés, az élet végtelen, a változás örök. Az Unitárius Élet 1950. évi áprilisi számából Győrfi István Zsinati főtanácsi ülésünk időpontja: 1977. szeptember 17—18. A Magyarországi Unitárius Egyház Képviselő Tanácsa 1977. január 28-án BARTÓK BÉLA főgondnok elnöklete alatt tartott ülésén az elmúlt félévben felmerült problémákat tárgyalta meg és hozott érdemi határozatokat. A tárgysorozatból kiemelkedik az a határozat, hogy a Zsinati Főtanácsi ülést 1977. szeptember 17—18. napjaira — szombat—vasárnap — Budapestre, a Nagy Ignác utcai templomba összehívja. E gyűlés fő feladata a hatéves ciklus lejártával esedékes választások megejtése. Egyházi Törvényünk előírja, hogy püspökké és főgondnokká csak azok közül a személyek közül választhat a zsinat, akiknek megválasztásához az 1 1971. sz. Állami Egyházügyi Hivatal rendelkezése alapján az előzetes hozzájárulást az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke megadta. AZ EGYHÁZI KÉPVISELŐTANÁCS, említett napon BAJOR János egyházi főjegyző és dr. GYARMATHY László főgondnokhelyettes elnöklete alatt tartott ülésén egyhangúsággal, ellenszavazat és tartózkodás nélkül határozott, hogy kéri az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét, MIKLÓS IMRE államtitkárt, hogy járuljon hozzá a jelöltek újraválasztásához. Az említett döntést BENCZE Márton előadó-titkár az Állami Egyházügyi Hivatal elnökéhez felterjesztette.