Unitárius Élet, 1979 (33. évfolyam, 1-6. szám)

1979-01-01 / 1. szám

XXXIII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1979. JANUÁR—FEBRUÁR Dávid Ferenc emlékesztendő ÚJ ÉV Nagy és neves esztendő köszöntött reánk, magyar unitáriusokra. Az idén emlékezünk mártírhalált halt egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc elpihenése négyszáz éves fordulójáról. Földi nyughe­lyét, mint ama názáretiét, nem jelzi kereszt vagy emlékoszlop. A dévai vár romjai közt van egy cella, ott márványba vésett betűk jelzik életének utolsó földi állomáshelyét. Az újszövetségben, melyet mindig magasra értékelt, sok olyan ige van, mely vele lehetett élete végső perceiben. Szent bizonyságtevésként nem egyszer elsuttogta, hogy „tudom, kinek hittem”. Pál apostol jegyezte fel ezeket az igé­ket Timotheushoz, kedvenc tanítványához írt második levele első részének 12. versében. Dávid Ferenc munkái egy részét latin, más részét magyar nyel­ven írta. Prédikációiból, melyeket magyar nyelven mondott, egy kötetnyi nyomtatásban is fennmaradt. Az 1569-ben kiadott mű egy­házunk könyvtárának, de a magyar tudományosságnak is egyik drá­ga értéke. Innen idézem a következőket: „Miképpen eleitől fogva az igazságnak szeretője voltam, azonképpen ennek utánna is akarok lennem és tehetségem szerint az Istennek tiszta igéjét követnem. Ha pedig valamiben megcsalatkoztam volna, akik Istennek igéjéből iga­­zabbat mutatnak, megköszönöm s követni nem szégyellem.” Pál, Kolossébeliekhez 3,10 Lepergett az Idő homokóráján egy szem — elmúlt egy esztendő, az 1978-ik. Szilveszter éjszakáján ki­ki a maga módján búcsúzott tőle. Ki csendes befelé fordulással, ki csa­ládi, vagy zajos baráti körben, több-kevesebb pohárkoccintás közt. Az órák mutatói közben lassan haladtak, és megérkezett 1979. Egy pár pihenő óra után az élet ott folytatódott, ahol az előző évben abbamaradt­­ a munkás, szor­galmas hétköznapokban. Előzően már száz és százezer jókívánság hangzott el, hogy boldog új eszten­dőt kívánunk. Vitte a posta a ké­peslapokat. Barátok, ismerősök szo­rongatták egymás kezét. Talán még most is elhangzik egy-egy elkésett jókívánság. Komolyan hisszük és reméljük, hogy a kívánság betelje­sedik: boldog lesz a holnap. Ha előzően voltak is hiányosságok, ez évben minden jóra fordul — re­ménykedünk a boldog újesztendő­ben. Mindnyájan tudjuk, hogy min­den esztendő ilyenkor, a kezdetén, olyannak tekinthető, mint egy is­mételt felfedező út, mint egy iz­galmas kirándulás, melynek előtte állunk, s amely mindent magában rejthet, csúcsokat-szakadékokat, napfényt és jégesőt. Mi pedig az út kezdetén reménykedünk a cso­dákban, reméljük, hogy a ránk vá­ró úton csak virágok és szépségek jutnak osztályrészünkül. Elhesseget­jük magunktól a bibliaíró Prédi­kátor keserű bölcsességét, miszerint semmi sincs új a nap alatt. Nem akarjuk elfogadni szavait, hogy hiábavalóság, minden hiábavalóság. Az életet ígéretnek, lehetőségnek tekintjük — különösen ilyenkor, az esztendő első heteiben. Bízunk az életben, bízunk a következő na­pokban, hónapokban. Még fogadalmakat is tesznek so­kan az év fordulópontján, hogy a maguk részéről más életet, jobb, helyesebb, tisztább életet kezdenek, hogy valóban boldogabb lehessen életük az új évben. Sajnos, ezek a fogadkozások általában nemigen valósulnak meg. Másnapos állapot­ban, megkeseredett szájjal fogalma­zódnak, és hamar elfelejtődnek. Marad továbbra is a csodavárás, hogy az a bizonyos boldogabb, tó- László Gyula professzor rajza

Next